KULTer.hu - Évszak szerinti bekötőút
117288
post-template-default,single,single-post,postid-117288,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Évszak szerinti bekötőút

Negyven perc alatt jutok le gyalog a belvárosba, végig a Douglas Roadon, aztán az Evergreenen, onnan már magától nyílik a város öblös tere, a corki Margit-sziget, ahogy az itteni magyarok nevezik. A belváros maga a sziget, hömpölygő, párhuzamosokat nem ismerő utcáit tavaly két hétig jártam, hogy belakjam végül. Átláthatatlan volt a rendszer rendszertelensége, amiben próbáltam fogódzót keresni.

Tavaly „Budán” laktam, most egy „pesti” kertvárosi részben. Tavaly lakóház, single bed, idén egy hatszobás ház és kert, doublebeddel. Szemközt a hármasút, egy visz a reptérre, egy a Csipkerózsikáról elnevezett étterembe, egy a városba. Ha arra indulok, a házból kilépve az autók mellett kell menni, mert nincs járda, a másik oldalon is csak egyszemélyes, de az ír sziget időjárása miatt ott van egy folyton virágzó fa, akár a túloldalról, akár közelebbről, mutat valami biztatót. A buszmegálló következik, és a bolt, a parkolóban hatalmas mosógépekkel, eresszel maguk felett, odébb, a sarki bokorban egy elrejtett üveg Fanta. Írországban közhelyesen sokat esik, Mikolaj, a barátnőm férje ezt az egyet kérdezte, amikor meséltem, hogy ösztöndíjjal költözöm a szigetre, hogy bírom-e az esőt, a sok vizet, a nedvesség minden formáját, mert arra bizton számíthatok. Az Andrássyn ültünk, mellettünk a Terror Háza, eszembe jutott, amit a vízről tudok, hogy kínzóeszköz tud lenni az is, ritmustól és mennyiségtől függően. És ott a másik oldal, a frissítő zuhany, itt a szigeten előbb egy zsinóros kapcsolót kell meghúzni, aztán gombot benyomni, és várni, hogy jöjjön. Tavaly a negyedik emeleti nyomás miatt alig jött a víz, és langyos is volt, idén én állítom, mekkora legyen a hőfok. Bárki kérdezi, mit csinálok Corkban, magamban azt válaszolom, vizet merek. Lapátolom kiskanállal és bögrével, nagykanállal, puszta kézzel. Tanulom, milyen a víz ereje.

Az esőről tudtam, a szelet itt ismertem meg. Az égi erők biztosra mennek, hurrikánnal csavarják ki az emelkedésre képtelen, gyökere-gyengült fákat. Kicsit úgy élem meg, mint egy társasjátékot, van benne Gazdálkodj okosan! és Mersz vagy nyelsz? is. Mindkettőtől szorongás fogott el korábban. Se hűtőt nem vettem, se porszívót, míg a játszótársaim már azon tanakodtak, milyen legyen a függöny színe az új házban. Gondoltam, le vagyok maradva. Szóval az, hogy nekem valami nem megy, nem úgy megy, mint elképzeltem, bő harminc éve begyakorolt minta. Az érzés is, hogy szorongás nélkül szeretnék játszani, mert különben kövek rakódnak ki a vesében, az epében, szűkülnek az erek is, a szívbe és a cukorháztartásba bele se kezdek, mi mindent csinál másképp, mint amire rendeltetett. A szüleimre kell csak nézni.

Ez a mese arról szól, milyen az, ha úgy döntök, hogy nem értékelem, amim van, és kilövöm magam az űrbe, hogy megnézzem, kapok-e levegőt ott anyaszült meztelen. Tudom-e értékelni a saját bőröm? Ahol nincs fogódzó, a hátország messze van, 3000 km-re, és egy szigetet választok megint. Korábban a csepeli, most az ír, mint ha az lennék, aki szeret elkülönülni. Volt ilyen. Tudok ilyen lenni. De az ír sziget azt kérdezi, meddig játszom még a primadonnát? Tudok-e végre hidakat építeni, mert különben maradhatok én szigetlakó, szívem joga, de tudom-e, hogy a hidak hogy nem dőlnek össze? Tudom-e, milyen az, ha folyik a híd? Elhiszem-e, hogy a corki Margit-szigetet a Pesttel és Budával összekötő hidak megtartanák? Elhiszem-e, hogy van túlpart? Elhiszem-e, hogy dönthetek, miképpen kívánok megnyilvánulni a tér-időben?

Elindulok újra. A ház neve Briarville, mint a Csipkerózsikában. Három hónapig kerestem, a név szimbolikáját imádom. Öt szobából egyet lakok be, az ír lakótárssal mostanában egyre többet beszélünk, a konyhában ácsorogva a hideg radiátor felett – Istenről és a hitről. Az édesapja megölte magát, emiatt Ellie hétvégén siet vissza az anyukájához Dublinba, én ennek köszönhetem, hogy az egész ház belakhatóvá válik, és jönnek férfiak és nők, akiknek csoportfoglalkozást tartok. Olyankor meg tud emelkedni a lélek, hidak épülnek, és látszik a túlpart is, ahova ki-ki a maga ütemében tart.

A South Douglas Roadon lakik egy férfi, látom, naponta jár futni. A szemközti házban lakó apuka úgy viszi iskolába a kislányát, hogy előtte halad, a lány húzza a táskát, hallom a gurulás hangjait, billen a feje is, összemosódik a táska és a gyerek arca, nézik a földet, keresik a földön az apja lábnyomait, mint ami elveszett. A Fantánál megállok, azt tanította, vannak dolgok, amik nem pont azért vannak, mint amit először gondoltam róluk, de vannak, és a maguk helyén értékelendők. Fontosságuk annyiban viszonylagos, hogy én teremtem beléjük a történetet, ahogy megállok, emlékszem az előző pillanatra, ahogy elrejtjük az üveget a bokorban, és nevetünk, Tandori jut eszembe, hogy odateszek valamit, hogy emlékeztessen. Belátom, mindenhova valamit, mintha csak párhuzamos utcákon lehetne közlekedni. A város felé haladva olajszag terjeng a házak körül, azzal fűtenek. Édeskés. Tavaly, a sörgyár mellett lakva a maláta illata volt hasonló. Már sötét van, advent első vasárnapja. Koszorút nem készítettem, éjjel azt álmodom, leesik a hó, aztán a Facebook mutatja a boldog budapesti fényeket, a tabula rasát. Összeszorul a szívem, hogy mit keresek itt, ha ott a hó. Kinézve az ablakon itt ugyan deres kicsit a fű, de a ragyogó napsütés reményt ad, hogy megint 5-6 fok lesz délután.

Reggelente madárcsicsergésre ébredek tizenkét hónapon át. Az írek az utcáról lépnek be a házba, a bejárati ajtóból egyből a padlószőnyegre, cipővel. Az ablakokon nincs függöny, mintha nem lenne mit takargatni, sőt, az ágyat gyakran látom behúzni az ablak alá vagy elé. Látom őket aludni, olvasni, látom az összetúrt lepedőt, a halmokba hordott paplant. A kertben időszaknak megfelelő díszítés, ebben nagyok, nagyon tudnak ünnepelni, legyen szó a halálról vagy a karácsonyról. A csontvázakat visszarakják a dobozba, előveszik az égősort. Közben eláznak párszor, de az nem számít. Látok felfújt hóembert, Mária-szobor mellett rénszarvasszánon érkező Mikulást, akinek itt Santa a neve.

Megyek az úton, a hídon, ahol a múltkor bokáig vízben álltam, mert áradt a Lee-folyó, most csak a zubogást érzékelem, szemben a Cork Eye, körülötte a karácsonyi vásár fényei.

A Grand Parade-hoz közeledve egyre hangosabb a zene, fiatal fiúcsapat játszik, megállok a sült krumplival a hátam mögött. Rákezdenek a Summer of 69 című számra, a bólogató lányok is felpattannak, ugrálni kezdenek. Az egyik lány nagyon vékony, a csípőjére szorosan feszül a fekete nadrág, aztán leng a láb körül, ami így vastagabbnak tűnik, a cipője is magas sarkú csizma, nem billeg, biztonsággal ugrál. Barna öblös pulcsiban mozog a keze, lendületesen, a számot ismeri, hol kalimpál, hol azt imitálja, gitáron játszik. Aprók a mellei, a pulóveren átsejlenek a hegyes bimbók, fiúsan rövidre nyírva a haja is. A világról nem vesz tudomást, benne zajlik a világ. Aztán jön egy kislány, piros a cipője és a szoknyája, fehér a harisnyája és a kabátja, az anyukája mellettem áll, indítja a kamerát, tekintetével közben biztatja a táncra a gyereket, aki pörög-forog, lábait emeli, párszor elesik, de nevetve feláll. Lehet így is.

Döbbenten ocsúdok, hogy megint elfelejtettem. Hogy az írek mennyire szeretnek élni. Hogy tavaly, amíg „Pesten” laktam a sörgyár mellett, minden nap, amikor átmentem a hídon, ujjongó örömmel szívtam be magamba a folyó és a város illatát, a vonuló embertömeget, akik számomra egy addig sehol nem tapasztalt elfogadást mutattak egymás irányába. Könnyedséget és természetességet. Slendriánságot és nagyvonalúságot. Meztelen lábfejre pántos szandált, vastag sminket péntek éjszaka. Odafordulást és kedves szót, egyetlen mosolyt a pénztárnál. Annyit, amennyitől éppen embernek érzem magam, lehetőséget a kapcsolódásra, a döntés felelősségét, hogy merre tovább. Annyit is, ami lemos rólam minden korábbi hiedelmet. Mert ha ceilit táncolok a nyolcvanéves Noellel, aki különben New Yorkba elszármazott vad ír, és úgy forgat, mint egyetlen korombeli sem, addig milyen elképzelésemhez ragaszkodom? Ha a Guinness áfonyaszósszal ízesebb, amit már kimondani is fanyar, ha a gitár mellé bármikor bekapcsolódik a hegedű, és amíg a kávézóban második alkalommal már kérdés nélkül adják, amit kérnék, addig az az egyetlen kérdés, hogy mire figyelek. Megengedem-e magamnak a távolságot, a közelséget, éppen most más mértékben, más formában, mint akartam korábban? Megengedem-e a bizalmat és a várakozást, azt a konok hitet, hogy ami VAN, az a lehető legtökéletesebb. Igen, minden világok legjobbika, jut eszembe a történet, amit Csepelen tanítottam a diákoknak – akkor még tapasztalat híján – hitetlenül. Hát, Írország újratanítja nekem az örömöt és a hitet és a bizalmat. A körtáncot a Cork Eye hatalmas szeme körül. Úgy mossa, marja le a felesleget, máskor úgy sikálja, lötyögteti és kotyogtatja, hogy végül nevetve hagyom. Belefeledkezem a kislány szoknyájának csillogásába.

És akkor valami történik. Az emberek körülöttem elindulnak a járda felé, izgatott kacagás, derültség hullámzik át a tömegen, a zenekar a refrén ismételgetésébe kezd. A kanyargós főutcán, amiből az a sok girbegurba utca nyílik, kerékpáron érkezik a Mikulás. De nem egy, hanem vagy ezer, de tíznél abbahagyom a számolást, mert káprázik belé a szemem, egyre jönnek, csengetnek, villognak, égősorral magukon, a puttony helyett vagy a puttonyban, jönnek és világítanak. Összenevetünk, integetünk egymásnak. Én és az ezer Mikulás. Mögöttük a helyi rendőrség, őrizni a csodát. A felnőttek odaszaladnak a zebrához, telefonnal veszik videóra, készítek én is képeket, amiket majd sosem veszek elő. Maradjon meg a csoda. A zenekar előtti téren, gömbben a gömb: táncol a kislány. A kerékpárnak tűnő rokkán mind az ezer Mikulás az ő álmát szövi.

Borítófotó: Jakub Wojciechowski

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

KULTprogramok

<< 2020. jan. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum