KULTer.hu - Az elmúlt tíz év legbátrabb sorozatai (TOP 10)
117394
post-template-default,single,single-post,postid-117394,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az elmúlt tíz év legbátrabb sorozatai (TOP 10)

A 2010-es évek fontos tévésorozatai, amelyek megsértették az addigi határokat

A 2010-es években is rengeteg olyan tévésorozat született, amely legalább az első évada, tartalmi és/vagy formai kreativitása miatt megérdemelte a nézők figyelmét. Az alábbi listán a konvenciókat kikezdő vagy tematikai értelemben határsértő alkotások szerepelnek.

A 2000-es években a tévésorozatok reneszánszáról beszélhettünk, mivel többek között David Lynch és Mark Frost kilencvenes években készült sikerszériája, a Twin Peaks nyomdokain haladva a sorozatok minőségükben és történetmesélésüket tekintve is igen közel kerültek a nagyjátékfilmekhez (csak néhány példa: Maffiózók, Az elit alakulat, 24, Kemény zsaruk, A drót, Dexter, Deadwood, Lost – Eltűntek, Róma, Breaking Bad – Totál szívás).

A 2010-es évek elején sokan színvonalesésről beszéltek, úgy vélve, hogy az évtized elejének tévésorozatai jól bejáratott klisék szerint készülnek,

és elődeikkel ellentétben nem hatásosak, csupán hatásvadászok. Például a vérbő és szexuálisan túlfűtött Spartacus csak árnyéka volt a tragikus történelmi fordulatokat bemutató Rómának, és az Alfred Hitchcock Psychója hírnevén élősködő Bates Motelnek szintén csak az alapkoncepciója volt izgalmas.

Ám szerencsére a 2010-es években is akadnak sorozatok, amelyek kreatívan játszottak el a populáris mítoszokkal (Sherlock, Daredevil, The Boys, Watchmen) és műfajokkal (True Detective, Gyilkosság, A híd, Stranger Things), mások formai szempontból voltak igen bátrak (Westworld, Too Old to Die Young), de szép számmal akadtak olyan alkotások is, amelyek – drámai vagy komikus műfajban – komoly drámákat meséltek el (Better Call Saul, Hatalmas kis hazugságok, Terápia, Fleabag), sőt felkavaró társadalmi vagy politikai témákkal foglalkoztak (Narancs az új fekete, Kártyavár, A szolgálólány meséje, Narcos, 13 okom volt rá, Eufória).

Nem könnyű kiválasztani csak tízet, hiszen a felsoroltak mind kreatív és bátor munkák.

A listában egyetlen kivételtől eltekintve olyan sorozatok szerepelnek, amelyek első évada 2010 után indult. Speciális eset a Twin Peaks 3. évada, amelyet nem véletlenül A visszatérés alcímmel sugároztak. Ugyan az 1991-ben befejezett sorozatot folytatta, de az eredetihez hasonlóan tévétörténelmet írt.

10. David Benioff és D. B. Weiss – Trónok harca 1–5. évad (Game of Thrones, 2011–2015)

A Trónok harca 2019-es záró évada után sokan felhördülhetnek, hogy miért szerepel ez a széria egy TOP 10-es listán. Ám ahogy a 2010-ben indult The Walking Dead, úgy a Trónok harca első pár szezonja is megtanította a rajongóknak, hogy ne kötődjenek semelyik kiemelt szereplőhöz, mert azok egyik epizódról a másikra kegyetlen halált halhatnak. Ugyan a később feltámasztott Jon Snow-val ellentétben a The Walking Dead Rick nevű ikonikus főhősét tényleg meg merték ölni, a Trónok harca öt évadon keresztül másban is kiemelkedő volt. Rickék esetében egyértelmű, ki a jó és ki a rossz (még ha a főhős egykori rendőrtársa, Shane ellene is fordult a második etapban), viszont

a Trónok harcában sokáig legfeljebb csak sejteni lehetett, ki a pozitív hős, és könnyen megesett, hogy egy egykori rosszfiúból jófiú lett

(lásd a beképzelt, rokongyilkos Jaime Lannister pálfordulását), vagy egy zsarnokot megsajnáltunk egy még nagyobb zsarnok színre lépése miatt (a vallási fanatikusok által porig alázott Cersei Lannister). Igaz, az Éjkirályról tudtuk, hogy nem lehet jó szándékú, de a különböző, trónra törő házaknak (Lannister, Baratheon, Stark, Bolton) megvoltak a maguk erényei és gyarlóságai, amelyek miatt bármelyik mellett ki lehetett tartani, illetve bármelyiknek lehetett a vesztét kívánni. Ez persze főként George R. R. Martin érdeme, és bizony nagyon érződött a 6–7. évadtól, hogy már nem az ő regényei adják a karakterdrámák alapját.

9. Diederik Van Rooijen és Pieter Bart Korthuis – Fű és fehér por (Penoza, 2010–2017)

A Fű és fehér port akár „a holland női Breaking Bad”-nek is nevezhetnénk, mivel egy hasonló folyamatot mutat be, mint a drogbáróvá váló kémiatanár amerikai szériája. Diederik Van Rooijen és Pieter Bart Korthuis műve hatalmas sikert aratott világszerte, több adaptációja is készült (a magyar verziót Alvilág címmel mutatták be), ami annak köszönhető, hogy tágította a gengszterfilm műfaji kereteit, és életszagú, társadalmilag és lélektanilag egyaránt érzékeny történetet mesélt el. És nem utolsó sorban

főhőse egy nő, ami gengsztersztoriknál nem túl gyakori.

Nem egy eleve romlott nőről van szó: Carmen (Monic Hendrickx elképesztő a főszerepben) teljesen átlagos felső-középosztálybeli családanya és szerető feleség, aki naivan éli a szürke hétköznapjait egészen férje haláláig. Ezután sorra kerülnek felszínre a férj alvilági kapcsolatai, megjelenik a rendőrség is, és kiderül, hogy az egész család saras, csak éppen mindent elhallgattak Carmen előtt. Ebben a mocsárban pedig – a főhősnő minden igyekezete ellenére – nem lehet nem elmerülni. A további évadok erről a merülésről szólnak, és a Breaking Badhez hasonlóan azt mutatják be, milyen káros hatása van a hatalomnak az átlagemberre.

8. Charles Covell – A ki***tt világ vége (The End of the F***ing World, 2017–)

Ahogy a gengszterfilm „macsóműfajában” fehér hollónak számítanak a női főszereplők, úgy kamaszokat is ritkán láthatunk Bonnie és Clyde-tipusú hősökként. A Charles Forsman képregényéből készült netflixes brit sorozat emiatt már önmagában is izgalmas alkotás, azonban korántsem egyszerű menekülő szerelmes történetről van szó. A mindössze 20-25 perces epizódokból álló első évad főhősei az önmagát pszichopatának képzelő, különc James és az antiszociális Alyssa, akiknek minden vágya, hogy kitörjenek szürke, konvencionális, ezért fullasztó társadalmi környezetükből. A fekete komédia ugyan humoros formában, de nagyon is komoly és kényes témákról beszél:

kamaszszexualitás, fiatalkori bűnözés, gyilkos vágyak, társadalmi közöny, szülői felelőtlenség.

A ki***tt világ vége tehát sok, ma is létező tabut megdönt, de ezt nem a puszta hatásért teszi, hanem hogy diagnosztizálja az említett, nyugati társadalmakat érintő „betegségeket”.

7. Mikko Pöllä, Roope Lehtinen, Krigler Gábor – Aranyélet (2015–2018)

A Fű és fehér porral ellentétben az Aranyéletnek nem az eredetije, a finn Könnyű élet, hanem HBO-s magyar változata került fel a listára, mert a hazai sorozatokhoz képest igen merészen nyúlt az aktuálpolitikai történésekhez. Magyarországon jellemző, hogy az alkotók „virágnyelven” fogalmaznak (lásd Goda Krisztina Veszettekjét), azonban az Aranyélet készítői nem kerülgették a forró kását, hanem bemutatták a társadalmi-politikai valóságot. Különösen erős volt ebből a szempontból a 2. évad, amely ugyan sokszor esett a cselekményt illogikussá züllesztő dramaturgiai túlzásokba, ám

tűpontos látlelet volt arról, hogyan következik a felemás rendszerváltásból a magas szintű politikai korrupció és „fehérgalléros bűnözés”.

A cselekményben előrehaladva a gengszter Miklósi Attila és Hollós Endre nem is tűnnek annyira aljasnak, mint a hatalomnak kiszolgáltatott embereket zsaroló korrupt rendőrök vagy a minden hájjal megkent, bármire képes politikusok. A sok szempontból félrement, évadról évadra alacsonyabb színvonalú Aranyélet népszerűségének kétségtelenül merész politikai szerepvállalása a titka.

6. Craig Mazin – Csernobil (Chernobyl, 2019)

A szintén az HBO által gyártott miniszéria hatalmas meglepetésként érte a sorozatrajongókat és a téma iránt érdeklődőket, hiszen alkotója, Craig Mazin előtte jóindulattal is csak gyenge-középszerű filmeket írt és rendezett. Egyfelől Mazin olyan alapanyaghoz nyúlt, amelyről senki sem gondolta, hogy remek színészekkel (Jared Harris, Stellan Skarsgård, Emily Watson, Paul Ritter) izgalmas katasztrófathrillerré és drámasorozattá érlelhető, hiszen a tragédia eseményei látszólag széttartanak, több hétre, hónapra és évre terjednek ki. Másfelől a szörnyű, szakmai és politikai mulasztásokat leleplező baleset még ma is érzékeny téma, mint ahogy azt az oroszok reakciója érzékelteti, akik saját szériát készítenek Craig Mazin művének „pontatlanságai” miatt. Ráadásul a halálos sugárzás hatását még a jövő generációi is fogják érzékelni. Tehát esztétikai és etikai értelemben is ellentmondásosnak tűnt a koncepció, de az alkotók rendkívül jól vették az akadályokat.

Szerteágazó, de fókuszált, jól összeszedett, sokkoló történetet szerveztek a csernobili katasztrófáról,

ami emlékeztet minket arra, hogy az atomenergia nem játék, rossz kezekben, hataloméhes vezetők befolyása alatt pedig kifejezetten veszélyes lehet az emberiségre.

5. Charlie Brooker – Fekete tükör (Black Mirror, 2011–)

A 2010-es évek antológia jellegű sorozatai (Amerikai Horror Story, American Crime Story) közül kimagaslott a brit gyártású, majd Netflixre költözött Fekete tükör, ami merész társadalomkritikája és remek ötletei miatt emlékezetes. Charlie Booker szatírasorozata epizódról epizódra a főként a nyugati civilizációt érintő,

aktuális társadalmi, politikai és gazdasági problémákkal foglalkozik akár jelen időben, akár sci-fi disztópiák keretei között.

Például az első évadban a Tizenötmillió jutalom című epizód egy olyan disztópiát mutat be, amelyben a reklámok már nem telefonunkon vagy tévéképernyőnkön, hanem a „valóságban” bukkannak fel kéretlenül. A „kiterjesztett valóság” tíz évvel ezelőtt még inkább egy sötét jövőkép része volt, azonban mára az AR realitássá vált az okosotthonoknak köszönhetően, így az egyén tényleg úgy érezheti magát, mint az említett Fekete tükör-epizód főhőse: szinte egy lépést sem tehet anélkül, hogy ne akarják költségbe verni a különböző szolgáltatók. A sorozat 2018-ban egy különkiadás formájában tudta fokozni a merészségét: a Netflix-adta lehetőségeknek köszönhetően a Bandersnatch története interaktív, vagyis a néző döntései révén beavatkozhat a cselekménybe.

4. José Padilha – A gépezet (O Mecanismo, 2018–)

A brazil José Padilha nevét elsősorban a világsikerű Elit halálosztók-filmjeiről vagy a Robotzsaru remake-jéből ismerhetjük, esetleg emlékezhetünk arra is, hogy a Narcoson is dolgozott. Padilha különleges, társadalmilag érzékeny alkotó, aki újságíróként maga is részt vett a 2008 után kirobbant, máig gyűrűző brazil politikai botrány felgöngyölítésében. Az „Autómosó-hadművelet” keretében bírók, ügyészek, nyomozók és újságírók mentek neki a nagypolitikának és a gazdasági élet főszereplőinek, a Petrobras nevű olajvállalatnak és az építőiparban, vegyiparban és olajiparban érdekelt Odebrechtnek. A „fehérgalléros bűnözés” vádjai még egykori és aktuális elnököket is érintettek (például a korábban népszerű Lula da Silva börtönben is ült 2019 novemberéig). Ezt a procedúrát dolgozza fel a netflixes O Mecanismo, amelynek főszereplője egy elszánt, minden irányból gáncsolt nyomozócsoport.

José Padilha műve a szó szoros értelmében „cselekvő filmsorozat”,

hiszen drámai formában, szinte dokumentarista pontossággal mutatta be a világ nézőinek, hogyan működik az a bizonyos címszereplő gépezet, amelyet politikai választásokkal vagy rendszerváltásokkal nem lehet megdönteni. Ami azért is fontos, mert mint kiderült, a Petrobras és az Odebrecht több szálon kapcsolódik a globális méretű adócsalási botrány, a „Panama-akták” főszereplőjéhez, az offshore bizniszben utazó Mossack Fonsecához.

3. Bryan Fuller – Hannibal (2013–2015)

Sir Anthony Hopkins három nagyjátékfilmben is elképesztő hatásosan keltette életre Thomas Harris őrült pszichológus antihősét, Hannibal Lectert, és a Hannibal ébredése bebizonyította, hogy hiába egy másik karizmatikus színész (Gaspard Ulliel) meggyőző alakítása, szinte lehetetlen kilépni Hopkins árnyékából. Ehhez éppen Bryan Fuller kreativitására volt szükség, aki nem félt teljesen újraértelmezni a regények történetét és karaktereit a vér esztétikája, az ősi férfibarátság, sőt a homoszexualitás mentén.

Az első évad még inkább formai értelemben volt merész, mert a látvány- és díszlettervezők elképesztő munkát végeztek,

és valóban művészi szintre emelték a sorozatgyilkos bizarr holttestkollázsait. A második-harmadik évad viszont zseniálisan mélyítette el, illetve alakította át Hannibal és a traumatizált nyomozó, a gyilkos indulatokkal teli Will Graham A vörös sárkányban csak felszínesen bemutatott kapcsolatát. Fuller nemcsak elmosta a határvonalat „űzött vad” és „vadász” között, hanem a második évadban kvázi fel is cserélte Hannibal és Will szerepét. Sajnálatos, hogy a tervezett negyedik évad a nem kielégítő nézettségi adatok miatt nem valósulhatott meg, amelyben végre színre lépett volna Clarice Starling, A bárányok hallgatnak főhősnője is.

2. Dennis Kelly – Utopia (2013–2014)

A brit Utopia is kevés, csupán két évadot élt meg, azonban ezek David Lynch-i magasságokat ostromoltak. Az Utopia rendkívül jól keverte a különböző hangnemeket, már a legelső rész nyitójelenete a minimalista, „begombázott” zenével, az elgázosítás groteszk bolti jelenetével előrevetítette, hogy Dennis Kelly sorozata egyszerre lesz mulattató és kegyetlen. Persze ez csak üres hatásvadászat lenne a kemény társadalomkritika nélkül. Az Utopia olyan aktualitásokat érint fiktív globális politikai összeesküvése mentén, mint a túlnépesedés, a világjárványok, a menekültválság vagy a privát szféra feldúlása, az állampolgárok állandó megfigyelése. Sokaknál ki is csapta a biztosítékot néhány jelenete: az iskolai lövöldözés fájóan aktuálisnak hatott, és az 1979-ben meggyilkolt Airey Neave nevű politikus elleni merénylet köré szőtt sztori is sokkolta a kritikusokat.

Éppen az ilyen bátor alkotások ösztönözhetik az embereket gondolkodásra, még akkor is, ha az Utopia rétegsorozat.

1. David Lynch és Mark Frost – Twin Peaks 3. évad (Twin Peaks: The Return, 2017)

David Lynch és Mark Frost 2017-ben újfent sorozattörténelmet írtak. A Showtime nevű csatorna vezetői is merészek voltak, hogy bevállalták a projektet, amelynek nézettsége részről részre csökkent, még a keményvonalas Twin Peaks-rajongóknak is megfeküdte a gyomrát. A visszatérés nem klasszikus folytatás, valójában nem egy sorozat harmadik évada, hanem egy 18 részre szabdalt neoavantgárd nagyjátékfilm, ami továbbgondolja, sőt újraértelmezi a Twin Peaks-t. Már a második évad is tudatos szembefordulás volt az első évad egyszerűbb pszichothriller-történetével, de a harmadik évad mindent idézőjelbe tett: egyes elemzések szerint a fináléban a mi valóságunkba érkeznek meg a sorozat szereplői.

A 3. és a 8. epizód nemcsak sorozattörténelmi, hanem filmtörténeti szempontból is jelentős, a rendező munkásságának csúcsteljesítményei,

hiszen mindkettőben elszabadul David Lynch szürreális víziója. A 3. rész vágástechnikája és a filmidő kezelése miatt emelkedik ki, minthogy a valós fizikai téren kívüli dimenzióban az idő (vagy inkább: az elektromos áram) nem lineárisan folyik. A 8. részben pedig a Jó (Laura Palmer) és a Rossz (a gyilkos Bob) keletkezéstörténetét láthatjuk, ami többek között egy 1945-ös atomrobbanással indul, majd absztrakt formákkal, cikázó fényekkel és színekkel önálló, film a filmben experimentális etűddé terebélyesedik. Sokak szerint ez már öncélú művészkedés volt, azonban erről szó sincs, mert ha rengeteg kérdést kaptunk is az egyes epizódok és a 3. évad legvégén, David Lynch és Mark Frost végig nagyon következetesek maradtak, a szürreális, avantgárd filmnyelvet a Twin Peaks-sztorit dekonstruáló cselekmény szolgálatába állították. Nicolas Winding Refn hasonlóval próbálkozott a Too old to Die Youngban, de a történetmesélő és a történetromboló formákat David Lynch képes a leghatékonyabban kibékíteni.

Benke Attila

szerző: Benke Attila
honlap e-mail
Benke Attila 1986-ban született Kerepestarcsán. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. Már. >>
hkscpsv
24 25 26 27 28 29 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum