KULTer.hu - Az elmúlt tíz év legjobb színházi előadásai (TOP 10)
117683
post-template-default,single,single-post,postid-117683,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az elmúlt tíz év legjobb színházi előadásai (TOP 10)

A 2010-es évek legemlékezetesebb független színházi produkciói

Kezdem azzal, hogy mindenféle listázás ellen berzenkedem: ha valaki nem kerül be egy „best of”-ba, annál már csak az gyanúsabb, ha szerepel rajta. De a szerkesztői felkérés igen határozott volt, írjam meg, szerintem mik voltak az elmúlt tíz év legjobb független színházi előadásai. Nekem itt és most ezek a legjobbak, de persze muszáj megmagyarázni, hogy miért.

Az egyes előadásoknál ott vannak a rövid indoklások, de mivel az elmúlt hetekben a magyar kultúrában történt, ami történt (és ne legyenek illúzióink: folytatása következik), a lista összeállításánál lényeges szemponttá vált számomra, hogy olyan, még ma is látható és elérhető előadásokat említsek, amelyekkel találkozva a néző könnyen megbizonyosodhat arról, hogy itt nem néhány műkedvelő bohém követel állami pénzeket (ja, a mi pénzünket) a saját passziói kielégítésére.

Ezek itt egytől egyig professzionális csapatok, többen közülük nemzetközileg is magas árfolyamon jegyzett alkotók,

akiknek a munkáira – lásd a bemutatók dátumait – hosszú távon is van kereslet és igény. Ez valahol megnyugtató és örömteli, de azért messze még a Kánaán: a kiszámítható, tervezhető állami szerepvállalás elengedhetetlen része a rendszernek, illetve semmiképp nem olyasmi, ami egy tollvonással megszüntethető.

Muszáj azokról is néhány szót ejteni, akik lemaradtak a listáról (sokan vannak ilyenek). Vannak és voltak persze jó, nagyon jó előadások, de aranykorról mégsem beszélnék:

a 2010-es évtizedre a színháztörténet úgy fog emlékezni, mint a függetlenek lassú, szisztematikus kivéreztetésének időszakára;

egy olyan korszakra, amikor a hazai színházi látkép meghatározó csapatai adták fel végleg a túlélésért vívott küzdelmet. A Krétakör, a Szputnyik, a HOPPart részben eltérő okokból, de befejezte működését. A Maladype vagy a Vádli mostanra szinte hibernálta a tevékenységét. A legtöbben évről évre vagy inkább napról napra élnek: a kulturális kormányzat léphetne valami értelmeset, mert ez így már nem megy sokáig. Ugyanakkor persze jöttek-jönnek az újak, akiktől szintén kellene-illene néhány címet itt említeni, de vegyük úgy, hogy, mondjuk,

a STEREO AKT, a Dollár Papa Gyermekei, a Trojka Színházi Társulás, a k2 Színház előadásai majd a tíz év múlva esedékes leltárban szerepelnek.

A jelen listán megtalálható csapatokat nézve feltűnhet, hogy több előadás alkalmi társulás eredménye, alkotói egy vagy több projekt erejéig jöttek össze. Muszáj megjegyeznem – tiszteletben tartva a társulati létezés erényeit –, hogy alighanem ez az út marad: a nehézkes infrastruktúra felelősen egyre kevésbé vállalható fenntartása helyett

a mobil, gyors reagálású, váratlan helyzetekhez is alkalmazkodni képes szabadcsapatoké a jövő.

Vissza a vándorszínészethez? Lehet, csak ma már nem ekhósszekéren, hanem kamionon, ahogy az a Narratíva négy, nemrég magát csapatként meghatározó fiatal alkotója álmaiban szerepel. Legyen igazuk, lássuk meg. És még egy kívánság: tíz év múlva ne ez a dal legyen. Az előadások időrendi sorrendben szerepelnek a listán.

10. A Dohány utcai seriff – FÜGE Produkció, rendező: Mohácsi János (2012)

Akárhányszor „nézem” ezt a színházat elszoruló torokkal, mindig ugyanolyan hatással van rám: hiába próbálok hozzá analitikusan közelíteni, szelíden, de határozottan kibújik a kezeim közül. A teljes, tökéletes, hibátlan sötétség, amiben előadáshosszat ülünk, amilyen egyszerű, olyan nagyszerű varázslat Mohácsi Jánostól. A holokausztról és arról a közegről, ami azt lehetővé tette, azt hiszem, így lehet, így szabad (?) csak beszélni. Arcok, tekintetek, mozdulatok nincsenek, csak hangok, körülöttünk, mellettünk, bennünk. Semmi sincs jelen, mégis minden ott van – amit el tudsz képzelni. És ez a legszörnyűbb az egészben.

9. Titkaink – Pintér Béla és Társulata, rendező: Pintér Béla (2013)

A hazai függetlenek legmenőbb tagja ma Pintér Béla, akitől több cím is állhatna itt, én mégis az emberarcú szocializmus egy embertelen históriáját elmesélő Titkainkat választottam. Nincs itt olyan, hogy magánélet, mert ami a hálószoba négy fala között történik vagy történhetne, azt szorgos kezek íziben jegyzetelik, hogy a vonatkozó dossziéba lefűzhessék. Mint mindig, most is egyszerre röhögséges és siralmas a pintéri látlelet, de a szememben az előadás fő erénye mégis az, hogy didaktikus mutogatás nélkül húz egyenes vonalat a tegnaptól a holnapig. Besúgók és provokátorok, welcome back!

8. A nagy füzet – Forte Társulat, rendező: Horváth Csaba (2013)

Végy néhány zsák krumplit, pár fej káposztát, válogass hozzá szép nagy tököket, keress még paradicsomot, metélőhagymát és néhány csomag száraztésztát! A Forte Társulat és Horváth Csaba máig legsikeresebb előadásának receptje kezdődhetne így, de a lényeg a rotyogó fazékban szépen összeérő ízekben van. Nem hívom én ezt fizikai színháznak, „csak” színháznak: a test, a szó, a gondolat, az érzelem kivételes intenzitással van jelen. Agota Kristof háborúzó ikerfiúinak története kényelmetlen és szellemes képek mozgékony sorozatává formálódik alkalmas színészek szakavatott keze között.

7. Szociopoly – Mentőcsónak Egység és Gyerekesély Egyesület, rendező: Fábián Gábor (2014)

Nincs ilyen műfaj, vagyis egészen Fábián Gábor (és a Szputnyikot túlélő Mentőcsónak) úttörő vállalásáig nem volt. Az interaktív színházi társasjáték bármiféle katedráról közölt kinyilatkoztatásnál ezerszer többet ér, ha érzékenyítésről van szó. Mert itt tényleg a lét a tét, így vagy úgy, de túl kell élni a játék egy hónapra szabott idejét. Segélyből, be nem jelentett félminimálbérből, ügyeskedve, csalva, villámcsapásszerűen bekövetkező tragédiáktól sújtva. A városi buborékban élő ember torkára odafagy a kacagás, amikor rájön, hogy ez egy olyan képlet, aminek nincs jó megoldása. Hát akkor itt fogunk élni?

6. Ernelláék Farkaséknál – Látókép Ensemble, rendező: Hajdu Szabolcs (2015)

Habitustól függően többé-kevésbé képben vagyunk, hogy mi zajlik az országban és a világban, de az igazán lényeges mégis csak az lenne, hogy megvizsgáljuk, mi folyik az egyre szűkülő koncentrikus körök közül a legbelsőben. A lassan, de biztosan életközepi válság felé lavírozó, negyvenes értelmiségi családról kevesen tudnak olyan pontos látleletet adni, mint Hajdu Szabolcs és virtuális társulata, a Látókép Ensemble. A küzdelmes rögvalótól a fantáziát (f)elszabadító szürreálig tartó ívet rajzol ez a színház, aminek a titka intimitásában és személyességében rejlik.

5. Kohlhaas – Szkéné Színház, Zsámbéki Színházi Bázis és MASZK Egyesület, rendező: Hegymegi Máté (2015)

Nem szép dolog az általánosítás, mégsem tudom hosszan sorolni a közelmúltból azokat az alkotói karriereket, melyek robbanásszerű indítással vették volna kezdetüket. Hegymegi Máté konok, szépséges, lírai Kohlhaasa ilyen pályakezdést mutat. A rendezőt vonzzák a komor, gyakran epikus, színpadon nehezen megszólalni akaró történetek (lásd a kőbányai pincerendszerben vándorló Peer Gyntjét), és ehhez rátalál a megfelelő játszótársakra és a tágas asszociációs bázist játékba hozó, készséges formanyelvre is. Hogy Nagy Zsolt Kohlhaas, az nem kérdés, hanem csupa nagybetűvel, sok-sok felkiáltójellel az arcunkba üvöltött kijelentés. És ahogy nézzük kétségbeesett küzdelmét az igazságért, jogért, szabadságért, eltűnődhetünk egy s máson.

4. Látszatélet – Proton Színház, rendező: Mundruczó Kornél (2016)

A Proton Színházé egészen más lépték, mint amit a magyar színház általában tud és mer; valami, aminek a szerencsére létező nemzetközi partnerek nélkül esélye se volna itt megvalósulni. A színházi és filmes munkáiban a jelenkori közép-kelet-európai társadalom fájó, gennyes sebeihez nem morfiummal közelítő Mundruczó Kornél megint azt vizsgálja, mi van odalent. Diagnózisával nem tudok vitatkozni: a mélységből kiáltó hangok erőtlenül halnak el és hullanak a semmibe, mert a magasban kiépült rendszer csak azokat hallja meg, akiket meg akar hallani. És ez akkor is így van, ha a feje tetejére áll a világ.

3. Magyar akác – FÜGE Produkció, rendező: Kelemen Kristóf, Pálinkás Bence György (2017)

Igazi hungarikum, az utóbbi évek mindenképpen egyik legfontosabb, mert itthon műfajteremtő előadása a Magyar akác. A nálunk nem létező lecture performance zsánerét a posztfaktuális éra alaptételeivel ütközteti a delikát szellemi élvezetet garantáló, a színház mellett a képzőművészeti installáció formanyelvét is magabiztosan használó produkció. Legendaképzés és mítoszrombolás, feltalált hagyomány és szimbolikus politizálás: ilyen az, amikor a fától meglátjuk az erdőt.

2. A halál kilovagolt Perzsiából – Trafó, rendező: Szenteczki Zita, Juhász András (2017)

Nagyon magyar és még mindig nagyon rólunk szól Hajnóczy Péter negyvenéves, elemzőit-olvasóit máig elbizonytalanító kisregénye. Magát alacsony költségvetésűnek mutató, valójában monstre előadás ez a műfajok, nyelvek, esztétikák között örvénylő, kivételes vállalás. Hajnóczy látomásából a szemünk előtt születik érvényes, riasztó valóság, méghozzá igazi kézműves módon, pompás csapatmunkával. Magunk dönthetünk arról, hogy a „mit” vagy a „hogyant” figyeljük-e inkább a hasadó tudat határait feszegető összművészeti vízióban.

1. Az Ügy – Trafó, rendező: Halas Dóra, Nagy Fruzsina (2018)

Ennyire üdítő és felvillanyozó kreativitással, ami ennek az előadásnak minden pillanatából árad, nemigen találkozni a mai magyar színházban. Nagy Fruzsina jelmezkreációi és Halas Dóra szerzeményei a kis magyar pornográfia egy gyűlölve szeretett paragrafusát fejtik ki kínosan mulatságos részletekbe menően, tudniillik a hivatal packázásait. A Soharóza catwalk koncertjét az okok kevésbé, a következmények annál inkább érdeklik. És miközben remekül mulatunk a kisember bénázásán, el ne felejtsük, hogy magunkon röhögünk.

+1. Lúzer – Krétakör, rendező: Schilling Árpád (2014)

Ezt az előadást már csak a neten lehet megnézni, de úgy éreztem, semmiképpen nem maradhat ki a felsorolásból. A Magyarországtól ekkor lassacskán búcsúzó Schilling Árpádnak az itt már nagyjából feloldódott Krétakörrel készült egyik utolsó figyelmeztetése volt a Lúzer. Prófétai hevület és gyilkos önirónia, szubjektív színháztörténet és végletes kiszolgáltatottság, terméketlen düh és cselekvésre buzdítás. Mindez és még sok minden feszíti a Lúzert, ezt a szabálytalan formájú, emiatt nézőjét sokszor kellemetlen helyzetbe hozó előadást. De hát mi másért lenne értelme színházat csinálni, ha nem ezért?

A borítófotót Puskel Zsolt készítette.

Jászay Tamás

szerző: Jászay Tamás
honlap e-mail
Jászay Tamás 1978-ban született Szegeden. Színikritikus, szerkesztő, egyetemi oktató, kurátor. Színházi tárgyú írásai 2003 óta jelennek meg magyarul és tucatnyi más nyelven. A Revizor alapító szerkesztője, állandó szerzője. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa, emellett tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform kurátora, a szegedi THEALTER Fesztivál művészeti tanácsadója.

KULTprogramok

<< 2020. Már. >>
hkscpsv
24 25 26 27 28 29 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum