KULTer.hu - A szemed világa
119098
post-template-default,single,single-post,postid-119098,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A szemed világa

Azt kérdezte, vak lennék-e vagy süket. Hirtelen kezdett mentegetőzésbe, tudja, képtelenség a feltételezés is, de tényleg érdekli, mit választanék. Nekem Saramago Vakság című regénye jutott eszembe, amint egy történetbe kezdett arról a vak lányról, akinek átadta a buszon a helyét. Mesélte, évekig azon gondolkodott, vajon milyen lehet egy vak embert szeretni, milyen, ha vak nő veti meg a gyerekek ágyát, mesél este. Milyen az a fürdés, ahol csak a test van és a gőz, az illatok. Milyen nem látni az életet maga körül, milyen nem ismerni a gyerek arcát, milyen, ha a férfi, akit szeret, soha nem öregszik meg. Arra jutottam magamban, nem mindegy, így születik, vagy később veszíti el a szeme világát, és hogy az érzékelés ezen formájától megfosztva mennyi minden más erősödik fel.

Utána napokig így éltem. Előbb csak másodpercekre csuktam be a szemem, a laptopon gépelni új nyeflvet teremtett. Távolról emlékeztem a betűk helyére, de visszaolvasva a szavak összecsúsztak, új értelmet nyert a teremtett világ. Ami kimaradt, immár nyitott szemmel pótoltam, igazodva a tanult formákhoz, elengedve a teremtés szabadságát.

A lábamban és a kezemben is jobban kellett bízni. Egyáltalán, sokkal jobban kellett figyelnem, mintha újratanultam volna a körülöttem lévő tereket. Egy hét alatt kívülről tudtam a házat, mint a szorzótáblát vagy a memoritereket. Az angol nyelv mennyivel pontosabb erre – a szívemből tudtam, ő így mondaná, és igen, álmomban is kelthettek volna, nem volt bennem kérdés, merre menjek. A kilincset már nem tévesztettem el, a lépcsőn is biztonsággal közlekedtem. Egyre hálásabb lettem azért, hogy hallok, érzem az illatokat, szagokat, érzem az ízeket. A gondolkodás vált csupán feleslegessé, mert megakasztott. Akkor tudtam ugyanis haladni, ha üres volt a fejem. Íze és illata lett a víznek, az elkészített ételből kevesebb is elég volt. Minden lelassult körülöttem, minden telítődött, testes lett.

Ebben a világban a levegőnek is lett anyagisága. Amíg haladtam rajta át, kikerülhetetlen lett, olyan valami, amit meg kell nevezni, és mindezzel egy időben megéreztem, mennyire kitöltött a körülöttem lévő tér. A határaim egy másik test határát érték, hol a tárgyakba sűrűsödött anyagba, hol abba a testetlennek tűnő, magamba lélegzett életbe, a légcserébe, a levegőbe ütköztem. Abba a paradox állandóságba, hogy minden változik.

Saramago regényét még a házasságom ideje alatt olvastam. Jelképe lett számomra a hitvesi szeretetnek, bár tény, hogy a válásom óta nem bírtam újraolvasni, vajon még mindig úgy gondolom-e, ahogy akkor. Most úgy emlékszem, a főszereplő nő, az egyetlen, aki látó marad, észleli, hogy a férje és egy fiatal nő között vonzalom alakul ki. Van egy jelenet, amikor a feleség egymáshoz vezeti a két embert. Két vak embert kézen fog, és megmutatja, hogy hogyan érheti el egyik a másikat, hogyan érinthetik meg egymást abban a világtalan térben és időben.

Napokig bénult voltam az olvasottaktól. Feldühített, bosszantott, aztán hagytam. Kétségbe ejtett. Ennyire tárgyatlanná tehető-e bármi? Vajon a szeretet tényleg túlmutat az anyagon? Megrémültem a nekem szegezett kérdéstől, hogy vajon az életben valaha fogok-e tudni így és ennyire szeretni? Van-e bennem elég erő elengedni a saját vágyaim, a birtoklás azon színeit, amikkel korábban telefestettem a falakat az útvesztőben, ahol bolyongok? Lobogó tűz melegíti a hátad. Ideje lenne megfordulni végre. Azt hiszem, ezeket a mondatokat hallva magamban döntöttem úgy, a falakból utat építek inkább járni a téglán.

Az élet azóta többször megmutatta, ha megmozdulnak a föld elemei, ha sarkából fordul ki a világ, akkor azt nem lehet egy szempillantás alatt eltüntetni. Az anyagnak időre van szüksége, hogy rendeződjön. Amikor valaki harmadik megjelenik, annak percek, napok, hónapok hosszú munkája készítette elő a teret és az időt, nem csak úgy megtörtént. Nincs olyan, hogy elveszed, ami az enyém. Én azt magamban, néma tüntetéssel előkészítettem. Dühösen, dacosan, magam ellen küzdve. Amikor mellettem valaki félrelépett, annak a nőnek ugyancsak én fogtam a kezét, bár ismeretlenül, és az a bizonyos hitvesi szeretet szemernyi sem volt benne. Mit tudtam én még akkor erről? Most is csak kérdezek.

Itt, Írországban tegnap alkonyatkor kezdődött Imbolc napja. Korábban nem ismertem, de az Oliver Plunkett Streeten gyalogolva háromszor jött szembe velem az ír lány, kezében a kosárral, a kosárban a Brigid-kereszttel. Akkor már egy órája elhagytam a parkot, feladtam a képeslapot a postán, láttam felröppenni a galambokat is. Egy nő szandált viselt, a lábkörmén lepattogzott a vörös lakk, az English Marketben két kiskutyát vitt a kezében egy másik, pont olyanokat, mint amilyet plüssből vettem magamnak korábban. Ez az a nap volt, amikor a buszsofőr mosolyogva üdvözölt, azt mondta, nagyon örül, hogy lát, már várt engem, a helyem elő van készítve – biccentett csak, menjek beljebb, nem fogadott el pénzt a hazaútért.

És este, futás közben megláttam a vörös macskát az edzőterem előtt. Előbb őt, aztán az utána szaladó kislányt, nem is értettem, hogy lehet macskát sétáltatni a sötétben. Később a kislány kerékpáron gurult el, én még mindig futottam, a macskát hiába vártam. Hanem az edzés után ott várt a fal mellett. Szerettem volna ezt hinni, úgy látni, hogy engem várt, pedig csak a hirtelen mozgásra lettem figyelmes. Egy őszről itt maradt zörgő levelet forgatott a szél, kivételesen most meleg volt, az állat azt kergette. Megálltam a sötétben, néztem, ahogy a levéllel játszik. Észlelt engem is, magyarul hiába hívtam, töredék volt az idő, amíg a macskák határok által elválasztott nyelvén gondolkodtam, ugyanis nem hallgatott a „cicc”-re, elcsöndesedtem inkább. Leguggoltam, oda jött. De nem én voltam, hanem a zörgő levél, a megiramodó, fel-felröppenő pillanat, amibe belefeledkezett. Aztán mégis hagyta, hogy megsimogassam. Apró test, puha bunda, ebből gondoltam, valakié ő is. Egyszer, még Wekerlén lakva, magamhoz édesgettem egy másik macskát, aki ugyancsak valakié volt, csak éppen akkor este szabadon kóricált. A kukában turkált, gondoltam, éhes, kiborított túróban matatott orral. Aznap éjjelre befogadtam, nálam aludt. Úgy tűnt, hálás volt a melegért, kapott tőkehalmájat. Hajnalban arra riadtam, hogy senkit nem köthetek magam mellé, felkeltem, kezembe vettem, és elindultam vissza oda, ahol találtam. Ahogy leraktam a földre, kíváncsian, értetlenül nézett rám. Ezt szerettem volna hinni. Igazából csak nézett. Vajon azt tudta-e, hogy engem lát? Ott maradt. Legalábbis nem jött utánam, de többet nem tudok, mert nem bírtam visszanézni.

Van az az elengedés, amiben nincsen más, csak magam teremtette korlát.

A könyvben, amit most olvasok, azt mondja a nő, álljak végre a meleg téglákra, ideje megemelkednem a földtől. Amikor ez történik, a nő teste kész, hogy világra hozza a gyermekét. Nem az övé, ez villan be, csak azért van, hogy segítse az úton, talán, talán óvja, ne essen akkorát.

Nem tudom. Mi van, ha a nő világtalan? Mi van, ha az az anya együtt hullámzik a gyerekkel, együtt zuhan és emelkedik, míg egy férfi nézi, hogyan repül a kezéből induló madzag, az a papírsárkány? Úgy hiszem, és ezt tudom is, aki máshoz ér, elveszíti a régi látását. Előbb az illatok, a test párás hője érintik meg. Magába szívja, még szinte nem is tud róla, de dönt arról, lép-e tovább. Megfogni a testet, megérinteni egy nőt olyan, mint annak a szélnek lenni, aki megemeli a sárkányt. Nincs szem, amit hallasz is, puszta belső dallam. Sötét van, mert az eget kivilágosítottad magadban. Lépsz, egyesével bontod a faladat, rakod le magad elé a téglát, lép ő is, neki is van annyi, hosszúnak tűnik az út egymás felé. Aztán egyszer csak rádöbbensz, ez is addig hosszú, amíg annak akarod látni. A türelemben, az építkezésben és a várakozásban van a testesség. A csiszolt forma a végén úgy simul egymáshoz, hogy hiába keresni határokat a kettő között, mert már csak az egy létezik. Forma nélkül és súlyok nélkül. Amit kerestél, amit keresett, mindig is ott volt benned, benne. A felismerés világossága, belátása.

Borítófotó: Draskovics Ádám

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum