KULTer.hu - Egy elveszett hangosítás nyomában
119285
post-template-default,single,single-post,postid-119285,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy elveszett hangosítás nyomában

Slipknot-koncert a Papp László Budapest Sportarénában

A Slipknot immár a metal színtér egyik legnagyobb állócsillagaként látogatott Budapestre. Már semmit nem kell bizonyítaniuk: extravagáns, egyedi, semmihez és senkihez sem hasonlítható zenéjük és egyéniségük huszonpár év alatt a legjelentősebb zenekarok között is kiemelkedővé tette őket (tagcserék ide vagy oda), legutóbbi itthoni fellépésüket mégsem fogjuk a legjobbak közt emlegetni. Rossznak csak merészen lehetne nevezni, ugyanakkor jogosan okozhatott csalódást sokaknak.

Ahogy arra számítani lehetett, meglehetősen népes tömeg várt bebocsátásra a Papp László Budapest Sportaréna előtti területeken. Már a metróból feljőve a koncertre várakozókba botlott az egyszeri utazó. Bár akadtak nehézségek a beengedésnél, mégis egészen gördülékenyen folyt az arénába özönlés.

Az estét a lengyel Behemoth nyitotta, akiket akár meglepő választásnak is lehetne nevezni a főzenekar profilját ismerve.

Nergal és zenésztársai az elmúlt 10-15 évben érezhették leginkább nyeregben magukat. Az Evangelion, a The Satanist és az I Loved You at Your Darkest lemezekkel nemcsak Európa extrém csúcsait vették be, de a tengeren túl is nagy sikereket arattak.

A lengyelek a maszkos brigád egyik kedvenceként kerültek az európai turnékör nyitózenekari pozíciójába, persze nem érdemtelenül. Zenéjük egészen máshogy extrém, mint az est apropóját szolgáltató iowai kollektíváé.

A hagyományos black és death metal paneleket egyedi, atmoszférikus, vallástagadó módon magáévá tevő zenekar ugyanakkor jó komplementer csapata volt a headlinereknek.

Ami a Slipknot modernebb, elektronikával fűszerezett súlyosságából hiányozhatott, azt remekül ellensúlyozták a tradicionálisabb vonulatra építő hangulatkeltő elemekkel. 

A Slipknothoz hasonlóan nagy energiákat fektettek a lenyűgöző látványba. Pirotechnika, arcfestés, jól kitalált jelmezek és egyéb kiegészítő látványelemek tették teljessé szentségtelen szeánszukat. Ugyanakkor sajnos mégsem volt teljesen egyértelmű, miért is ünneplik őket sokan az extrém metal új királyaiként.

Profi kiállásuk, magabiztosságuk kétséget sem hagyott afelől, hogy helyük van a legjobbak között, de mégis hiányzott az az igazi szikra.

Leginkább a lassabban őrlő vagy középtempósabb dalaiknál érték el a csúcshatást (Bartzabel, Blow Your Trumpets Gabriel), de a kíméletlen darálásokat sajnos maga alá gyűrte a produkció összessége. Pedig igazából senkire sem lehetett panasz. Kiváltképp a dobos, Inferno teljesítménye volt letaglózó. A húros hangszereken játszók rendesen belakták a színpadot, láthatóan élvezték az előadást, amit a közönség lelkesen honorált is.

Sokan voltak, akik direkt miattuk jöttek az eseményre, és ennek megfelelően rendesen megtelt a csarnok már az előzenekar fellépése alatt, ami igazán megsüvegelendő – hogy nagyobb mozgolódás is kialakult a fellépés alatt, csak hab a tortán.

A Behemoth zenéje valahogy mégsem tudott annyira átütő lenni, amennyire kellett vagy amennyire lehetett volna.

Mert már náluk is jelentkezett az est egy olyan általános és sajnálatos módon felettébb meghatározó jelensége, ami aztán rányomta bélyegét az egész koncertre. Ez pedig az arénához méltatlan hangzás volt. És a Behemoth még szerencsés helyzetben volt. Nagyjából háromnegyed óra után adták át a deszkákat a technikai személyzetnek, és kezdetét vette egy szinte végeláthatatlan átszerelés a főzenekar előtt.

A Slipknot, ahogy azt kell, le is nyomta a saját dallistáját, korrektül, mismásolás nélkül.

Egy valami dolgozott ellenük, ez pedig a méltatlanul nagyon, de nagyon elrontott hangzás volt.

Ez főleg annak tükrében tűnik nagy mulasztásnak, hogy saját hangfelelőssel dolgoztak. Egy ennyi hangszerrel színpadra álló zenekarnak különösen tekintettel kellene lennie arra, hogy a hangszerek, a zenészek ne zavarják egymást. Na most, jelen esetben sajnos olyan kásás katyvasz kerekedett az esetek többségében, hogy a rossz helyen állók (vagy ülők) egyenesen büntetésnek érezhették a zenekar produkcióját. Pedig tényleg nem rajtuk múlt.

A tracklistben megfelelő arányban szerepeltek az igazi slágerek és klasszikusok, valamint az újabb közönségkedvencek.

Egyedül az eggyel korábbi lemez volt méltatlanul hanyagolva. Az Unsainted után a rajongók nagy örömére elhangzott a Disasterpieces, majd olyan tételek tüzelték fel a hangulatot, mint a Before I Forget, a Psychosocial vagy a főműsoridő vége felé érkező Eyeless, Duality és a Wait and Bleed. Az újkeletű dalok szintén jó fogadtatásban részesültek, így a Nero Forte és a Solway Firth is lelkes mozgolódásra késztette a közönséget, miközben olyan csemegék kerültek elő, mint az Iowa-korszakos New Abortion vagy a borús, depresszív Vermilion.

Aztán a ráadásnál érkezett a közönséget fokozottan megmozgató daltrió a (sic), People=Shit és a Surfacing képében. Láthatóan ekkor jött meg igazán a zenekar hangulata, valamint a hangzás is teljesebbé vált. De sajnos ekkor már a búcsú váratott magára.

Corey saját bevallása szerint betegséggel küszködött, ennek ellenére szinte lemezminőségben énekelte ki dallamai többségét.

Igazi crowdpleaserként tolta végig a műsort, és még a legsablonosabb megszólalásait is hitelesen tudta előadni. Jay Weinberg az esetek nagy részében méltó módon hozta Joey Jordison dobtémáit, de időnként mégis zavaróan kutyulta össze végtagjai mozgását. 

Bár erős lenne hakninak nevezni, amit a Slipknot produkált, de sajnálatos módon picit laposabb és vérszegényebb lett a koncert egésze, mint az várható volt. Corey és Jim Root mellett a csapat üde színfoltja volt „Tortilla Man”, akivel tényleg csak nyert az együttes. Ha kell, perkázik (akár kamu, akár nem) vagy éppen Corey vokáljait egészíti ki sátáni módon, és mindeközben úgy mozogja be a színpadot, mintha ő lenne a zenekar udvari bolondja. Mégsem lehet hibáztatni azokat, akik a technika ügyetlenkedése miatt csalódottan ballagtak haza.

A látvány, a felvezetés, a Behemoth és a Slipknot képes lehetett volna önmagában is maga alá temetni a majd’ telt házas arénát, de valami hiányzott.

Lángoló fáklyák, lelógó söröshordók ide vagy oda – lehet és lesz ez még jobb is legközelebb.

Slipknot: Prepare for Hell Tour, Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2020. február 4.

A fotókat az Artlasso készítette.

Laki Péter

szerző: Laki Péter
honlap e-mail
Laki Péter 1989-ben született Fehérgyarmaton. A Debreceni Egyetemen filmtörténet és filmelmélet szakirányos szabad bölcsész diplomát szerzett, majd az Eszterházy Károly Főiskolán mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint család- és gyermekvédő tanári szakot végzett. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. A Premier Magazin írója, versfordításait a Black Aether magazin közölte. Zenével kapcsolatos írásai a Voice of the Wicked véleményblogján jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum