KULTer.hu - Kontraposzt
118309
post-template-default,single,single-post,postid-118309,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kontraposzt

Menetiránynak háttal ültem, még öt sem volt, de már koromsötét. A nagykörúton vitt a villamos, karácsonyra érkeztem Budapestre Corkból, ők hárman később szálltak fel, mint én, gimnazistákra jellemző hangerővel és dallammal, a megszokottnál épp csak annyival élesebbel, hogy kíváncsivá tegyen vagy ingerültté, amikor fáradtan baktatsz haza. Nosztalgiába kezdesz vagy bosszankodásba. Hirtelen döntesz arról, emlékszel-e magadra, milyen voltál kamaszként, vagy a felejtésbe temetkezel, és tagadod azt a fiatalembert, azt a találkozást. Két lány és egy fiú. A harsányabb lány sárga kabátban, fején fülhallgató, göndör haja zuhatag, arra kaptam fel a fejem, hogy a Brains-koncertről beszél. Gyerekkorom szerelme játszott benne. De ez így pontatlan, mert a Brains nekem azt tanította, van szerelem, ami nem teljesülhet be, hiába mond rá igent minden, ami él. Van, ami túlmutat a testen, az anyagon és a formán. Mint a hó, amint hozzáérsz, elolvad. Sosem felejtem el azt a hajnalt, ahogy elválok tőle, őt a párja várta Németországban, engem a hajnali szarkák Wekerlén. Néztem, hogy szakad az égbolt, a fülemben még ő dobolt, a zene, ahogy a színpadon játszik. A dallam, akár egy érintés. Mint évekkel ezelőtt, akkor egy szál gitárral a kezében énekelt nekem, de én nem mertem a szemébe nézni, nemhogy elhinni, amit mutat magából, belőlem. Van, ami elcsúszik, mint a tektonikus lemezek egymás felületén. Hagytam. Nem mertem odaadni magam az érzésnek. Eltelt 15 év, amikor már késő volt. A dolgoknak helye és ideje is van, se sürgetni, se elodázni nincs mit. Ha ezt jól élem, éberen, az az áramlás, a jelenlét – Írország ezt tanítja. De ahhoz előbb magamhoz kell visszatalálni.

Mondja a sárga kabátos, hogy pedig eljöhetnél. A másik, az ablak és a forgó közé szorulva ismétli meg, hogy egyszer elég volt, jó volt, de újra nem menne. Mire a fiú odaböki, hogy tehát akkor szar volt. A lány tekintete elfelhősödik, magyarázkodni kezd, sorolja, mennyi helyre nem megy még. A másik erőre kap. Akkor minek jöttél. Mert akartam. Most már nem akarok. Bezzeg a felolvasóestre és táncórára elmentél. Az más volt. Imádom, ahogy kiáll magáért. Ahogy dühös. Tudom, milyen, amikor a düh elgyengít, de van egy töredékpillanat, amíg erőnek látszik. Az ablaküvegen át nézem, hogy zsugorodik a teste. Előre egyet, vissza kettőt. A hang és a test nincs összhangban. Mást mond, mint amit mutat. A szavai üres hüvelyként hullanak a földre, újra kellene definiálni mindegyiket, átfújni, aztán kirázni, ne akadjon meg a nyelve önmagában. Látom az üvegen át, mi lehetne belőle, de a villamos terében máshogy él. Elhiszi, hogy szűkebbek a lehetőségei, elhiszi, hogy annyi csak a világ, ami körülveszi. Elhiszi, ezek az emberek határozzák meg, hogy ő kicsoda. A félelem és a bizonytalanság párája beleheli az ablakokat. Kérem, kérlek, és már magamban beszélek hozzá, hogy ne mentegetőzz, ne magyarázkodj, dönthetsz másképp, dönthetsz magad mellett. Amíg szóval tartom, a teste egyre kisebb lesz, mint azok az esőcseppek, amiket a párába rajzolt szívek indítanak útnak egy mozgó járművön hiába. Hiába, mert a végén úgyis a gumis részbe fulladnak, és akkor vége. Alaktalan semmiség. A sík üvegfelület két oldala.

Ismételgette, nem megy, nem mehet. A másik lány egyre építette a falat a szemével, megrökönyödve néztem, milyen korán tanulunk zsarolni. Milyen ridegek is tudunk lenni, mi, emberek. Szinte lenyűgözött a fülhallgatók mögé bújt lány ereje, ahogy élvezi, ahogy meggonoszodik. Emlékszem erre az ízre is. Hogy mennyi fájdalom van a kegyetlenség mögött. Hogyan mondtam igent a rombolásra, miféle Jégországba költöztem ki magamból. Kattogott bennem, mit lehetne csinálni, nem belenyúlni, mert ahhoz nincs jogom, de mégis, mutatni valami mást annak a lánynak, hogy lehet másképp. Attól, hogy téged sarokba szorítottak, van élet a Jégvilágon túl. Kifordíthatók az élek. De vajon nekem van-e más mintám erre, minthogy kicsikarom a szeretetet, kajtatok utána, hajszolom, aztán belefáradva, csahosan, mint az állatok, bűntudatból építek valakivel dőlésre váró tornyokat?

A lány leszállt, a másik kettő nem köszönt el tőle, én szorosan követtem, és megérintettem a vállát. Ahogy felém fordult, maszk volt az arcán, könnyen tanul hazudni minden ember magának arról, hogy mit érez. Meglepődött. Figyelj, kezdtem bele. A szeretet szabad. Kérlek, erre emlékezz, soha ne hagyd magad szeretettel zsarolni, se a szeretetért, mert az hazugság. Állt, mint akit varázs tör meg. Szoborszerű arcában megindult az áramlás. Halványan elmosolyodott, hívta a pályaudvar, annyit mondott lágyan, oké, köszi.

Néztem a hátát, a kék kabátot, a tánctól vékony lábait, a benne zümmögő esőt. Megálltam a korlát mellett, indulásra készen, a törzsem kicsavarva. Szeretem ezt a szót. Kontraposzt. A vállak és a karok a csípőtől és a lábaktól eltérő tengelyen, dinamikus a test, áramló. Mintha készülne lépni, futni, azt olvasom a Wikipédián, fontos lépés volt a szobrászatban, mert ez volt az első alkalom, hogy az emberi testet érzelmi állapotok kifejezésére használták.

Állok a villamosmegállóban, körülöttem mindenhol a karácsonyi fények, és arra gondolok, el kellett menni ahhoz otthonról, hogy ezt megértsem. Le kellett szállnom egy másik állomáson, a belső sínt követni, különben soha nem látom meg, miféle önjáró körökön halad a 4-6-os. A Széll Kálmántól az Újbuda-központig. Hintáztat a város, egészen addig, míg azt mondom, hogy most már más utakra vágyom. Olyanokra, amikhez én fektetem le a síneket, és a töltést is én alakítom ki, biztonsággal haladhasson rajta bárki. Jöhet híd és alagút és mellé illesztett pályavonal, a másik ember személyében. Most már tudom, a végtelenben találkoznak a párhuzamosok. De az, aki a szeretettel érvel, zsarol. És aki zsarol, nem szeret. Ennyire egyszerű. A szeretet elenged, nem magával méri a másikat, hanem hagyja,  lépjen ki a sarokból, és fordítson egyet a világa tengelyén.

Borítófotó: Draskovics Ádám

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

KULTprogramok

<< 2020. jan. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum