KULTer.hu - Háborús bűnök csendje
115917
post-template-default,single,single-post,postid-115917,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Háborús bűnök csendje

A mások csendje (El silencio de otros)

Az Uránia Nemzeti Filmszínház a Spanyol Filmhét alkalmával tűzte műsorára Almudena Carracedo és Robert Bahar dokumentumfilmjét, amely rendkívül érzékenyen nyúl a háborús bűnök elhallgatásának és tagadásának kérdéséhez, és ahhoz is, hogy hogyan élnek tovább generációkon keresztül azok a traumák, amelyeket a békétlen időkben átélni kényszerülünk. 

A napfényes Spanyolországban járva nem is gondolnánk, hogy a szebbnél szebb helyeket összekötő autópályák alatt, a mezők, erdők földjében tömegsírok rejtőznek.

Ahogyan azt sem gondolnánk egy hangulatos kis falu temetőjébe betérve, hogy az egyszemélyes sírhelynek álcázott síremlékek alatt esetenként több százan nyugszanak. Mártírok ők, akik a véreskezű Francisco Franco diktatúrája alatt a legkülönbözőbb halálnemekben vesztették életüket. Órákon át tartó kínvallatás következtében, börtönben, utcai megmozdulásokon, kivégzéseken, kényszermunkában, mivel a rendszer gondoskodott róla, hogy ártatlanok százezreit iktassa ki csupán azért, mert nem értettek egyet a vezér által diktált eszmékkel. Bár, amint az a filmből is kiderül, sokszor még ennyi sem kellett ahhoz, hogy valakinek elvegyék az életét. Ha nem öltek, akkor egy jól kiépített rendszer szerint örökre elszakítottak anyjuktól gyermekeket, rögtön születésük után, még a kórházban.

Amikor Franco halálával eljött a felszabadulás pillanata, a spanyol parlament 1977-ben elfogadta az úgynevezett amnesztiatörvényt.

Ennek értelmében a barikád mindkét oldalán állók elfelejtik az elmúlt évek szörnyűségeit, kölcsönösen megbocsátanak egymásnak, nem indítanak eljárásokat az elkövetett cselekmények kapcsán, és Spanyolország összekapaszkodva dolgozik a szép új jövő építésén. A csend törvénye tehát hallgatásra ítélte mindazokat, akik személyesen vagy valamely családtagjuk révén bármilyen szörnyűség elszenvedésében érintettek voltak. Nem nehéz kitalálnunk, hogy mi következik ebből egy olyan országban, ahol a nemrég felállított, áldozatoknak emléket állító szoborcsoporton is friss golyónyomokat találtak.

A hallgatás megkezdi az aknamunkát és nem hagyja nyugodni az áldozatokat.

Nincs megbocsátás, nincs beletörődés, és ezt az érzetet csak fokozza, hogy az amnesztiatörvény meghozói és elfogadói annyira hittek annak erejében, hogy változatlanul hagyták a háborús bűnösökről elkeresztelt utcák neveit, sőt, továbbra is vezető pozícióban tartották ezeket a személyeket, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a megbánás a legcsekélyebb mértékben megmutatkozna.

A filmet készítő stáb hat éven keresztül emberek egy olyan csapatát követte nyomon, akik rendíthetetlenül bíztak az igazság erejében,

és elhatározták, hogy bíróságon fognak elégtételt szerezni a hozzátartozóik vagy saját maguk által elszenvedett sérelmek miatt. A kínzások következtében közülük többen is a jog területén dolgoznak, egyikük tolókocsiban kezdi meg a gigászi harcot a még mindig életben lévő, egy egész népet elnémító rendelkezéssel szemben. A közeli felvételektől nagyon személyes lesz a film, és úgy érezhetjük, velük együtt ülünk annak a lakásnak a nappalijában, amelyben elhatározzák, hogy a háborús bűncselekmények elévülhetetlenségére és az egyetemes joghatóság elvére hivatkozva meggyőznek egy külföldi, argentin bíróságot, hogy az indítson eljárást a spanyol háborús bűnösök ellen.

Egy argentin bírónőre szignálják az ügyet, aki igyekszik minél alaposabban megismerni a hozzá fordulók személyes történeteit.

Az alkotók lépésről lépésre vezetik be a nézőt a második világháború és a diktatúra borzalmaiba: rendkívül hatásos, hogy a legidősebb, még élő generáció tagjaitól kezdve unokákig-dédunokákig egyre többen vonódnak be a történetbe, és a kis csapat sikerességén felbuzdulva

önálló mozgalmat indítanak azok az anyák is, akiktől gyermekeiket elszakították a kórházakban.

Személyes sorsok elevenednek meg a vásznon, és a néző türelmetlenül várja, hogy mikor jön el az igazság pillanata. De természetesen ezek a helyzetek sem fekete-fehérek, erőteljes nekibuzdulások után nagy megtorpanások következnek, és bár csak részeredmények, de fontos részeredmények születnek.

Kínzók állnak bíróság elé, és bár az Argentínának való kiadatás nem valósul meg, nevüket és arcukat, az általuk elkövetett tettekkel együtt a médián keresztül megismeri a világ.

Megrázó a hozzátartozókkal együtt nézni végig a tömegsírok kihantolását, és megérkezni velük egyéni harcaik végére, vagy részt venni a madridi városvezetés ülésén, ahol végül határozatot hoznak arról, hogy átkeresztelik a bűnösök neveit viselő köztereket. A legkülönbözőbb helyszínek sűrű váltakozása érzékelteti velünk, hogy milyen kiterjedt volt a rendszer, akár nagyvárosban, akár kis falvakban járunk, a diktatúra Spanyolország minden szegletére rányomta a bélyegét. Könnyen belehelyezkedünk a múlt eseményeibe az eredeti, archív felvételek segítségével, melyek jól mutatják a zsarnoki rendszer gyávaságát: egy-egy utcán tüntető civilt tíz-húsz rendőr rugdos és ütlegel.

Hogy miért nincs megbocsátás a törvénybe foglalt követelés ellenére? Erre többfajta válasz létezik.

Az egyik szereplő szerint azért, mert ez személyes dolog, és míg az egyik fél ártatlanul szenvedett, a másik fél egy törvény meghozatalával megúszta az elkövetett cselekményeket. A szereplők szemében általában nem egy-egy személy a bűnös, hanem maga az állam, amely nemcsak elkövette a háborús bűncselekményeket, de még némaságot is követelt az elszenvedőktől. Azt, hogy az elhallgatás mennyire jól működött, hatásosan érzékelteti az a csupán pár perces része a filmnek, amelyben fiatalokat szólítanak meg a madridi utcákon, és a megszólalók egyike sem hallott még a feledés egyezményéről. Meghatározó pillanata a filmnek, amikor a szereplők egyike elgondolkodik azon, az áldozatok vajon mennyire hibáztak a csend őrzésében, cinkosok voltak-e ők maguk is az elhallgatásban.

A mások csendje mérföldkőnek számít a háborús bűnökkel foglalkozó filmek sorában,

nemcsak a különösen érzékeny témakezelése miatt, hanem azért is, mert meg tudja valósítani az egyetemességet. Ugyanis miközben nézzük, könnyedén el tudunk szakadni a helyszíntől, és Spanyolország helyére rengeteg más országot, személyt és történést, illetve pert be tudunk helyettesíteni. Mondanivalója univerzális, generációk sorának lesz képes segíteni az emlékezésben. Töretlenül hisz az igazságban, és felerősíti a belső hangunkat, amely azt mondja, a múlt jogtalan történéseit soha nem szabad elfelejtenünk. Ez a film valójában nem a mások csendje, hanem a mindenki hangja, amit a saját igazságáért és alapvető emberi jogaiért hallatnia kell.

A mások csendje (El silencio de otros), 2018. Rendezte: Almudena Carracedo és Robert Bahar. Szereplők: María Martín, José María Galante, Carlos Slepoy, Ana Messuti, Maria Servini.

Rácz Anna

szerző: Rácz Anna
honlap e-mail
Rácz Anna 1974-ben született Budapesten. Az ELTE-n 2002-ben művelődésszervező, majd 2016-ban jogász diplomát szerzett. Szenvedélye a kultúra és az írás. Kulturális, művészeti témájú műsorokat vezet az Első Pesti Egyetemi Rádióban (EPER). Blogja mellett több fórumon is publikál, leginkább színházi, irodalmi, képzőművészeti és zenei témákban.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum