KULTer.hu - Tóth Vivien novellája
118510
post-template-default,single,single-post,postid-118510,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tóth Vivien novellája

Kötél

Tegnap a fiam felakasztotta magát. Behozta a garázsból az apja kötelét, a nyakára kötötte, felállt egy székre, a kötelet átdobta a csilláron, és kirúgta maga alól a széket. Én mindeközben a konyhában mosogattam. Egy hatalmas puffanásra és csörgésre figyeltem fel. Meg sem töröltem a kezem, rohantam a szobába. Nem sikerült neki. Feküdt a földön, rajta a csillár, por, meg a plafonról leszakadt törmelék. Jajveszékeltem, üvöltöttem, hogy valaki hívjon mentőt, hirtelen elfeledkeztem arról, hogy már csak ketten vagyunk. Magam hívtam ki őket. Tíz percet kellett várnunk az érkezésükig, addig leszedtem róla a csillárt. Nem mertem letakarítani a fiam, a diszpécseres hölgy azt mondta, nem szabad megmozdítanom. Kérdezgettem, hogy miért csinálta ezt, de nem válaszolt. Nem volt magánál. A kórházban tudtunk először szót váltani egymással. Éjfélkor ébredt fel. A nyakán megmaradt a kötél nyoma. Néha odanyúlt, mondta, hogy fáj, erre legszívesebben azt feleltem volna, hogy máskor ne kösse fel magát, és akkor nem fog fájni, de inkább csendben maradtam. Bejött a nővérke, kérdezte, minden rendben van-e, mosolygott még kettőt, és kiment. Szúrós tekintettel figyeltem a fiamat. Miért tetted? Kérdeztem. Nem bírta tovább a mardosó csendet, ami körül vette őt. Apa miatt, felelte. Tudni akartam, hogy miért csinálta. Az apja egy éve lett öngyilkos. Kihozta a kötelet a garázsból, felállt egy székre, átdobta a kötelet a konyhában futó csövön, és kirúgta maga alól a széket. Én ekkor színházban voltam. A Három nővért néztük. Közben arra gondoltam, hogy majd elmesélem a férjemnek, hogy mennyire nem tetszett az előadás. Belépvén a házba rögtön mondani kezdtem a darab fő problémáit. A színészek szegényes játékánál tartottam, amikor a konyhába értem. Csak a férjem lógó lábait láttam meg először. Megdermedtem. Nem tudtam abbahagyni a beszédemet, tovább ecseteltem a mondanivalóm. Mikor a díszletet is részletesen kielemeztem és nem tudtam már újat mondani, felfogtam, hogy meghalt. Hogy meghalt a férjem. Lefőztem egy adag kávét, megittam egy pohárral, és csak ezután hívtam a mentőket. Egy hét múlva kaptam egy levelet, ami szerint a boncolásnál megállapították, hogy öngyilkosság történt. Búcsúlevelet nem hagyott maga után. A rá következő szombaton temettük el. Sokan eljöttek. A szertartás után átkutattam a házat. Próbáltam bizonyítékokat találni, valamit, ami megmagyarázhatná, miért hagyott itt minket. Még a szekrények hátulját is leszedtem, hátha oda csúszott be a levél, de semmit sem találtam. Aztán rendet tettem, és gondolkozni kezdtem. A házasságunk jó volt. Legalább is nem veszekedtünk egymással olyan gyakran, mint azok a párok, akik rossz házasságban élnek. Már rég nem voltunk egymásba szerelmesek, de megtűrtük a másikat. Néha eljártunk társasággal, akkor a férjem sokat nevetett. Nem szeretett beszélni, sem inni. Visszaemlékezvén nagyon nehéz olyan tulajdonságát felemlegetnem, ami zavart volna. Nem volt sem rossz, sem jó ember, csak valahol a kettő között. Egyszer átmentünk a fiamhoz társasjátékozni. Akkor mutatta be az új barátnőjét. Kifulladt a Dixit, ezért barkochbáztunk. Azt a kanapén fekve is lehet játszani. Nekem kellett gondolnom, a férjem ugrott be elsőnek. A fiam kérdezett. Élőlény? Igen. Ember? Igen. Családtag? Igen. Kedves? Mondjuk. Anya, csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni! Határozott? Nem tudom. Szeret viccelődni? Néha. Anya, nem így kell játszani! Ránéztem a férjemre. A kanapé szélén ült, szemében megint ott volt az a kimondatlan fájdalom, amit huszonöt éve látok. Megsajnáltam. Végül azt hazudtam, hogy a kutyánkra gondoltam. Jót nevettünk ezen. Hazamentünk, megnéztük a Heti Hetest, és aludni tértünk. Tudom, hogy rám gondoltál, súgta. Nem válaszoltam, úgy tettem, mintha aludnék.

És rájöttél, hogy miért tette? Fiam az alsó ajkát harapdálta. A tévét bámulta, amiben valami bugyuta vetélkedő ment. Nem. Azt hittem, hogy abban a pár percben, amikor fuldokolni fogok, majd megértem, de nem ment. A vetélkedőben tapsolnak, a játékos megnyerte a főnyereményt. És miért nem? A nyertes beugrik a nézők közé, üvöltözik, ömlik rá a pénz. A fiam leveszi végre a tekintetét a képernyőről, és rám néz. Rám szakadt a csillár.

Borítófotó: Red bubble

Tóth Vivien

szerző: Tóth Vivien
honlap e-mail
Tóth Vivien 1994-ben született Budapesten. A Szent István Egyetem közgazdász szakán végzett. Írásai megjelentek a Nappali Menedékhelyben és a Lendület Magazinban. Jelenleg a Katona József Színházban dolgozik.

KULTprogramok

<< 2020. Már. >>
hkscpsv
24 25 26 27 28 29 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum