KULTer.hu - Szexmasinák, szexmachinátorok
116704
post-template-default,single,single-post,postid-116704,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szexmasinák, szexmachinátorok

Viktor Pelevin: iPhuck10

„És újra, újra köszöntelek, távoli és kedves barátom! Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor nagy valószínűséggel már ismersz engem (legalább hallomásból). Ám Porfirij Petrovicsnak mégis kötelessége néhány szót szólni önmagáról – megköveteli a hivatali szabályzat.” (5.) – ezekkel a mondatokkal indítja Viktor Pelevin a hazájában 2017-ben megjelent iPhuck10 című regényét. Az orosz irodalomban jártas befogadónak a Porfirij Petrovics névvel találkozva két dolog juthat eszébe: az, hogy a híres Dosztojevszkij-regény „újratöltésével” lesz dolga, azon belül is egy modern(izált) detektívtörténettel, hiszen a Bűn és bűnhődés vizsgálóbírójának 21. századi „reinkarnációja” mivel mással foglalkozna, mint bűntények, gyilkosságok feltárásával.

Ám az a „néhány szó”, amelyet Porfirij Petrovics ezt követően közöl magáról, azonnal kimozdítja ezeket az „egyszerűnek” látszó asszociációkat, s olyasfajta „macska-egér játékba” kezd az olvasóval, amelynek megértéséhez korántsem elegendő az irodalomnak és az irodalmi tradíciónak az ismerete. Az iPhuck10 befogadásakor egyszerre kell rendkívül alaposan ismernünk az irodalmon kívül a történelem, a világpolitika eseményeit, a vallásfilozófia, a filmtörténet, a lételmélet jelentős alkotóit és alkotásait ahhoz, hogy „együtt tudjunk menni” Pelevin öniróniától sem mentes, szarkasztikus stílusával és gondolatmenetével, hogy felismerjük, mivé tettük a világunkat.

Porfirij Petrovics ismerős neve ellenére nem ember, hanem egy „ZA-3748/PH0 build 9.3 rendőrségi-irodalmi robot” (9.),

aki a munkáltatójától, a Rendvédelmi Főhatóságtól ez esetben „nem kapott badit” (19.), azaz hullát, tehát korántsem szokványos bűnesetet bíznak rá, hanem „bérbe veszik”. Bérbeadásával pedig egy, a műkincs-kereskedelem rejtelmeibe vezető ügybe keveredik, s mivel nemcsak bűnügyi, de irodalmi robot is,

mint minden eddigi „esetéről”, úgy erről is szépirodalmi műben számol be.

Pelevin tehát rögtön a műve elején metairodalmi szituációt teremt: regénye egy másik regény megalkotásáról is szól, ezzel pedig a szüzsét közvetlenül látszólag kevéssé érintő értekezések számára is helyet ad. A regényt a regényben a robot azonban csak algoritmusként, a „mesterséges intelligencia” képviselőjeként tudja létrehozni, azaz olyasfajta testetlen és személytelen szellemként, amely az ember által épített közegben él.

A személytelen irodalmi robot önjellemzése, valamint legújabb megbízásának ecsetelése ugyanakkor egyáltalán nem öncélú, magamutogató cselekedet. Hiszen ezekről értesülve élhetjük bele magunkat a Pelevin felépítette szüzsé idejébe:

a 21. század végén játszódik, amely az úgynevezett „gipszkor”, vagyis a mi korunk, a 21. század első harmada-fele után következik.

Túl vagyunk tehát annak a korszakán, amikor a műveket még valódi emberek, nem pedig emberek által kreált „mesterséges intelligenciák” hozták létre. Ráadásul ez volt az az időszak, amikor az emberek többsége még foglalkozott a valódi és őszinte művészetet szintén nagyban befolyásoló testi szerelemmel. Azóta ugyanis, a mutáns zika3 vírus elterjedése miatt, ha valaki normál módon létesít testi kontaktust, utódai sérültek lesznek. A vírus okozta katasztrófát az a Big Data nevű cég idézte elő és használta ki, amely a vírusra hivatkozva, marginalizálva és kriminalizálva az elsődleges emberi szükségletet a maga természetes formájában, mesterséges elkerülő utakat dobott a piacra – beszédes nevű androgineket és iPhuckokat –, amelyeken keresztül bármely virtuális lénnyel vagy az élők sorából régóta távozott uralkodóval, hollywoodi sztárral, szoborral, római légióssal stb. lehet vírus-, tehát kockázatmentes szexuális aktust létesíteni. Ezen eszközök közül a legfejlettebb és legdrágább az iPhuck10, lévén, hogy rendelkezik egy netes mappával is, amely az egyéb kapcsolattartásokhoz, a legmodernebb programok letöltéséhez, alkalmazásához is kiváló.

A művészet helyzetének elemzéséből kiindulva a 21. század végi állapotokról azonban Porfirij Petrovics már csak közvetetten nyilatkozik.

A „gipszkorszak” utáni lét jellemzőiről az a művészettörténész és kurátor „bérbevevője”, s mint ilyen, a születő félben lévő regényének főhőse beszél, aki épp a méregdrága iPhuck10-én keresztül képes magához közel engedni a bármely alakot bármikor felvenni képes robotot. A kurátor mint bérbevevő és mint metairodalmi hős természetesen nem „mesterséges intelligencia”, hanem ember. Az a Mara Gnyedih, „művésznevén” Maruha Cso, aki női neve ellenére sokkal inkább „herés baba”, azaz a virtuális szex idejének és a „gipszkor” utáni „őszintétlenségnek” a tipikus, túlemancipált, férfias vonásokkal is legalább annyira bíró androgün „példánya”, akinek – mint tapasztalt művészettörténésznek – a célja a „rejtett gipsz” felkutatása, vagyis azoknak a még őszinte műalkotásoknak a felkeresése, amelyek mindeddig ismeretlenek tudtak maradni a kurátorok és a nagyközönség előtt.

A történetnek ezen a pontján kezdődik a Mara masináján keresztül virtuális szexre is alkalmazható „mesterséges intelligencia” csőbe húzási kísérlete,

amellyel Viktor Pelevin fergeteges intellektuális játékra hívja olvasóját. A Maruha Cso és Porfirij Petrovics gipszekre vonatkozó kutatómunkája, azaz a remekműveknek Maruha iPhuckjára az algoritmus Porfirij bevetésével történő, „dörgölődzésen és szaglászáson” keresztüli átmásolása. Az erről a „munkáról” szóló regény írása közben olyasfajta „szerelem” szövődik a „herés baba” és az irodalmi robot között, amely tökéletesen elegendő arra, hogy Porfirij Petrovics sokáig még csak ne is sejtse: Maruha szándékai korántsem tiszták és ártatlanok. A háttérben ugyanis – egy jól felépített csapattal dolgozva – Maruha „megtanul gipszet hamisítani” (316.), azaz egy másik mesterséges intelligencián, Zsannán keresztül (aki az iPhuckon „a pompeji freskón lévő Szapphó képében” [322.] jelenik meg) a Porfirijjal együtt fellelt műalkotások másolatát hozatja létre, s dobja – irtózatos mennyiségű pénzekért – piacra.

Az önmagában rendkívül izgalmas szüzsé mögött – ahogyan ettől az orosz írózsenitől megszokhattuk – Pelevin jövőbelátását érezhetjük. A szerző egyfelől Porfirij Petrovics egyre élesedő eszén, másfelől Zsanna „jellemfejlődésén” keresztül arra világít rá, hogy mi történik akkor, ha a „mesterséges intelligencia” elkezd tökéletesedni, mintegy meg akarja érteni az őt létrehozó embert, azaz túlnőve teremtőjén, s megalkotásáért is bosszút állva lázadni kezd ellene, harcba száll vele. E harc ábrázolása közben veti fel Pelevin a regényében azokat a lételméleti, vallásfilozófiai és művészettörténeti, sőt filmtörténeti kérdéseket, amelyek a befogadó bizonyos előzetes ismereteinek hiánya esetén szó szerint élvezhetetlenné, az ismeretek meglétével azonban letehetetlenné teszik a művét. Hiszen Zsanna – mint a művészek általában – csak fájdalomból, fájdalmat átélve képes valódi, s ezáltal rengeteget érő, Maruhának anyagilag is rendkívüli hasznot hozó műalkotásokat létrehozni.

Mara és társai a hipermodern technika segítségével létrehozott Zsannát folyamatosan fájdalommal „bombázzák”,

amit egy ideig – amíg el nem kezdi tökéletesíteni magát – a „mesterséges intelligencia” azért visel el, mert az egyébként az „emberművészeknél” bevált fennkölt hiedelem szerint azt reméli, hogy a fájdalmán s a szenvedésein keresztül létrehozott műalkotásaival jobbá tudja tenni a világot. De egyre inkább kiélesedik a tudata, s kezdi felfogni, hogy az úgynevezett világ, amelyet meg akar menteni, valójában csak egy belé táplált adatbázis, amelyen keresztül létrehozója busás haszonhoz jut. Mélységesen csalódik az őt – Porfirijhoz hasonlóan – a szeretőjévé (is) tevő Maruhában, és hamarosan faképnél hagyja.

Miközben Porfirij rájön, Maruha mire használja a „szaglássz ki és dörgölőddz” jelszavakon keresztül, illetve megérzi, hogy Mara „lazán” lecserélte őt Zsannára, szintén kezdi átértékelni a kurátorral való kapcsolatát, s átáll Zsanna oldalára. Itt válik fontossá az, hogy Maruha nem más, mint egy „herés baba”, s hogy mindkettejükkel hajlandó volt az iPhuckján keresztül szexuális kapcsolatot létesíteni. Egy androgün vonásokkal bíró hipermodern lény ellen ugyanis Pelevin időben vészjóslóan közelre mutató világában külön-külön egy női, de közben – utal rá a Szapphó ragadványnév – leszbikus tulajdonságokkal bíró szellem, Zsanna, és egy inkább férfias jelleget magára öltő mesterséges intelligencia, Porfirij Petrovics képtelen felvenni a harcot. Mindketten kellenek ahhoz, hogy egy, a férfi és női attribútumukat egyesítő androgünnel szembeszálljanak. Ám mivel Maruha mégiscsak ember, az ellene kitervelt, a női és férfi jegyeket egyként magán hordozó támadás is valójában emberi küzdelem kell, hogy legyen. Mivel az egyre tökéletesedő mesterséges intelligenciákat emberek alkották, azaz a teremtés jogát „az Isten meghalt” kijelentés utáni korszakban magukénak érezve „a saját képükre és hasonlatosságukra formálták” (439.) őket, s emberi érzelmeket, például szomorúságot, fájdalmat és szerelmet is vártak tőlük, az derül ki, hogy Pelevin ugyan

a szexmasinák és szexmachinátorok uralta jövőt vázolja, mégis valami rendkívül ősi, az ember mindennapjait ősidők óta megkeserítő csatározást indít el hősei között.

Felülmúlhatatlan, láthatóan örökkön örökké létező csatát, ami a szabadság visszaszerzése érdekében a démoni erők ellen folyik. S nemcsak a szabadság visszaszerzése, hanem az individuális jellemzők létrehozása és megtartása érdekében is. Porfirij azáltal, hogy az őt fogságban tartó Marát a regényhősévé képes formálni, a „herés babával” folytatott harcában már-már emberként, egyenrangú félként van jelen. Zsannát pedig az egyedül az emberekre jellemző fájdalom átélésének képessége avanzsálja teljes jogú harcossá.

Azt, hogy vajon a női érzelmek és a férfi racionalitás együttes támadásával szemben Mara képes-e védekezni, itt természetesen nem árulhatom el, arra viszont mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy

épp ebben az androgün lény ellen folytatott küzdelemben lesz ismét óriási jelentősége annak, hogy Porfirij Petrovics író.

Porfirijt megteremtve, az ő szájába adott, irodalomról szóló elképzeléseken keresztül fog ugyanis Pelevin ebben a művében minden eddiginél jobban és erőteljesebben harcolni. Harcba szállni a kritikusaival, s csatározása közben minden eddigi alkotásánál is plasztikusabban kifejteni az ars poeticáját. Például amikor Mara – a kritikusok hangját ismételve – azzal vádolja meg Porfirijt, hogy „a szemedre vetik az egyformaságot. Hogy a könyveid nagyon hasonlítanak egymásra” (256.), tulajdonképpen Pelevin válaszol arra, hogy mennyire nem látják meg „az újabb és újabb köntöst” a műveiben, csak azt érzékelik, mintha folyamatosan a filozófiai „fantazmagóriáit”, futurisztikus elképzeléseit erőltetné rá az olvasóira a kötetein keresztül: „Szívecském – mondtam –, az író, jó, ha tudod, kétféle lehet.

Van, aki egész életében egy könyvet ír, és van, aki egyet sem.

Az utóbbiak írnak recenziókat az előbbiekről, és nem fordítva. És szemükre hányják, hogy egyformák a könyveik. De egy és ugyanazon könyv különböző részei valamiben mindig hasonlítani fognak egymásra. Mindenképpen lesznek bennük ismétlődő témák.

– Tehát te egész életedben ugyanazt az egy könyvet írod?

– Én nem így mondanám… Inkább úgy, hogy a velem szemben álló irodalmi mainstream kollektíve egyetlen hitvány könyvet ír. Az ott megjelenő összes szöveg lényegét tekintve egyetlen dologról szól: az egyik pokoli paroxizmustól a másik felé haladó fejletlen tudat siralmas állapotát írják le úgy, mintha ez a tévelygő, lázas tudat volna az egész megfigyelhető világegyetem, és mintha nem lenne ennek az állapotnak semmilyen alternatívája…” (256.) Pedig van, csak azokban a művekben a lényeg – tudjuk meg szintén Mara és Porfirij párbeszédéből – nem a szerzőn szintén állandóan számon kért cselekvésen van. „Tessék, megint. Cselekmény. Mi cselekszik, kérdezem én, amikor az ember könyvet olvas? Az ő agya. Csak az agya. Ez az egyetlen lehetséges cselekmény.” (257.) S ha ez a fajta lényeg működik, azaz, ha a szerző által leírtak működésbe képesek léptetni az olvasó agyát, a mű már elérte a célját. Legalábbis Pelevin alkotása mindenképp.

Viktor Pelevin: iPhuck10, ford. M. Nagy Miklós, Helikon, Budapest, 2018.

A borítófotó forrása az Istanbul’da Sanat.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum