KULTer.hu - Kulin Borbála kisprózája
116381
post-template-default,single,single-post,postid-116381,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kulin Borbála kisprózája

A lényeg mindig ugyanaz 

Felidézem most Pali arcát, a szomorúkék szemeit a ritkás, hosszú és egyenes szempillákkal, amilyen a betegségig szenvedélyes férfiaké.

Andinak volt igaza. Nem teljesen, de a lényeget tekintve igen. Jól látta, hogy Pali zavaros alak. Néha már nem is értem, min gondolkodtam annyit egyáltalán. Anyu is megnyugodott. Ma reggel odalépett hozzám az asztalnál, magához vonta a fejemet, megsimogatott, és azt mondta: Na, látod? Vele különben nem nagyon tudtam beszélni az egészről. Mikor először hoztam fel a témát otthon, mint aki megsértődött, hirtelen rám ordított, hogy ha kis kurva akarsz lenni, gratulálok, hajrá!, és becsapta az ajtót. Apu meg csak hümmögött a fotelban, kikapcsolta a tévét, aztán keresztbe font karral, a szőnyegre nézve azt mondta, tudod, hogy nagyon szép lány vagy, Bettikém, de meg kell tanulnod az ezzel járó felelősséget. Ezt akkor nem értettem igazán. Andi szerint arra célzott, hogy ne játsszak femme fatale-t. Mintha én bármit játszani akartam volna.

Palival az irodában ismerkedtünk meg. Ő volt az osztályvezető, neki kellett leadni a számlákat, vele egyeztetni árajánlatokat, a fontosabb reklamációkra írandó válaszokat, ha voltak ilyenek. Amikor odakerültem, ő sokáig épp szabadságon volt, azt beszélték, a felesége nagyon beteg. Erről nem nagyon ejtett szót, amikor visszajött, csak a lánya jött be hozzá gyakran, egy velem nagyjából egyidős, rokonszenves lány, Márti, vállig érő, egyenes hajú, az állatorvosira jár, és együtt szoktak átjönni ide a Klinikákra ebédszünet után.

Pali nem volt rámenős, pont ez fogott meg benne az elején. Nem voltak olyan macsós beszólásai, mint Istvánnak mondjuk, hogy valamit én is szívesen összegyűrnék veled, ha például véletlenül megrongyolódott számlát vittem be az asztalukra, és elnézést kértem miatta, vagy hasonló bénaságok. Pali csendes volt és visszafogott, sokáig szerintem a nevemet sem tudta. Igazából nem is tudom pontosan felidézni, hogyan jutottunk el a levelekig. Furcsa, mert nem is olyan régen történt. Mégsem tudom összerakni. Az ember néha nem emlékszik az átmenetekre, ahogy a semmiből valami lesz. Ahogy egy idegen ember egyszer csak a szerelmeddé válik. Vagy fordítva, ahogy egy élő egyszer csak halottá.

A leveleire sután válaszoltam, nem tudtam, mihez kezdjek velük. És mintha úgy lettek volna írva, hogy nem is vártak választ azok a sorok. Olyanokat írt nekem, hogy jó a tekintetedbe kapaszkodni minden reggel, vagy hogy mikor belépek hozzá az ajtón, mintha különös fény áradna felé. Úgy érzi, mintha mi már egyszer, valahol találkoztunk volna, és nagyon jól ismernénk egymást. Sosem írt semmi pajzán dolgot, nem. Azért, persze, nyugodjak meg, mondta Andi, biztos lehetek benne, hogy rám gondolva veri ki a faszát a zuhany alatt, és mikor összeráncoltam erre a homlokom, hogy az ő korában azért már nem biztos, hogy a szerelemből a testiség a lényeg, irdatlanul röhögni kezdett, a lényeg mindig ugyanaz, vihogott, és hozzátette, hogy tudna nekem meglepő dolgokat mesélni ötven pluszos férfiakról. Ami fontos, komolyodott vissza, az az, hogy lehetőleg ne találkozz a feleségével! Az szar tud lenni. Elég, ha tudod, hogy egyáltalán létezik. Ha egyáltalán még létezik, fűzte hozzá, de értésére adtam, hogy ez meglehetősen otromba poén volt.

Érdekes, mert sosem álmodtam vele. Gyakran gondoltam rá, egyre gyakrabban képzeltem el magamat mellette, ahogy egymásba karolva sétálunk az utcán. A tarkóján nyugtatom a kezem, és sokat fantáziáltam azon, vajon milyen lenne megcsókolni azokat a vékony ajkakat, milyen lenne vajon ezt a gyámoltalan, szenvedélyes férfit az ölembe beengedni. A levelek pedig napi rendszerességgel, minden este tíz után, csak jöttek, csak jöttek. És én egy idő után vártam, hogy jöjjenek.

Aztán egyik délután munkából hazafelé menet észrevettem Mártit a metrón. A Klinikáknál szállt fel, nem keresett ülőhelyet, hanem rögtön befordult a záródó ajtók felé. A szemei egészen fel voltak püffedve, az arca vörösre sírva, ennyit láttam belőle oldalról, mikor leszállt. Hirtelen anyám hangját hallottam a fejemben, hogy kurva. Aztán láttam magam előtt apám gondterhelt arcát, hogy felelősség.

Alig aludtam éjszaka, de nem is vártam, hogy reggel legyen. Csak azon kattogott az agyam, hogy ez így nincs rendjén, ez így tisztességtelen. Valahogyan meg kellett szabaduljak attól a lelki tehertől, amit Pali irántam való vonzalma jelent, attól a gúzstól, hogy szinte éreztem magam körül az állandó, vágyakozó jelenlétét, hogy beférkőzött a gondolataimba, hogy valami titkos és tisztátalan dolgot kell hordozzak magamban. És amit az jelent, amivel tegnap a metrón végre szembesültem: egy halálos beteg nő férjét, egy árvaságra készülő lány apját készülök elszeretni. Bekapcsoltam a gépet, egyenként mind az ötvenkét levelet kitöröltem. És megírtam neki az első határozott válaszlevelemet: Ne írj nekem többet, kérlek.

Ezután kezdődött Pali különös, megdöbbentő vergődése. Először csak rendre elkésett reggel az irodából, a legfontosabb megbeszélésekről is. Mikor kijött a szobájából kávéért vagy a fénymásolóhoz, kóválygott a másnaposságtól. Aztán jött az, hogy reggelenként egy-egy apróságot, bonbont, túró rudit, almát találtam az asztalomon. Ezeket mindig kidobtam. És aztán jöttek újra a levelek, de ezek már kézzel írva, a klaviatúrám alá csúsztatva. Bocsássak meg, ha vehemensnek éreztem a közeledését. És hogy minden elzárkózásom ellenére biztosan tudja, hogy nekünk közünk van egymáshoz. Azt akarja, ha nekem úgy jobb, diktáljam én a tempót. Andi csak legyintett erre. Mit bánod, hogy írogat neked? Láthatod, hogy a valóságban teljesen impotens a fickó. Egy marokhuszár.

Mégis, milyen lehetetlen helyzetbe kerültem! Az asztalomon fekszik a szerelmeslevél, az asztalom előtt épp elsétál Márti… sunyinak, árulónak éreztem magam. Az ötlet, hogy ezeket a leveleket eljuttassam Mártihoz, hirtelen jött, nem is tudom, honnan. De úgy hiszem, mindennek ellenére, hogy helyesen cselekedtem, amikor egy borítékba gyűjtve leadtam azokat a portán. A borítékra ráírtam, Márti. Felelős emberként.

Aztán Pali kedd reggel nem jött be dolgozni. Tegnap sem. Istvántól tudtuk meg délben, hogy az intenzíven van, valószínűleg öngyilkosságot akart elkövetni, csak nem sikerült neki. Bár az is lehet, hogy baleset történt. A részletek homályosak. Márti bejött délután papírokat intézni a kényszerű szabadságolás miatt. Elhaladt az asztalom előtt, és rám se nézett.

Belátom, persze, a történtek után nem mondhatta azt, hogy köszönöm.

Borítófotó: Miro Medium

Kulin Borbála

szerző: Kulin Borbála
honlap e-mail
Kulin Borbála 1979-ben született Budapesten. Az ELTE-n végezett latin-magyar szakon. A Debreceni Egyetemen 2015-ben doktorált. 2009 óta A Vörös Postakocsi folyóirat szerkesztője, jelenleg főszerkesztője. Szépirodalmi írásokat 2013 óta publikál. Debrecenben él.

KULTprogramok

<< 2020. ápr. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum