KULTer.hu - „A férfi, ha negyvenkilenc”
117472
post-template-default,single,single-post,postid-117472,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„A férfi, ha negyvenkilenc”

Zemlényi Attila: Csonthéj

Szép kiállítású, jó fogású Zemlényi Attila új, Prae Kiadónál megjelent verseskötete. A puha fedélnek szilárd tartást ad a két borítófül, s ez a taktilis érzéklet Zemlényi verseinek érzékenységét és szilárdságát is megelőlegezi. Kontraszt van azonban a borítókép stilizált és statikus jellege, illetve a versvilág kézzelfogható anyagszerűsége és mozgalmassága között.

A borító szürkésbarna hátteréből kiemelkedő mintázat mellkasi bordák röntgenképére (esetleg ritmikusan elhelyezett cimbalomverők látványára) emlékeztet, ez alapján lényegre koncentráló, elvont költészetet várnánk a kötettől. A könyvcím – Csonthéj – szintén erre készít fel, csakhogy

Zemlényi Attila lírája igazi élményköltészet sok-sok konkrétummal: a tárgyi, anyagi világ rekvizitumaival, az irodalmi hagyomány megidézésével,

a magas és populáris kultúra izgalmas vegyítésével, az érzelmek kaleidoszkópjával és a nyelvi regiszterek ütköztetésével. A kötet a világban cselekvő (módon) jelenlevő ember sokrétű viszonyát reprezentálja a maga konkrétságában. S attól, hogy nem elvont, még lényegi dolgokról szól (valószínűleg ezt kívánja hangsúlyozni a kötetcím és a borítókép): a megtartó, vagy épp elejtő, kiejtő társas kapcsolatokról. A borító fegyelmet, precizitást is sugall, a versek többsége azonban lezser, a rímelés, kép- és ritmusalkotás spontán öröme és játékossága hatja át. (A szerkesztés gondosságát legfeljebb akkor észleljük, ha összehasonlítjuk a kötet verseit a folyóiratbeli előzményeikkel: az új változatok tömörebbek, árnyaltabb, metaforikusabb megfogalmazásúak.)

A kötet 37 verse öt szakaszba szerveződik, a ciklusba tartozást kis ikonok jelzik a versek fölött.

Az első cikluscím – 424 – metonimikusan két gyerekkori helyszínt jelöl: a szerencsi vasútállomást, ahol a 424-es vonat közlekedett, és ahol a lírai alany nagyszülei éltek szolgálati lakásban, illetve egy panelházat, benne a kettő per négyes lakással, a szülők lakhelyét. Mindkét helyszínt s magát a gyermek- és kamaszvilágot is otthonosnak, belakhatónak érzi az olvasó, bár nem nosztalgikusak a leírások. Az kelt otthonosságérzetet, hogy a gyerekszereplők olyan aktívan és természetesen élik az életüket, azaz annyira jelen vannak a maguk világában, hogy fel sem merül, máshogy, másutt is lehetett volna élniük, mint ahogy az sem, hogy az életük és környezetük jó vagy szép lett volna. Pedig a ciklus első versében, a hipnoterápiában egy megejtő, csábos hang mintha ráolvasna a versalanyra: találd meg a magad szép gyermekkorát! Petőfi és Weöres ismert verssoraival serkentgeti, a Hazám, hazám című Bánk bán-dal soraival buzdítja („aranymezők ezüstfolyók” [9.]) az emlékeire nehezen rátaláló lírai ént. Ám ahogy a szülőföld konkrét részletei fölmerülnek – „vasút víz vasút víz” –, megváltozik a tónus: „vas csikordul vas gyomra kondul / vasúti delta hullámverése / locsog a parti füzeken” (9.). A maguk nyerseségében lesznek láthatókká, hallhatókká a táji elemek és a történések, egyúttal a metaforikus képzelet által alakított, átváltoztatott formában is. A metafora összerántja azt, amit a szokványos gondolkodás elválaszt egymástól: a lágy vizet és a kemény anyagot, a vasat. Fémtárgyak (motorok, hajók, horgony) és víz, tó, folyó később is egymás mellé rendelődnek majd néhány versben, hol váratlanul (Szolid motorosok), hol értelemszerűen (Meder).

Vas és víz együttese akár a gyerekkor alapélményét is tükrözheti: a világ lágy, adakozó, befogadó, ugyanakkor ellenséges, megsebző, kiközösítő.

Az első maradandó élmény egy sebesülés („a sebben troszka”, azaz salak, örökre megmarad [11.]); az első szerelmek egyike öngyilkos lesz; a gyerekek a kék és piros panelház körül háborúsdit játszanak: „minden este féltem” (14.). Ám Szerencs az emlékező számára „a gyerekkor merülő Atlantisza” is (14.), megkapja a család, s megkapja a gyermek- majd kamaszközösség támogatását. A háborúsdi, a bicózás, később motorozás, no meg a punk-rock kultusz összeforrasztja a kölyökcsapatokat. Hasonló hatású a közös nyelv, a mondókák, ugratások, felnőttektől ellesett szleng (szoci, ruszki, bratyó, bringa, bicó, séró, tesó) elsajátítása. Persze csak azok számára, akiket ez a nyelv nem bélyegez meg, nem közösít ki. A kötet legmegrázóbb versében, A nememberi ember balladájában a szleng gúnyos minősítései éppenséggel arra szolgálnak, hogy kipécézzenek egy bizonytalan, a társainak mindenáron megfelelni akaró gyerekembert: „A suliban is behúzták mindenbe, / azt állandóan bevette, hogy / meri vagy nem meri? / Savazták, ekézték: Nem mered Feri, beszari Feri!” (65.)

A tragikumot burleszkkel vegyítő kocsmai sorstörténet a könyv utolsó ciklusában, a Zárórában kapott helyet, ám az olvasó visszakapcsolja a kötet korábbi verseihez.

Hisz a szavajárásáról Nememberi Ferinek csúfolt férfi tragédiája a gyerekkorban alapozódik meg. Egész más kifutást biztosít a versek első személyű szereplőjének a maga szociális háttere. Kamaszként például, ha illuzórikusan is, de megéli a szabadság élményét. A Szolid motorosok című vers „hőseként” (a Pokolgéppel némileg polemizálva) kijelenti: „Nem születtem vadnak, hanem azzá lettem. / Benzingőz és földutak szerelmese”. Egyúttal, persze, „[f]áradt olajak papja, sáros utak kántora, / vádlit égető kipufogók ministránsa.” (16.) A pap, kántor, ministráns metaforák jelzik: a lázadó amerikai életforma és kultúra valláspótlék is volt, a kamaszkor végletessége, szenvedélyessége szinte teljes önfeladást diktált: „[d]übörgött az ifjonti vér, hörgött a tesztoszteron”(16.).

A Szolid motorosok szövegében az ifjak pörgésének a hetvenes-nyolcvanas évek popkulturális szcénája ad inspirációt és keretet − a kultuszfilmek, heavy metal- és rockegyüttesek megidézése által. Ennek az életformának a dinamizmusához, vitalitásához képest a kései felnőttkor, ahonnan a múltja fölé hajol a beszélő, maga az elcsendesedés, alkalmazkodás, jámborság ideje. Zempléni őszre, miskolci őszre reflektálnak a későbbi versek, s arra, hogy az ifjúi láz és lázadásvágy már csak néha támad fel: „A parázs újra lángra kap, Biafra megest rivall. / Gyí! Gyí! – hallja, csapassad csak, borsodi bivaly.” (A férfi ha [35.]) A József Attila utolsó előtti verséből (és már Petőfitől is) ismert képek az ifjúság zöld vadonáról és a zörgő száraz ágakról azonban itt is figyelmeztetnek: a szabadság időleges, leginkább csak egy egy-egy péntek estére szól. „Kettétört száraz ágként ropog, gyűrött árnyéka a havon. / Szabadon engedett állatok, hét lakatra zárt zöld vadon.” (A férfi ha [35.])

S ha ezek után úgy vélné az olvasóm, hogy Zemlényi Attila könyve beállítható lesz azon elégikus kötetek sorába, amelyekben szerzőjük a maga életét felmérve újra és újra hiánnyal szembesül, akkor téved. Az elégikumot már a fenti versben is játékos irónia ellenpontozza, s általában is igaz, Zemlényi Attila a maga 49-52 életévéről elégedetten vall. A második ciklusban, melyet nem kis meglepetésemre „Csont”-nak nevezett el, a maga boldogságát büszkén teszi közszemlére. Ez a ciklus a családról szól, a szerző családjáról.

Zemlényi Attila a saját gyermekeinek (Hannának, Lucának, Zsigának) ajánlja a kötetet, részben róluk és nekik is írja.

Egyfajta útmutatóként az élethez, ha máshoz nem, a sajátjához. És újra és újra megragadja az alkalmat, hogy kifejezze örömét amiatt, hogy van egy szerethető és szerető családja. Több hálavers is található ebben a részben, s bár az érzelmesség és a giccsveszély kísért (különösen versvégeken), a szerző − igazi zsonglőrként − többnyire elkerüli ezt a veszedelmet. Szellemesen működteti öniróniáját (Istenhez vezető ösvény), komikus túlzásokra ragadtatja magát (Alkalmi, boldog, hímsovin dalocska), s a mesei motívumokat ötletesen párosítja a városi standard divatszavaival: a lányok „iPhone-jaikba meredő istennők” (25.), akik kiskirálylány-képzőbe járnak, a hároméves Zsiga pedig „prehisztorikus”, „megmenti a növényevőket, / és elkapja a késfogút” (33.). Gyakoriak az élőbeszédszerű fordulatok is. Ezeknek köszönhető, hogy

a ciklus java része kedélyes, bizalmas, gyakran humoros hangütésű.

Csak néhány kivétel van, a ramir, illetve a Meder és az Apámnak hiányzik a víz. A Mederben átváltozások sorát követhetjük, a beszélő mindazzal azonosul, amivel a dunai hajósok találkoznak útjaik során: a vízzel, parttal, gömbvillámmal (és a többivel), végül a rozsdás horgonnyal és az esthajnalcsillaggal. Mintha mesét követne a beszélő, a hajós apa meséjét, s amiről hall, azzal maga is eggyé válik. A természettel való azonosulás, együtt lélegzés majd a negyedik ciklusban, a Héjban lesz a versek általános ihletője, itt inkább szemérmes vallomásnak tűnik ez a szép szöveg. Az első két ciklus a könyv felét teszi ki, az örömtelibb, boldogítóbb felét.

Azt a természetes szociális hálót térképezi fel, amely megköti ugyan az egyént, de be is köti a társadalomba, megóvja a kihullástól, erőt, tartást ad.

(A Csont cikluscím erre utalhat.) A kötet második fele „én és a világ” problémaköréből az utóbbira összpontosít. Távolságtartóbb reflexív jellegű szövegek lesznek itt, epikusak, illetve hírekhez és talált szövegekhez kapcsolódók. A harmadik, Jézus Szíve Kocsma ciklus öt verséből például négy verselőzményt gondol tovább, kettő hosszabb vendégszöveget is tartalmaz. (Ciceró egy bekezdését permutálja például a 2015. november 13-ai párizsi terrortámadás hírére írott második szöveg.) A ciklusindító vers József Attila hideg sorának a megidézésével („okos fejével biccent; nem remél”) a semmibe tartó életutakat s a start, az indulás hendikeppjeit slammeli el (tényleg slam poetrys retorikával [43.]). A ciklus címadó verse a Falu végén kurta kocsmára való rájátszással az elnéptelenedő régiók, falvak reménytelenségét festi. A Terepszínű Bibliákban a hadseregek abszurd működését a 23. zsoltár emlékezetes mondatpárhuzamai teszik nyilvánvalóvá.

Korántsem tűnik olyan jól szerkesztettnek, erős kohéziójúnak a negyedik verscsoport, a Héj, mint a korábbiak.

Itt az ökológiai tárgyú költemények dominálnak, néhány kivétellel. Ez utóbbiak közül kettőt ki is hagytam volna a kötetből (Öt, kettő; Gyér világ), kettőt pedig más ciklusokba helyeztem volna. A Holt lelkeket a másodikba, az Antal Balázs Vad című kötetének motívumaiból építkező látomásverset, a Vadnak születve címűt pedig a harmadikba.

A záróciklus (a maga kontrasztjaival) igényes és meggyőző lezárását adja a kötetnek,

miközben egy korábban fölmerülő kérdést – milyen az „igazi férfi”? –  új megvilágításba helyez. Néhány korábbi szöveg, bár jó adag iróniával, felvállalja még a hagyományos ideált: „Snájdig, fain, raj és dzsukel” legyen (27.), „a karja kő, a csókja méz” (28.). A befejező versek azonban érzékeltetik: a férfiasság iránti túlzott elvárások, köztük a bátorságra vonatkozók, frusztrálók, pusztítók. Jobb, ha nem támasztunk irracionális igényeket se magunkkal, se másokkal szemben.

Zemlényi Attila: Csonthéj, Prae, Budapest, 2019.

A borítófotó forrása a Műút blog.

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2020. jan. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum