KULTer.hu - Színház társadalmi szerepben
118647
post-template-default,single,single-post,postid-118647,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Színház társadalmi szerepben

Szabó Attila: A valós színterei – Színház, közösség, múltfeldolgozás

A színház mint közösségi tér alkalmas lehet a kollektív emlékezetben meglévő történelmi események, traumák, azaz a múlt feldolgozására. Ennek lehetősége pedig egyszersmind összefügg a színház társadalmi szerepének vizsgálatával is. 

A Prae Kiadó SzínText sorozatának negyedik darabjaként jelent meg Szabó Attila színháztörténész munkája, melyben elsősorban a színházszociológia és -esztétika tárgykörébe illeszkedő, 2008 és 2018 között írt tanulmányokkal találkozhatunk. A szerző hangsúlyozza, hogy a kötetbe beválogatott, a színházi múltfeldolgozás eszközeire és példáira fókuszáló valamennyi írás a doktori kutatásai alatt készült el, de különböző okok miatt végül nem kerültek bele a disszertációba (Performatív múltfeldolgozás Közép-Európában és a világszínházban). A motiváció és a feltevés minden esetpéldánál azonos, miszerint

a kortárs színház rendelkezik olyan eszközökkel, amely képes részt venni egy adott közösség identitásának meghatározásában, formálásában, és bekapcsolódni a múltfeldolgozásba.

A színházi emlékezetdiskurzusban világszínházi viszonylatban többek között a holokauszt színrevitele, de más kollektív traumák, történelmi események színpadra állítása is jellemző. A szerző utal arra, hogy főként a múlt feldolgozásának a közösségi aspektusait igyekszik felfejteni, de a nyolc írás térben és időben eltérő történelmi eseményeket dolgoz fel, így a színházi múltfeldolgozás formáiban, valamint eszközeiben szintúgy különbségek lehetnek, mely természetesen a másfajta színházi szerkezetek és azok specifikumainak bemutatására is alkalmas.

A kötet első tanulmánya a színházszociológia mint diszciplína nehézségeit, magyarországi sajátosságait, útjait és módszereit rögzíti,

mely a későbbi szövegek felvezetőjeként is funkcionál. A kutató a színháztudományi szakemberek szociológiától való idegenkedésére Maria Shevtsova színházszociológus (Goldsmiths, University of London) megállapításával keresi a választ, melynek lényege, hogy a legtöbb színházszociológia tárgykörében született munka szerzője más-más megközelítést, valamint módszertant használ. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ahogy a színházi szféra egyre intenzívebben kapcsolódik össze különböző társadalmi területekkel – ilyen többek között a múltfeldolgozás, a politológia és a nevelés is –, úgy válik elkerülhetetlenné a szociológia bevonása a tudományos vizsgálódások alkalmával.

Elgondolkodtató a három különböző színházszociológiai megközelítés – a makroszintű, a mezoszintű és a mikroszintű szemlélet – alkalmazásának lehetősége.

Említésre méltó e három irány tömör, ámde a lényeget nem mellőző összefoglalása. A makroszintű megközelítés a statisztikai adatokra támaszkodik, mint amilyen például a nézőszám vagy éppen a jegyeladás. A számadatokat legtöbbször a teátrumok, a kutatóintézetek teszik közzé, de az utóbbi évtizedekben kutatási projektek kapcsán is napvilágot láttak összesítések, adatbázisok (például a Színházi Intézet Színházi Adattára). A mezoszintű vizsgálat az előző megközelítéssel szemben a színház és más rendszerek kapcsolatának elemzésére tesz kísérletet, a Bourdieu-i mezőelmélet és más művészetszociológiai munkák alkalmazásával. A szerző a mikroszintű közelítés leírásának kiemeli, hogy az főként az amerikai szociológiát jellemzi, mely elsősorban Erving Goffman művén alapszik.

Leginkább a művészi (színházi), valamint a mindennapi performativitás kérdése áll az elemzések központjában.

Hans van Maanen színházszociológus művészetszociológiai modelljét, mely az értékekre és a funkciókra összpontosít, egy alfejezetben ismerteti a színháztörténész. Megkülönböztet belső, félig belső, valamint külső értékeket, a funkciók vizsgálatánál a fő kérdés pedig az, hogy mi a haszna az adott művészi (színházi) eseménynek. A tanulmány ügyesen tematizálja azt a problémát, miszerint

a művészetszociológiai megközelítéssel szemben megfogalmazott legmarkánsabb kritika az, hogy a művészetnek nem feladata, hogy foglalkozzon társadalmi kérdésekkel.

Luhmann művészetszociológiájának beemelése hozza közelebb a társadalmi művészeteknél a „valós” értelmezését. A másik pillér, melyre az elmélet épít, a közönség közösségi tartalmának hangsúlyozása, mely szintén egy lényeges pontja a következő dolgozatoknak. A traumatikus realizmus elméleti keretére támaszkodva kortárs képzőművészeti példákon keresztül jutunk el a színház és a valóság viszonyának definíciójához, melyet a színháztudományban Carol Martin Theatre of the RealA Valós színháza terminusa testesít meg. Az elméleti alapvetések sorát Grant Kester művészettörténész – a kilencvenes évek amerikai performanszait elemező – munkáinak és azok gondolati keretének szintén részletes felvázolása zárja: a dialogicitás, valamint a dialogikus projektek működési mechanizmusa.

A 20. századi magyar Shakespeare-játszás a kötet második tanulmányának témája,

azon belül is két kérdés megválaszolására tesz kísérletet a szerző. Az első, hogy az adott korszak melyik Shakespeare-művet tartotta aktuálisnak a jelenében, a második pedig, hogy az előadás a színházesztétikai közgondolkodásra milyen hatással volt. A kiindulópont tehát az, hogy a Shakespeare-drámák segíthetnek a múlt feldolgozásában, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a közösségi múltidézés allegorikus módozatairól. A színházszociológiai elemzés központjában az 1950 és 2019 közötti időszak színházi repertoárjának vizsgálata áll, azon belül is a Shakespeare-bemutatók száma, valamint aránya a teljes bemutatószámhoz képest. Az adatmennyiség az alábbi szempontok alapján is elemzésre kerül: az adott korszak darabválasztéka, a vígjátékok és a tragédiák aránya, az ősbemutatók aránya a Shakespeare-bemutatókhoz képest. Mindezt a STEP nemzetközi színházszociológiai kutatócsoport STEP City Project felmérésének – a mintában négy Shakespeare-előadás is szerepel – bemutatása, a nézői recepció vizsgálatának beemelése árnyalja. Az adatok többségét táblázatban elhelyezve is láthatjuk, melyek ismerete után bizonyára többen máshogy tekintünk a 21. századi magyar Shakespeare-játszás tendenciájára, a klasszikus drámák és az aktualizáció kérdéskörére.

A hagyományos kőszínházak struktúrájával ellentétben a lakásszínházak egy intimebb térbe léptetnek át.

A harmadik tanulmány a lakásszínházi formákra és a valós színházának elméleti modelljére épül. Végig kulcsfontosságú a nézői elbizonytalanítás és elbizonytalanodás, az utóbbit olyan pillanat válthatja ki, amikor a néző valamit a színházi kódrendszeren kívüliként azonosít. Az írás magyarországi lakásszínházak előadásaira koncentrál, nemzetközi felvezetővel, kiegészítve Hal Foster elméletének felvázolásával. A meggyőző és alapos elemzés – példa többek között Halász Péterék Dohány utcai Lakásszínháza vagy éppen a Krétakör több előadása –, jól szemlélteti a rendszerváltás előtti, valamint utáni lakásszínházak (és az ott tartott előadások) törekvéseit, melyet a színháztörténész a különböző színházesztétikai sajátságok azonosításával érzékeltet, így kap az olvasó egy igen komplex képet a hazai lakásszínházakról, alternatív játszóhelyekről.

A szerző részéről rendkívül izgalmas vállalkozás, amikor az építészet és az emlékezet viszonyát a színházi térre applikálva vizsgálja.

A negyedik, szintén jól strukturált tanulmányban ismertetett elméleti háttér Marlieke Wilders színházszociológus kutatási eredményeire is épít, az „élményarchitektúra” kategóriát vázolja fel hosszasan, majd köti össze az emlékezeti hely fogalmával. A holokauszt mint történelmi trauma kortárs lengyel dramatikus feldolgozásairól olvashatunk (például A mi osztályunk című darabról), azon belül is azok színtereiről, egy részletes varsói (háború utáni) „látképet” követően. A szerző szövegpéldák betoldásával, a tartalom bemutatásával mélyíti el az elemzést, nem feledkezve meg a kortárs lengyel színház tulajdonságainak, eszközrendszerének rögzítéséről sem.

A New York-i színházi struktúra és paletta ismertetése elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a 9/11-es terrortámadás mint trauma emlékezetét

(és feldolgozását) vagy akár szimbolikus oldalát. Az elemzés az alternatív játszóhelyek lehetőségeinek, eszközeinek felsorolásával indul, ezt követően a szerző Carol Martin könyvének egy fejezetét (Martin egy animációs rövidfilmet vizsgál) ismerteti. Ezután alapvetően két eltérő műfajú alkotás – a Hét híres amerikai halál és a Bikeman – és ezek előadott verziója köré szerveződik az írás. Mindvégig érzékelteti azt, hogy a 9/11 történéseinek művészi (színházi) tematizálása – kifejezetten New Yorkon belül – még mindig rendkívül érzékeny témának számít.

A hetedik tanulmány a 2009-es moldovai antikommunista tüntetésekről (az ún. Twitter-forradalomról) szóló antológia műveit veszi sorra,

többek között a Halálfolyosó, a Holnap, ugyanekkor, valamint az És a nagypapával mi legyen? című darabokat, összekötve valamennyi bemutatójának esztétikai elemzésével. Csakúgy, mint az előzőekben, jelen esetben is segíti a megértést a megfelelő mennyiségű szövegpélda betoldása.

Gazdag elméleti felvezető társul a performativitás fogalom színháztudományi meghatározásához, szintúgy a nemzetközi és hazai gondolkodók elméleteinek rögzítéséhez, különböző fogalmak bevezetéséhez (mint amilyen az átmeneti rítus, a nézői communitas, a társadalmi performansz stb.). Az elmúlt években számtalan tanulmány vállalkozott arra, hogy a politika „játszóterén” megjelent események – többek között a kampányok, a botrányok – performatív elemeit azonosítsa, elemezze, értelmezze a színháztudomány fogalomrendszerének felhasználásával. A kötetben megjelent utolsó dolgozat kapcsolódik ezekhez, ám

jelen esetben a politikai performanszok és a performanszok politikájának összevetése történik meg.

Ilyen például a politikai performanszok „kézenfogható” sikerességét (egy leadott szavazat) és a színházlátogatók tapasztalatainak adatait (konkrétan ennek a hiányát) párhuzamba állító szakasz. Példákon keresztül láthatjuk, hogy a politikában használt kommunikációs aktusok építenek a mindennapi kommunikáció stílusára, beszédaktusaira. További kérdéseket generálnak a politikai események performativitás felőli kutatásakor, valamint a politikai performaszok esetében a közönségi/közösségi (együtt)értelmezés lehetőségei, és az ehhez kapcsolódó esetleges problémák is.

Szabó Attila kötetbe szedett tanulmányai – s leginkább az elméleti keretet bemutató írás – kiindulópontja lehet a színházi múltfeldolgozás tárgykörében született későbbi szövegeknek. Körvonalazódott, hogy a történelmi traumák feldolgozására a különböző színházi struktúrák miatt a színházcsinálóknak eltérő lehetőségeik vannak, valamint a múlt feldolgozására tett kísérletük alkalmával más-más eszközökkel operálnak. A szerző egyszersmind izgalmas betekintést nyújt például az amerikai vagy akár a kortárs lengyel színházi felépítés sajátosságaiba, teszi mindezt egy rendkívül alapos és részletes elméleti-módszertani apparátus alkalmazásával.

Szabó Attila: A valós színterei – Színház, közösség, múltfeldolgozás, Prae, Budapest, 2019.

Lengyel Emese

szerző: Lengyel Emese
honlap e-mail
Lengyel Emese 1996-ban született, jelenleg a Debreceni Egyetem néprajz szakos hallgatója. A 19–20. századi bécsi-magyar operettekkel, a 20. századi magyar vígoperákkal és kortárs operadarabokkal foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum