KULTer.hu - „Elidegenítő élmény emberek között lenni”
118318
post-template-default,single,single-post,postid-118318,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Elidegenítő élmény emberek között lenni”

Vic Willow mesélt a dalairól

Amikor merül a telefonunk, és ezt úgy fejezzük ki, hogy „merülök”, abban akaratlanul is megnyilvánul, hogy a technológia milyen beteges mértékben vált a részünkké. Úgy szeretünk rá tekinteni, mint olyasmire, amit birtoklunk és amit szolgálatunkba állítunk, hogy az életünket minőségibbé, élhetőbbé és persze kényelmesebbé tegye. A valóság ezzel szemben az, hogy teljes lényünkkel a technológia és a növekedés eszményének rabjai lettünk. Ezek mostanra eszközökből öncélokká emelkedtek. Az eredmény: fékevesztett kulturális és morális hanyatlás.

Minden, amit használunk, tömeggyártmány lett, végül mi magunk is. Az ember tömeggyártását az olyan politikai ideológiák, mint a kommunizmus és a nemzetiszocializmus kezdték, majd a popkultúra végezte be. A Humanoid album nagy vonalakban arról szól, hogy milyen ebben a közegben élni (nem megspórolva a néhol szarkazmusba csomagolt önkritikát sem), és a sorok közt

kirajzolódik, hogy az ember lényege mennyivel több, mint amennyit a globális kapitalizmus tart róla.

Ami a zenei részt illeti, innen visszatekintve a Nine Inch Nails Hesitation Marks című lemeze talán túlzottan is hatással volt rám. Emellett egyértelműen tetten érhetők a Depeche Mode és David Bowie munkássága felé tett gesztusok.

A cél mindenesetre az volt, hogy a hangzásban digitális és organikus kapcsolata valósuljon meg.

Előbbi eleve adott, hiszen bármi, amit kiköp az agyam, egy laptopon ölt formát. Utóbbiról a jobbára szerényen effektezett ének meg az ellenállhatatlanul szar gitárjátékom gondoskodik.

Integrated

Lényegében a summázata mindannak, ami később következik. Ha a Humanoid egyetlen dal lenne, ez volna az. Deklarálja azokat az alap problémákat, amelyek köré a lemez szövegileg épül, és ezt egy erőteljesen industrialos beütésű zenei alap támogatja meg. Szóba se jöhetett, hogy más legyen a nyitószám, már csak azért sem, mert kicsit olyan, mintha a korábbi zenei munkásságom zárszava, egyúttal pedig egy új éra nyitánya lenne.

Embrace

Ecstasy-t beszedni egy 13. kerületi panellakásban meglehetősen nagy faszság, de hát ez a szám, legalábbis a gerincét adó téma így született.

Soha korábban ilyen visszafogott, minimalista hangvétellel nem próbálkoztam, főleg, ami az éneket illeti.

Elsőre sikerült is egy nyálas, zsebfilozofálós szöveget írnom rá, amitől annyira megundorodtam, hogy végül muszáj volt a szarkazmushoz nyúlnom. A lírai ént egy motivációs tréner bölcseletei meggyőzik arról, hogy milyen csodálatos ember is ő. Bánkódásra így is marad oka, hiszen csak egyetlen lelke van, amit eladhat.

Alienated

Önmarcangoló pillanataimban hajlamos vagyok azt felelni a magamnak föltett „ki vagyok én” kérdésre, hogy semmi egyéb, mint ez és ez és ez az ember összegyúrva. Innen loptam ezt, amonnan meg azt, és valójában egyetlen önálló gondolatom, egyetlen saját ötletem sincsen. Hideg fejjel sem tudom azt mondani, hogy ennek semmi alapja, de jócskán árnyalja a képet, hogy valamennyire mindenki tolvaj ebben az értelemben. Baj ez? Egy szinten túl nyilván igen, erre használjuk a majmolás kifejezést.

Én nagyon is hajlamos vagyok a majmolásra.

Marilyn Manson gyakorlatilag a felettes énemként funkcionált egy álló évtizedig. Ha nem viselkedtem elég provokatívan akár a színpadon, akár egy társaságban, szinte lelkiismeret-furdalásom támadt. Utólag megnézni az akkoriban rólam készült felvételeket, elolvasni az akkor írt dalszövegeimet hihetetlenül elidegenítő élmény. Éppúgy, ahogy

elidegenítő élmény egy kétmilliós nagyváros forgatagában élnem,

bejárni hétköznaponként egy munkahelyre, amihez semmi közöm, vagy komoly, méltóságteljes pofát vágni egy kiadós szarás után. Elidegenítő élmény egyáltalán emberek között lenni ma. Alighanem idegenebbek vagyunk egymás (és önmagunk) számára, mint bármikor a történelemben.

City Night Lights

Eredetileg egy beszélgetős podcast háttérzenéje lett volna, csak aztán túl jó és változatos lett ahhoz. Az eladhatóság szempontjához való viszonyomról ennek a számnak az utolsó 1 perce árul el a legtöbbet.

Igyekeztem olyan elviselhetetlenné tenni, amennyire csak tőlem telt.

Ha egy rádióbarát hangzáshoz szokott hallgató első hallgatás után azt mondja: „az eleje egész jó, kár volt a végére így elbaszni”, akkor minden okom megvan az elégedettségre.

Into the Void

Jövő nyártól már a feleségemnek nevezhetem azt a lányt, akiről kis túlzással már az első csók után tudtam, hogy vele akarom összekötni az életemet. Az Into the Void lényegében ennek az első csóknak a pillanatképe.

Az egymásban feloldódás élményét, két lélek egyesülését önti lírába.

Szerelmes számot írni hálátlan feladat, mert nagyon könnyű átlépni azt a határt, ahonnan már szerencsétlen hallgató is kap egy kis nyálat meg előváladékot. Azt hiszem, még határon innen tudhatom magam.

Fast Food Generation

A posztmodern konzumidióta mikrofont ragad és henceg. Büszkén sekélyes, önző és martalékos, minél ízléstelenebb és ostobább, annál magabiztosabb. Miután a gyorséttermek fogyasztási morálja kirúgta az ajtót, és a világra szabadult,

a McDonald’s-os sajtburesz már az emberi kapcsolatainkkal analóg.

A kis privát virtuális világainkba gubózva egyre inkább elszigetelődünk egymástól, és ahogy a személyes komfort értéke nő, úgy értékelődik le minden és mindenki más körülöttünk. Így silányulnak a párkapcsolatok társas magánnyá, a társadalmak pedig fogyasztók tömegévé. Zeneileg a Fast Food Generation a NIN-rajongásom egyik legtisztább megnyilvánulása. Apró érdekesség, hogy eredetileg Less Than Zero lett volna a címe Bret Easton Ellis azonos című regénye után.

In Machines

A második versszaktól ismétlődő „Will we use our creations, or will they use us?” tulajdonképpen egy hallatlanul álnaiv kérdés. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kreálmányaink rabjai vagyunk. Tyler Durden szavait kell idéznem a Harcosok klubjából:

amit birtokolsz, az birtokba vesz.

Ha betörnének a lakásomba és kirámolnák, az kis túlzással egy személyes apokalipszissel érne fel. Valóban kevesebb lennék a használati tárgyaim nélkül, vagy csak túlontúl beléjük vetítem önmagam? Vagy ott van az egyre gyorsabb internet. Elméletileg minél gyorsabb, annál elégedettebbnek kéne lennem. Emlékszem, amikor 15 évesen a suli könyvtárába jártam netezni, és Marilyn Manson-fotókat mentegettem floppy lemezekre. Kibaszott lassú volt a net. Néha percekig eltartott, mire egy képet betöltött a böngésző. Idegőrlő volt, ugyanakkor természetes, hiszen gyorsabbat nem is nagyon tapasztaltam, és az otthoni nincshez képest ez a minőségű internethozzáférés is nagy dolog volt. Ma ugyanazt a mennyiségű fotót, amiért akkor másfél órát dekkoltam a könyvtárban, nagyjából három perc alatt szerezhetném meg. Semmi kétség: egy pár másodpercig tartó szakadozás éppen elég volna, hogy károgni kezdjek. Aligha a kivétel vagyok.

Beyond Illusions

Felébredtem egy posztapokaliptikus hangulatú álomból, ami akkora hatást gyakorolt rám, hogy azonnal meg kellett zenésítenem.

The Eternal

Az egyik legszemélyesebb hangvételű dal a lemezen. A jelentéktelenségtől való félelem és a gyökértelenség keltette szorongás fogalmazódik meg benne, de egy kevés bizakodást azért megenged. Szeretném hinni, hogy a halálommal csak a testem lesz a rothadásé. Egyéb életcélom nincs, mint maradandót, értékállót alkotni. Na, nem mintha volna ennél több. Figyelembe véve, hogy a kutya nem ismer, és hogy a debütáló albumom annyira jól fogyott, hogy sehogy, ezt a lécet, lássuk be, nem nehéz leverni. Az alkotásközpontú szemléletnek egyébként sem kedvez a korszellem. Mivel ma a siker megváltástana hódít, amely pedig sikerként kizárólag a profitban mérhetőt ismeri el, törvényszerű, hogy a „művész a művészetért” értékrenddel szemben a „művészet a művészért” dominál. Eszerint azért kéne dalokat írnom, hogy megéljek belőlük. Már ha ugye el nem ment az eszem.

A műalkotásokkal kapcsolatban sokszor felmerül az öncélúság mint elmarasztaló kritika. Szerintem ez egy tévedés eredménye,

az öncélúság ugyanis a művészet legtermészetesebb jellemzője. A művészet azért van, hogy legyen – ez ennyire egyszerű. Amit pejoratíve öncélúnak bélyegeznek, annak jobbára nagyon is jól meghatározható célja van. Az alkotás ebben a helyzetben nemhogy nem öncélú, éppen hogy

eszköz, amely az alkotóját szolgálja.

Persze a kizárólag önmagáért lévő művészet laboratóriumi körülményeket feltételez. Esetemben a The Eternal több helyütt is elárulja, hogy (szándékomtól függetlenül) nagyon is belekeverem az egómat a főzetbe. A cél mindazonáltal az, hogy minél kevesebb kerüljön bele.

I Belong to You

Egy újabb szerelmes szám. Lényegében a Fast Food Generationben megénekelt „deep frozen love” ellenpárját festi le. Amikor megszületik a „mi”. Ehhez persze fel kell áldoznod egy részed.

Nem mindenkinek való ez az áldozathozás, de én mérhetetlenül többet nyertem, mint veszítettem vele.

Beyond the Ashes

Évek óta olthatatlan vágy él bennem, hogy filmzenét írjak. Kellően noname előadóként kénytelen vagyok ennek a szenvedélyemnek film hiányában hódolni. A Beyond the Ashes ebből kerekedett ki. Mélyről jövő, baljós zene. Bevásárláshoz semmiképp nem ajánlom, szexhez pedig csakis akkor, ha sírás a vége.

Az album 2020. január 25-ig ingyenesen letölthető itt.

Vic Willow január 25-én az Analog Music Hall Nine Inch Nails-estjén lép fel legközelebb.

A fotókat Illés Helga készítette.

Vic Willow

szerző: Vic Willow
honlap e-mail
Vic Willow énekes-dalszerző, 2005 és 2014 között a Dr. Melancholia nevű industrial/shock rock zenekar frontembere. 2015-ben önmagát újradefiniálva szólóban folytatta azóta is büszkén sikertelen zenei karrierjét. Debütáló albuma, amely leginkább az elektronikus rock kategóriába sorolható, 2018-ban Humanoid címmel látott napvilágot.

KULTprogramok

<< 2020. jan. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum