KULTer.hu - Margot Robbie elszabadul
119346
post-template-default,single,single-post,postid-119346,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Margot Robbie elszabadul

Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)

A Warnernek, illetve a DC-nek az utóbbi években nem nagyon ment a szekere, már ami a szuperhősmozikat és képregény-adaptációkat illeti. A kritikusok és a nézők által egyaránt ajnározott Joker inkább szabályt erősítő kivétel volt, a legújabb DC-mozi, a címe ellenére Harley Quinnről szóló Ragadozó madarak pedig csak szimplán a szabályt erősítő, kaotikus őrültség, amelyben semmilyen rendszer nincs. Bár ezt legalább maga a narrátor-főhősnő is elismeri.

Sokszor leírták, illetve leírtuk már, hogy a 2010-es éveket moziverzumépítés terén egyértelműen a Disney-Marvel duó nyerte, a Warner-DC viszont alig-alig tudott labdába rúgni. Gyakorlatilag a Nolan-féle Batman-trilógia leggyengébb darabja, A sötét lovag – Felemelkedés volt a több kategóriában Oscarra is jelölt Jokerig az egyetlen igazán jól sikerült szuperhősfilm, a többi jobb esetben is felemás lett (Az acélember, Batman Superman ellen, Wonder Woman), de készültek kifejezetten rossz vagy akaratlanul is önparódiába hajló alkotások (Öngyilkos Osztag, Az Igazság Ligája, Aquaman). Az univerzumépítés dugába dőlt, a DC Films pedig pánikszerűen próbálta menteni a menthetőt: lemondott arról, hogy össze is függjenek filmjei, és Jared Leto katasztrofálisra sikerült Jokerét megpróbálták Joaquin Phoenix „Taxisofőrösre” hangszerelt Arthur Fleckjével feledtetni.

A 2015 óta fejlesztett Ragadozó madarakon is érződik ez a pánikszerű kapkodás, illetve az ebből következő skizoid állapot.

Egyrészt az Öngyilkos Osztagban bemutatkozott, Margot Robbie által sikeresen megformált Harley Quinnt mint közönségcsalogató látványelemet megtartották, másfelől bevezettek egy, a képregényvilágban népszerű „csajos csapatot” és történetszálat, visszaidézve a korábbi DC-filmek és persze a képregények sötét hangulatát, amitől a stúdió görcsösen próbált elhatárolódni a 2010-es évek második felében.

A Ragadozó madarak így igazi szörnyszülött lett, ami egyszerre akar brutális, szertelen és tinédzsereknek is szóló film lenni.

Bár popcornmoziról van szó, amelyre általában jellemző, hogy a grandiózus látványvilág „csomagja” egy facsipesz egyszerűségű cselekményt rejt magában, a Ragadozó madarak kifejezetten nehezen követhető és csapongó. Ez abból fakad, hogy

az egész sztorit Harley Quinn szemszögéből követjük végig, ő mesél a maga naiv, kislányos stílusában,

amelyből következik is a csapongás (vagy csak az alkotók takaróznak ezzel a szöveggel, mert tudják, hogy valamit nagyon elszúrtak). Egy olyan egykori pszichiáterről van szó, aki az Arkham Elmegyógyintézetben Joker megszállottjává vált, sőt beleszeretett. A Ragadozó madarakban azonban véget ért ez a bizarr, szadomazochista kapcsolat, amelybe a címszereplő belebetegedett. Persze gyorsan kiheveri, főleg miután felrobbant egy vegyianyaggyárat, ahol a bűn bohóchercegével régebben randevúztak.

A felszabadulás azonban védtelenséget is jelent, hiszen Joker híján senki sem tudja megvédeni a szadista Roman Sionis alias Fekete Maszk nevű gengsztertől

és csatlósától, a kéjgyilkos Victor Zsasztól, amikor belekeveredik egy gyémántlopási ügybe. Miközben a fiatal zsebmetszőt, Cassandra Caint a szárnyai alá veszi, és Fekete Maszkék üldözik, fel-feltűnnek más harcias nők (Renee Montoya, Helena Bertinelli, Dinah Lance), akiknek különböző okokból, de érdekük Roman likvidálása. Kérdés, hogy ezek a veszélyes madárkák képesek-e összefogni a nagyobb cél érdekében, vagy inkább egymás torkának esnek.

A Ragadozó madarakat tulajdonképpen tanítani kellene a filmiskolákban, mert szinte minden rossz benne, így alapmű lehetne a „Hogyan csináljunk csapnivaló filmet?” kurzuson. Éppen ezért kezdjük is a film kevés pozitívumával! Az egyik kétségtelenül

Margot Robbie, aki tényleg „csodasztikus” mind külső megjelenésében, mind „színészi” teljesítményét tekintve.

Persze kérdéses, mennyire lehet ezt színészetnek nevezni, hiszen Robbie erősen túljátssza a szerepét, sokszor nagyon idegesítő, plázacicás karaktert hoz, aki köszönőviszonyban sincs a képregények groteszk, valóban veszélyes Harley Quinnjével. Ám ha elfogadjuk ezt egy sajátos értelmezésnek, és élvezzük, ahogy a színésznő lubickol a szerepben, akkor legalább az ő jelenetei el fognak szórakoztatni minket a játékidő bő, gyötrelmes másfél órája alatt. Márpedig Quinnből nagy dózisban kapunk, mivel a cím ellenére ez az ő saját filmje, a Ragadozó madarak-formáció tagjai inkább mellékszereplők, és maga a csapat is csak a cselekmény utolsó harmadára áll össze – úgy-ahogy. Jól is tették tehát a tengerentúlon, hogy a film rossz nyitánya után Harley Quinn – Ragadozó madarak címen reklámozták tovább.

Margot Robbie túltolt játéka tehát szórakoztató, és Cathy Yan rendezőnő (aki a Sundance-en díjazott Dead Pigs miatt került a figyelem centrumába) munkájára sem lehet különösebb panasz. Az akciók nem kiemelkedők, de működőképesek, és az R-besorolás (nálunk 16-os karika) biztosítja, hogy ha túl nagy vérengzések nincsenek is, azért ez nem egy Marvel-matiné, itt a csontok törhetnek, a karaktereket sötét tragédiák motiválhatják, de kegyetlenségben és szexuális zaklatásokban sincs hiány. Ennyit tehát sikerült visszaadni A sötét lovag-trilógiából és a Jokerből ismerős Gotham City bűnös városának atmoszférájából.

Apropó, bűnös város: ehhez az imázshoz nagyban hozzájárul Ewan McGregor és Chris Messina karaktere.

Roman, azaz Fekete Maszk eleinte persze inkább tűnik egy ripacs selyemfiúnak, semmint hétpróbás gengszternek, és később is inkább a Kék bársony Frankjének epigonjaként viselkedik, ám amikor felteszi azt a bizonyos maszkot, akkor igazán félelmetessé válik, valamit visszaad képregényelődjéből.

Minden más tekintetben azonban még a gyenge közepes szintet sem üti meg.

Kezdve a klisés történettől a csapongó cselekményen és az elhibázott, súlytalan „madarakon” át a mindent átható infantilizmusig. Persze ez utóbbit a pozitívumok között is említettük Margot Robbie révén, azonban fontos hangsúlyozni, hogy Robbie-nak megbocsátható ez a primitivizmus, ám a rendezőnek és a forgatókönyvírónak egyáltalán nem. Itt ütközik ki a probléma, amit az elején felvázoltam, hogy

a DC Films nem tudja eldönteni, milyen irányba menjen.

Mivel kaptak kritikákat a depresszív, sötét atmoszféráért, ami korábbi filmjeiket áthatotta, tévesen elkezdték utánozni a Marvel poénkodós, lazább stílusát, ami miatt a DC visszazuhant oda, ahonnan Christopher Nolan kirántotta a gothami mitológiát: a Joel Schumacher-féle bazári látványossághoz.

Hiába van egy erős főszereplő, mint említettük, ő sem az igazi Harley Quinn, hanem annak egy felhígított, megszelídített változata, aki ugyan egy kicsit őrült, de azért helyén van a szíve.

Vér és erőszak is van a filmben, de azért egyik brutálisabb jelenetet sem lehet igazán komolyan venni, mert az alkotók elviccelik.

Lehetne írni, hogy ez a Deadpool-színvonal, de a Deadpool-filmek legalább működőképesek voltak, pont azért, mert az eredeti karakterhez hűek maradtak.

Az igazi, elvetemült Harley Quinn nélkül bajos egy olyan Quinn-filmet csinálni, ami nem is róla kellene hogy szóljon.

Ezt pedig szimplán átverésnek, a vásárlók félrevezetésének is nevezhetjük. Quinn még hagyján, de az egyszerűen amatörizmusra enged következtetni, hogy a film címe ellenére a női osztag alig szerepel a cselekményben, és bár az alkotók megpróbálták bemutatni, hogyan áll össze a csapat, ez is igencsak háttérbe szorul az őrült Harley magánszámai miatt. A Ragadozó madarak szétesik lazának és komikusnak szánt, néha már inkább kínos epizódokra, amelyeket a rendkívül gyenge lábakon álló gyémántrablós fő történet lenne hivatott összetartani. Alapvető dramaturgiai hiba az is, hogy nincs igazi konfliktus Fekete Maszk és Harley Quinn között, az pedig még egy képregényfilmhez képest is slendrián módon van felvezetve, hogy végül miért és hogyan zördülnek össze.

A rémgyenge fősztoriba egyébként megpróbáltak beletuszkolni egy divatos feminista felszabadulási történetet is, de ez már-már bántó módon leegyszerűsítő.

Eleve nem stimmel, és a karakterrel összeegyeztethetetlen állítás az, hogy Harley Quinn felszabadult azáltal, hogy kidobta őt Joker. Quinn a bűn bohóchercegének megszállottja, és nem elnyomottja volt, ezt már az Öngyilkos Osztag is hangsúlyozta. Emellett az is feltűnő, hogy

a pozitív főszerepeket mind fehér, ázsiai és afroamerikai nők játsszák, akik fehér, szadista, szexuális erőszaktevő férfiak ellen harcolnak.

Túlzás lenne elvárni egy ilyen filmtől, hogy kicsit komplexebb módon mutassa be a társadalmi nemi viszonyokat, viszont joggal kérhetnénk számon annak fényében, hogy az utóbbi években a Marvelt és a DC-t is sok kritika érte amiatt, hogy dominánsak filmjeikben a fehér, heteroszexuális férfikarakterek. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy ez nem a ló túlsó oldala-e, amikor „erős, független nők” küzdenek a „gonosz, macsó férfiak” ellen? A Ragadozó madarak ebben a tekintetben olyan, mintha egy kamaszlány készítette volna, aki felületesen ismeri a #MeeToo-mozgalmat és a feminizmust, így világképe szerint „minden férfi rohadék”. Amennyiben az „erős férfi megmenti a bajba jutott nőt” klisé káros reprezentáció lehet, úgy a Harley Quinn-film világképe is tévútra vihet néhány 16 éven felüli nézőt.

Remélhetőleg nem ez lesz a minta a DC-nél.

Valószínűleg nem, mert jelenleg úgy tűnik, hogy a Ragadozó madarak pénzügyileg sem lesz túl sikeres. Mindenesetre nagyon örülnénk neki, ha a stúdiótól nem ilyen, hanem inkább a Jokerre emlékeztető, vagy annál jobb filmeket kapnánk. Ugyanis nem hiszem, hogy a Marvelnek és a DC-nek feltétlenül versenyeznie kellene. Mindenki csinálja azt, amihez a legjobban ért: a Marvel a matinét, a DC a sötétebb tónusú szuperhősfilmeket.

Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (Birds of Prey [And the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn]), 2019. Rendezte: Cathy Yan. Írta: Christina Hodson. Szereplők: Margot Robbie, Ewan McGregor, Mary Elizabeth Winstead, Junree Smollett-Bell, Ali Wong, Chris Messina, Rosie Perez, Ella Jay Basco. Forgalmazó: InterCom.

Benke Attila

szerző: Benke Attila
honlap e-mail
Benke Attila 1986-ban született Kerepestarcsán. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum