KULTer.hu - Guy Ritchie visszatért
119061
post-template-default,single,single-post,postid-119061,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Guy Ritchie visszatért

Úriemberek (The Gentlemen)

A brit gengszterfilmes fenegyerek, Guy Ritchie sokak szerint nem jó úton járt a 2010-es években, hiszen „tőle idegen” zsánerekkel (detektívfilm – Sherlock Holmes, kémfilm – Az U.N.C.L.E. embere, fantasy – Arthur király) kísérletezett, sőt az Aladdin miatt már az is felmerült, hogy végleg bérmunkássá züllik. A rajongók hitét ha nem is maradéktalanul, de visszaadja legújabb gengszterkomédiája, az Úriemberek, ami nagyon is „Guy Ritchie-s” a szó jó és kevésbé jó értelmében egyaránt.

Guy Ritchie nagyjából ugyanazt csinálta a 2000-es évek környékén brit kultúrkörben, mint amit Quentin Tarantino az 1990-es évek Amerikájában: fogott néhány műfajt (gengszterfilm, thriller, vígjáték vagy szatíra), ezeket összekeverte, és ehhez a posztmodern egyveleghez még hozzáadott jellegzetes karaktereket, parádés dialógusokat, aktuális társadalmi utalásokat. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff vagy a Spíler persze nemcsak ezek miatt emlékezetes alkotások, hanem az összetéveszthetetlen Ritchie-stílus is tetten érhető bennük.

Tulajdonképpen ez a harsány, anekdotázós, az időrendet felbontó, előre- és visszautalásokkal operáló filmforma tette emlékezetessé a rendező 2010-es években készült alkotásait is,

amelyek annyira markánsan nem különböztek klasszikusaitól, csak más közegben játszódtak, más műfaj volt a fókuszukban. Sőt a kritikusok által méltatlan módon elmeszelt Arthur királyban Guy Ritchie merészen saját képére formálta a brit eredetmítoszt, és a címszereplőt kvázi egy sikeres gengszterként ábrázolta, aki valódi identitását nem ismerő „spílerből” országvezető uralkodóvá válik (nem kis fricska volt ez a mindenkori politikai vezetők felé). Az Aladdin mellett már nem lehetett így érvelni, menthetetlen bérmunka volt, ami után

már nagyon szükség volt egy Úriemberek kaliberű filmre, amelyben visszatérünk oda, ahol Guy Ritchie a legjobban érzi magát: a brit alvilágba.

A sztori centrumában egy Mickey Pearson (Matthew McConaughey) nevű, Amerikából az Egyesült Királyságba szabadult gengszter áll, aki marihuánával csinálta meg a szerencséjét még egyetemi évei alatt, és azóta sikeres üzletláncot épített ki brit arisztokraták hathatós közreműködésével (például a kőgazdag Pressfieldek földjén, illetve azalatt működteti egyik kannabiszlaborját). Ám mivel úgy látja, elég pénzt gyűjtött össze a bizniszből, vissza szeretne vonulni, hogy nyugalomban élhessen gyönyörű feleségével, Rosalinddal (Michelle Dockery).

El is adná üzletét a Matthew Berger (Jeremy Strong) nevű milliárdosnak, azonban Berger körül elkezdenek bűzleni a dolgok,

főleg, amikor nem sokkal egyezkedésük után a kínai maffia is megkeresi Mickey-t, illetve suhancok dúlják fel az egyik „üzemét”. Ráadásul a gengszter jobbkezét, Raymondot (Charlie Hunnam) megzsarolja egy bulvárlap főszerkesztője (Eddie Marsan) által felbérelt magánnyomozó, Fletcher (Hugh Grant), aki egy ideje már figyelte a bandát, és elcsípte egy balul elsült akciójukat is. Amikor Lord Pressfield heroinfüggő lányát próbálták kimenteni egy drogtanyáról, ám közben valaki kiesett az ablakon. Tehát az „úriembereknek” ebből az igen mély mocsárból kell valahogy kimászniuk.

Ironikus módon Guy Ritchie filmjének a legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb problémája is: „Guy Ritchie-s”.

Ahogy Tarr Béla A londoni férfijén vagy Quentin Tarantino Halálbiztosán érződött, hogy „tarrbélás”, illetve „tarantinós” modorban készültek, úgy az Úriemberek története, karakterei és világa is érezhetően csak azért olyan, amilyen, mert Ritchie a rendező, és mert ezt várják el tőle a rajongók.

Az ilyen modoros filmekre általában jellemző, hogy a cselekménylogikát vagy a karakterdrámát felülírja a stílus, ami miatt alkotóikat megkedvelték az évek során.

Tetszett, hogy a brit fenegyerek szeret ugrálni az időben, és szereti megbolygatni a hagyományos lineáris elbeszélést? Akkor az Úriemberekben is így lesz, sőt rátesz még egy lapáttal, és egyenesen önreflexív filmmé érleli, idézőjelbe teszi a történetet (Fletcher egy „forgatókönyvet” ír leleplezései alapján a Mickey-sztoriról, amit elvisz a Miramaxhoz is, ami történetesen Guy Ritchie filmjét felkarolta). Sokan rajongtak Ritchie nagy játékos, ravasz, cinikus bűnözőiért? Megkapjuk őket még nagyobb dózisban, hiszen ebben a sztoriban nemcsak az „igazi” gengszterek (mint Mickey, Raymond és a kínaiak) viselkednek gengsztermódra, hanem az újságírók, nyomozók vagy a milliomosok is. Az Úriemberek olyan, mintha Guy Ritchie szeretne vezekelni a Sherlock Holmes-ért, az Arthur királyért, de még inkább az Aladdinért. Mintha meg akarná mutatni, hogy ő nem degradálódott bérmunkássá, nem szívta el az agyát az Álomgyár, hanem még képes a „jó öreg Ritchie”-ként posztmodern gengszterthriller-komédiákat rendezni.

Ám modorosság ide vagy oda, az Úriemberek nagyon szórakoztató alkotás,

amelyet mindenképp a rendező (ha nem is a legjobb, de a) jobb filmjei között fogunk számon tartani. Kissé döcögve indul, az időrend felbontása és a relatíve sok szereplő, illetve cselekményszál gyors felskiccelése miatt eleinte nehéz követni, ki kicsoda, és ki kivel van. Azonban az első fél óra után helyükre kerülnek a dolgok, megszokjuk a sok nevet, és elkap az olykor fel-felpörgő, máskor lelassuló, de továbbra is nagyon szórakoztató cselekmény. Annyira nem fogunk meglepődni a fordulatokon, és a végére leesik, hogy Guy Ritchie itt tulajdonképpen csak túlragozott egy nagyon egyszerű történetet árulásról, zsarolásról és a gengszterlét előnyeiről, illetve kényelmetlen velejáróiról. Azonban arra is ráébredünk, hogy Ritchie még mindig nagyon éles eszű, jól átlátja és érti saját káoszát, amiből jelenetről jelenetre csinál szépen, lassan rendet. Nála nem is az az érdekes, hogy mi történt, hanem az, hogy kivel történik. Így, ha túl egyszerű megoldásokat is kínál, az alkotó azzal nem marad adós, hogy ezúttal is remek karaktereket mutasson be.

A karakterek és a dialógusok ezúttal is hibátlanok.

Amihez persze nagyban hozzájárul az a rengeteg színésznagyágyú, aki a főszerepeket megformálja. Matthew McConaughey lazán eljátssza a cinikus, ám bűnözőként is talpig úriember Mickey-t, aki amolyan 21. századi keresztapaként próbál ügyelni arra, hogy klienseinek ne csak ne ártson portékájával, amiből a profitot szerzi (a herointerjesztést mélyen elítéli), hanem segítse is azokat, akik rajta segítettek azáltal, hogy birtokukon működtetheti laboratóriumait. Charlie Hunnam csendes Raymondja A keresztapa Robert Duvall által megformált Tom Hagenje, aki nem kevésbé úriember, azonban ő inkább hűséges öleb, semmint a vezéregyéniség. Őt lojalitása teszi gentlemanné, és hangot ad az amorális fiatalokkal szemben annak, hogy ha bűnöző is vagy, azért kötnek bizonyos erkölcsi szabályok. Az „igazi bűnözőkhöz” képest pedig nemcsak a hernyózó arisztokratafiókák vagy a nyomornegyedek utcagyerekei tűnnek vadabbaknak és rosszabbaknak, hanem Hugh Grant Fletchere és Eddie Marsan gátlástalan újságírója is.

Szokás szerint nincsenek fekete-fehér figurák Guy Ritchie filmjében, csak rosszak és még rosszabbak közül lehet „válogatni”.

Persze gyarlóságaik ellenére is lehet őket kedvelni remekül megírt szövegeik miatt. Nem hiába emlegetik gyakran egy lapon Guy Ritchie-t és Quentin Tarantinót, mert a fősodorban ez a két fenegyerek ért a legjobban a dialógusok megírásához. Ritchie persze nem él annyira hosszú beszélgetős jelenetekkel, mint Tarantino, azonban ő is szereti az első látásra mellékvágánynak tűnő epizódokat, illetve látszólag triviális beszélgetéseket, amelyek sokat hozzátesznek nemcsak a karakterek, hanem a bemutatott világ ábrázolásához is. Mellékszálnak tűnik például az említett heroinfüggő gazdag lány kiszabadítása, amiről persze később kiderül, hogy a fő konfliktus egyik alappillére. Itt Guy Ritchie elidőz kicsit a beképzelt, fegyverrel hadonászó fiatal bűnözőpalánták bemutatásánál, illetve a fiatalabb és az idősebb generáció összehasonlításánál. Ám a pergő párbeszédek, az okos, ugyanakkor egyáltalán nem didaktikus, valóságszagú eszmefuttatások végig fenntartják az érdeklődést, és egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy Ritchie csak blöffölne és húzná az időt.

Ráadásul az Úriemberekben a rendező szokásához híven ott rejtőzik a társadalom- és politikakritika is.

Szerencsére ez sem szájbarágós, sőt finoman belesimul Mickey és Raymond személyes kálváriájába. Ám akkor is hangsúlyos, ami A keresztapa egyik fő tézise is volt, csak éppen itt brit kontextusban, hogy a látszólag tisztes „polgárok” (akik ebben az esetben a társadalom krémjébe tartozó gazdagok) jóléte és nyugalma is nagyban függ az olyan gengszterektől, mint Mickey vagy akár az őt átverő Matthew. Ahogy az is egy erős állítás, hogy Don Vito Corleonéhez hasonlóan Mickey-nek is van erkölcsi tartása, van becsületkódexe, és eszerint él, ehhez tartja magát akkor is, ha egyébként törvénytelen módon szerezte és tartja fenn hatalmát. Vele szemben az újságíró és a magánnyomozó köpönyegforgatók, akiknek semmilyen igazság vagy érték nem abszolút, hanem kényük-kedvük szerint, a szenzáció és a profit végett odasimulnak hatalmasságokhoz, vagy elárulnak ismerősöket. Azaz Ritchie-nél a gumigerincű, amorális talpnyalók az igazi gazemberek, nem a „becsületes bűnözők”.

A film érinti a fiatalkori bűnözés, a drogaddikció, a Brexit és Oroszország növekvő befolyásának problémáit is.

Tehát Guy Ritchie visszatért, és ha visszatérése már annyira nem is hatásos, mint legelső, klasszikussá érett filmjei, mindenképp megnyugtató, hogy azért ő is hazatalált a saját kaptafájához, ha olykor érdekesnek tartja is más populáris mítoszok re- és dekonstruálását, illetve feldolgozását.

Úriemberek (The Gentlemen), 2019. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Guy Ritchie, Ivan Atkinson, Marn Davies. Szereplők: Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Colin Farrell, Hugh Grant, Michelle Dockery, Jeremy Strong, Henry Golding, Eddie Marsan. Forgalmazza: Freeman Film.

Benke Attila

szerző: Benke Attila
honlap e-mail
Benke Attila 1986-ban született Kerepestarcsán. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. Már. >>
hkscpsv
24 25 26 27 28 29 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum