KULTer.hu - Az elmúlt tíz év rendhagyó szuperhősfilmjei (TOP 10)
117249
post-template-default,single,single-post,postid-117249,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az elmúlt tíz év rendhagyó szuperhősfilmjei (TOP 10)

A 2010-es évek fontos szuperhősfilmjei, amelyek túlléptek a zsáner közhelyein

A szuperhősfilmek a 2000-es években tettek szert új népszerűségre, és csúcskorszakukat a 2010-es években élték. Ebben az évtizedben szaporodtak el azok az öntudatos alkotások is, amelyek eljátszottak a műfaji sémákkal, sőt, kikezdték azokat.

Az új szuperhősös őrületet elindító X-Men– és Pókember-trilógia ugyan felemás lezárást kapott, a 2008-as Vasember sikere mintegy biztosította, hogy a szuperhősfilmek új hullámából stabil zsáner alakuljon ki. Egyúttal elkezdődött a Marvel moziverzumának építése és a Disney által birtokolt Marvel Studios diadalmenete, melynek csúcsa a 2019 elején bemutatott Bosszúállók: Végjáték lett, ami nemcsak egy filmes korszakot, hanem a 2010-es éveket is lezárta.

Ebben a korszakban a nagy rivális, a DC alig-alig tudott labdába rúgni

Zack Snyder potenciálisan izgalmas, de elhibázott filmjeivel (Az acélember, Batman Superman ellen), illetve az univerzumépítést megkísérlő Az Igazság Ligájával. Ám az évtized végén bemutatott Joker radikálisan formabontó filmként új életet lehelhet a DC/Warnerbe, habár ehhez hasonló rendhagyó szuperhősfilmek korábban is készültek a zsáner érett korszaka alatt, a 2010-es években.

Az alábbi lista azokat az élőszereplős filmeket szedi össze, amelyek valamilyen szempontból kitolták, sőt lebontották a műfaj határait.

Hangsúlyos, hogy a szuperhősfilmet műfajként kezelem, amelynek vannak jól bejáratott kliséi, történetsémái és népszerű karakterei, ezért kerülhettek be a TOP 10-be olyan alkotások, amelyek főhősei (Joker, Batman, a BrightBurn réme vagy a Super örökvesztes antihőse) szűk értelemben véve nem szuperhősök.

Már a műfaj huszadik századi elődje, a western is kitermelt magából műfajreformer filmeket, amelyekben pozitív szerepbe kerülhettek a mitológia jól ismert negatív hősei

(például az amerikai indiánok), ehhez hasonlóan a 2010-es években készültek olyan rendhagyó, szerzői vagy „antiszuperhősfilmek” is, amelyek szembementek a közönség elvárásaival, átrendezték a zsáner tipikus történetsémáit, vagy legalábbis megkérdőjelezték az addig evidensnek vett ábrázolási konvenciókat. A toplistában szándékosan nincsenek jelen kapcsolódó animációs filmek és távol-keleti alkotások, mivel előbbiek más gyártási és forgalmazási körülmények között, utóbbiak pedig a miénktől radikálisan eltérő kulturális közegben készültek.

10. Tim Miller – Deadpool (2016)

A 2010-es években sok olyan szuperhősfilm készült, amely a paródia eszközeivel kezdte ki a zsánert. A galaxis őrzői első részében a nyolcvanas évekért rajongó Űrlord a nagy leszámolás keretében táncra perdült, a Thor: Ragnarökben pedig az új-zélandi komédiás, Taika Waititi komplett idiótát csinált a kicsit karót nyelt viharistenből, akinek ez nagyon is jól állt. Tim Miller Deadpoolját és annak 2018-as második részét is azért ünnepelték a kritikusok és a nézők, mert nemcsak középső ujjat mutatott a maszkos igazságosztóknak (főleg az X-Men mutánsainak), hanem azért is, mert sokszor áttörte azt a bizonyos „negyedik falat”, és olyan

groteszk módon véres jeleneteket tartalmazott, amelyek miatt ezt az alkotást semmiképp sem lehetett tipikus családbarát szuperhősmozinak tekinteni

(R-besorolást kapott, vagyis „17 éven aluliaknak nagykorú felügyelete mellett ajánlott”). Persze ettől még a Deadpool is ugyanarról szólt, mint társai, amelyeket parodizált: az ártatlanok védelméről és az igazság diadaláról.

9. Zack Snyder – Batman Superman ellen (Batman v Superman, 2016)

Zack Snyder új Supermant felvezető Az acélembere megosztotta a közönséget a mítosz alapjait sértő jeleneteivel, a Batman Superman ellen mégis ezen az úton ment tovább. A cselekmény első fele szorosan kapcsolódik Frank Miller politikai töltetű rendhagyó képregényéhez, az 1986-os A sötét lovag visszatérhez (ebből kétrészes, kiváló rajzfilm is készült). Így az esendő, emberi és idősödő Bruce Wayne alias Batman szemszögén keresztül Snyder műve is megkérdőjelezi az egyes emberi életekkel nem törődő Superman hős mivoltát. A nyitójelenet megidézi Az acélember végkifejletét, és Wayne szemein keresztül láthatjuk, ahogy

Superman és Zod tábornok csatája közben összeomlik egy felhőkarcoló New York City fiktív megfelelőjében, Metropolisban.

Ezek a képek egyértelműen a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadásra utalnak. Emiatt a várost a küzdelem hevében szétromboló Superman gyakorlatilag a terroristákkal kerül egy szintre. Vízió formájában még egy abszurd diktatúra lehetősége is felvetődik, amelyben az elnyomó hatalmat az S-betűt viselő kvázi istenség képviseli. Kár, hogy ez a műfajkritikus és politikatudatos hangvétel szinte eltűnik a cselekmény utolsó harmadában egy grandiózus, de összecsapott és erőtlen finálé kedvéért.

8. Anthony és Joe Russo – Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War, 2018)

Bár a Russo-fivérek filmjei (Amerika Kapitány: A tél katonája, Polgárháború) a Marvel moziverzumán belül a legdirektebben utalnak kortárs társadalmi és politikai jelenségekre (globális megfigyelőrendszerek, háttérhatalmak), az általuk rendezett két Bosszúállók (Végtelen háború, Végjáték) inkább szokatlanul drámai hangvételük miatt tekinthetők rendhagyó szuperhősfilmnek. A hősök mindkettőben szembesülnek saját esendőségükkel és múltbeli bűneikkel, ami a műfaj átlagos alkotásaihoz képest drámai mélységet ad a karaktereknek. A listán azért emeltem ki a Végtelen háborút, mert ez egyfelől az egyik legösszetettebb Marvel-antagonistát, a saját nézetei szerint igaz ügyért küzdő Thanost mutatja be (a Végjátékban sajnos már inkább átlagos főgonosz). Másfelől

szuperhősfilmektől szokatlan, pesszimista lezárással hagyta a székbe dermedve mozinézők tízmillióit.

És azzal, hogy megvonta a rajongóktól a happy endet, a Végtelen háború egy éven keresztül bizonytalanságban tartotta a fanokat, akiknek legfeljebb halvány fogalmuk volt arról, hogy vissza lehet-e csinálni Thanos halálos csettintését.

7. James Mangold – Logan (2017)

Persze, mint kiderült a Végjátékból, a Végtelen háború veszteségei javarészt visszafordíthatók, ha amúgy Vasember és Amerika Kapitány más-más módon, de megszűntek is szuperhősök lenni. A Logan azonban még ennél is tovább ment, és egy igazi hőselégiaként működött, méltó emléket állítva a két ikonikus mutánsnak, Rozsomáknak és Charles Xavier professzornak. A westerneket is rendező James Mangold a mélabús vadnyugati filmek (például Idegen a vadnyugaton) mintájára alkotta meg a történetet, amelyben

a kiöregedett Rozsomákot éppen az az adamantium öli meg szép lassan, amelynek köszönhetően szinte elpusztíthatatlan hérosszá vált.

De a fénykorában az elméjével bárkit kontrollálni tudó Xavier is mentálisan instabillá, így kiszámíthatatlan, tömegpusztító fegyverré változik. A Bosszúállóknak a legutóbbi filmekben esendőségükkel kellett szembenézniük, a két ikonikus X-hős viszont magával az elkerülhetetlen elmúlással kénytelen megbékélni. Igaz, azért a cselekmény vége azt sugallja, hogy Rozsomák és a professzor után is van remény az X-csapat újjáélesztésére az új generáció tagjainak köszönhetően.

6. Matthew Vaughn – X-Men: Az elsők (X-Men: First Class, 2011)

Míg a Logan a klasszikus X-csoport végnapjait, addig Az elsők a kezdeteket mutatta be. Amellett, hogy ez az X-Men-mozi is meglepően drámai lett szuperhősfilm létére, emberi és komplex karaktereket vonultatott fel (elég csak a hol negatív hősként, hol antihősként feltűnő Erik Lehnsherre alias Magnetóra gondolni), merészen helyezte a sztorit politikai és történelmi kontextusba.

Akár a 2000-es X-Men, Az elsők is az auschwitzi haláltábor és a vaskaput meghajlító Erik megrázó képeivel nyit.

Az alternatív hidegháború korszakában pedig rávilágít arra, hogy az amerikaiak és a szovjetek egymásnál még inkább gyűlölik azokat, akik mások, mint az átlagemberek, akik adottságaik miatt idegeneknek és félelmeteseknek tűnnek számukra: a mutánsokat. Így annyira nem is nehéz átérezni a haláltábort megjárt, bosszúszomjas Magneto dühét, ami a kirekesztettség érzéséből és a nagyhatalmak által belé táplált bűntudatból fakad.

5. Matthew Vaughn – Ha/ver (Kick/ass, 2010)

Matthew Vaughn korábbi filmje, a Ha/ver nemcsak a szuperhősparódiák sorát gyarapítja, hanem önreflexív is, azaz állításokat tesz a képregényrajongók kultúrájáról is. Kisember hőse, az önjelölt maszkos igazságosztóvá váló Dave imádja a szuperhőssztorikat.

Így az a vágy is megjelenik a Ha/verben, ami bizonyára sok képregény- és filmrajongónál adott: hogy a hőseikhez hasonlóvá váljanak.

Persze, mint kiderül, nem annyira a maszk vagy a szuperképességek tesznek valakit hőssé, hanem azok, akikért elszántan küzdünk, akikért bármeddig elmennének (ilyenek Dave társai: a Nick Cage által megformált Damon és harcias lánya, Mindy).

4. James Gunn – Super (2010)

A galaxis őrzői-filmeket jegyző James Gunn korai, kis költségvetésű függetlenfilmje a Ha/ver párdarabja, bár annál sokkal keserűbb, valóságközelibb alkotás. Frank Dave-hez hasonlóan képregény- és szuperhősrajongó, de nem ezért ölt maszkot, hanem mert felesége, Sarah elhagyta egy drogban utazó dzsigolóért, Jacques-ért. A Ha/ver hősével ellentétben a totális lúzer, és párja szemszögéből unalmas férfinak esélye sincs arra, hogy értelmet adjon küzdelmének, és a szuperhősjelmez, valamint a Jacques elleni sikeres akciója is csak ideiglenesen teszik őt „menővé” Sarah szemében.

A Super arra világít rá, hogy hősnek lenni nem feltétlenül kifizetődő, és bizony a maszkot öltő férfiért nem biztos, hogy rajongani fognak a nők

– főleg az nem, aki az illető szíve választottja. Így Gunn műve kifejezetten pesszimista, kijózanító lezárást kap, ami hangsúlyozza a különbséget a képregények világa és a mi realitásunk között.

3. Mundruczó Kornél – Jupiter holdja (2017)

Mundruczó Kornélt mindenki a 2000-es évek magyar újhulláma kőkemény szerzői filmeseként ismerte kutyás akciófilmjéig, A fehér istenig, amellyel nyitott a populáris műfajok felé. A Jupiter holdjában is ezen a vonalon haladt tovább, és a szuperhősfilmek műfajjegyeit oltotta szerzői politikai thrillerbe, hogy a 2010-es évek menekültválságáról értekezzen.

Természetesen itt a hangsúly a menekültkérdésen és a politikai kommentár megfogalmazásán van, a zsáner sémái is ezt a célt szolgálják.

A főhős Aryan szuperképességeit (levitáció és a megsebzett lelkek gyógyítása) akkor szerzi, amikor illegális határátlépőként sorstársaival együtt géppuskasortűz fogadja a határon. Nem valamilyen balul elsült kísérlet vagy mutáció, hanem a határvédők idegengyűlölete teszi különleges, gyengéket védelmező hőssé, ami már önmagában is erős társadalomkritika. Ám az Aryant eleinte kihasználó, majd a fiú kvázi pótapjává váló Dr. Sternnel menekülve feltárul egy gyűlölettel és előítéletekkel teli európai ország valósága, amelyet még egy potenciális szuperhős sem tud megváltoztatni.

2. David Yarovesky – Brightburn: A lángoló fiú (2019)

Az eddig bemutatott szuperhősfilmek inkább csak kikezdték, drámai vagy társadalmi-politikai mélységgel töltötték fel a zsánert. A James Gunn produceri felügyelete mellett készült, rokonai által (Brian és Mark Gunn) írt Brighburn azonban

felforgatta a Superman-mítoszt, ami miatt sokan már inkább horrorként, semmint szuperhősfilmként tartják számon.

Ám kétségtelen, hogy a kis Brandon Breyerből akár hős is válhatott volna, ha nem egy gonosz erő befolyása alatt áll, hiszen Supermanhez hasonlóan távoli bolygóról érkezett a Földre, és kedves nevelőszülei gondoskodtak róla farmjukon. A Gunn-(unoka)tesók műve bizonyos szempontból kihagyott ziccernek tekinthető, hiszen sokkal erősebb lenne, ha nem egy idegen, Földet leigázni akaró gonosz erő terelné rossz útra Brandont, hanem a társadalmi igazságtalanságok, például a másságát elfogadni képtelen iskolatársai sodornák a sötét oldalra (akár a Stephen King-féle Carrie hősnőjét). Így a Brightburn csak egy okos és félelmetes, nagyon következetesen felépített „Antisuperman-film” lett komolyabb szociális vagy politikai kommentár nélkül.

1. Todd Phillips – Joker (2019)

Az elképesztő, nem várt sikert hozó Joker viszont végigvitte azt, amire a Brightburn képtelen volt. Todd Phillips nemcsak átélhető, szánalomra és empátiára méltó antihőst faragott Batman ősellenségéből Arthur Fleck néven, hanem

a korporatív kapitalizmus áldozatainak típusfigurájává is formálta őt – amihez persze szükség volt Joaquin Phoenix lenyűgöző színészi teljesítményére.

A társadalom- és médiakritikus Joker hatását és jelentőségét tükrözi, hogy a főhős bohócsminkjét nemcsak képregényes jelmezversenyeken, hanem aktuális utcai tüntetéseken is viszontláthattuk. Azaz a demonstráló tömeg szemében a bűn bohóchercege nem ikonikus pszichopata, hanem szociálforradalmár. A szuperhősfilmek közül ehhez hasonló társadalmi hatása eddig csak a V mint vérbosszúnak volt, amelynek Guy Fawkes-maszkját az Anonymous nevű anarchista hackercsoport használja. Azonban V mindig is hős volt, Joker viszont A gyilkos tréfa-képregényt vagy Tim Burton Batmanjét leszámítva nem kapott emberi arcot. Ahogy a Jokerben embertelen opportunistának ábrázolt Thomas Wayne, Batman apja is jellemzően jóságos, idealizált karakter volt mostanáig.

Benke Attila

szerző: Benke Attila
honlap e-mail
Benke Attila 1986-ban született Kerepestarcsán. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. jan. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum