KULTer.hu - A Teleki tér illuzionistája
120527
post-template-default,single,single-post,postid-120527,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A Teleki tér illuzionistája

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Ha pályáján és recepcióján végig tekintünk, láthatjuk, hogy Bereményi Géza párját ritkító szabadulóművészként bújt ki a ráaggatott címkék alól, önmaga újrapozicionálására érzékeny illuzionistaként használta a legkülönfélébb művészeti nyelveket.

Az 1970-ben A svéd király címen megjelent novelláskötetét a nemzedéki irodalom egyik legfontosabb műveként emlegették kritikusai, a Legendárium című családregényét Kulcsár Szabó Ernő Az elbeszélés néhány kérdése új íróink regényeiben című tanulmányában Esterházy Péter Termelési regénye és Nádas Péter Egy családregény vége című kisregénye mellett a prózafordulat narrációs technikáinak iskolapéldájaként említi. Egy idő után azonban inkább meghatározó

forgatókönyv- és dalszövegíróként tartották számon, a ’70-es évek végétől a magyar dráma egyik újítójaként, a ’80-as évek közepétől pedig filmrendezőként is beszéltek róla.

Érdemes megfigyelni, hogy ezek a megnevezések hogyan íródnak egymásra és határozzák meg az irodalomtudományos érdeklődés homlokteréből kikerülő Bereményi munkásságához való közelítések előfeltevéseit. Azt például, hogy a Magyar Copperfield című önéletrajzi regényről eddig írt kritikák fejtegetéseinek hogyan ad irányt a Cseh Tamás-dalok szövegvilága. Igaz, majdhogynem lehetetlen elvonatkoztatni a rendkívül rétegzett és jelentős Bereményi-életműnek egyéb teljesítményeitől, annál is inkább, mivel

e műfaji és műnemi heterogenitással jellemezhető pályát a folytonos önidézés és újraírás eredményeként létrejött intratextuális hálózat fogja át,

ami ezzel a nagyszabású vállalkozással is tovább épül. Túl azon, hogy a korábban közre adott szövegeinek kisebb-nagyobb változtatásokon átesett részleteit is felismerhetjük a retrospektív elbeszélői pozícióval megírt önéletrajzi regényben, Bereményi Sándor alakja például az Eldorádó Monori Sándorára emlékeztet, de a Teleki tér és az imént említett film díszletei közötti kapcsolat is nyilvánvaló. A könyv jellemző szófordulatai (például az „első széllel” kifejezés) a Cseh Tamás-dalszövegek nyelvezetét idézik, ahogyan szintén a dalok alakjait juttathatja eszünkbe a Magyar Copperfield némely szereplőjének neve is, például Fáskerti elvtársé. Továbbá az ’56-os események alatt az anya szájából elhangzó mondat azonos a Megáll az idő című film révén szállóigévé vált, szintén egy anyafigura által mondottal: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” (266.) Ráadásul a pornográf képek árusítása még egy olyan eleme az önéletrajzi regény cselekményének, amely a Gothár Péter-rendezésben is hangsúlyos.

A kapcsolódási pontok miatt a művek egymás felőli olvasása mélyebb összefüggések felfedezését ígéri a Bereményi-életműben jártas befogadónak.

Sőt, a memoár műfaja miatt a Magyar Copperfield annak a felismerésnek a lehetőségével is kecsegtet, arról is tanúskodik, hogy a korábbi alkotások szereplőit és cselekményük egyes mozzanatait Bereményi tényleg a saját élete és ismerősei alapján formálta meg. A fentiekhez hasonló egyezések hosszan folytatható sora bizonyítja, hogy ez a szisztematikus önidézés az emlékezést könnyítő mnemotechnikai módszer is, hiszen az önidézetekkel Bereményi újra és újra visszatér gyermek- és fiatalkorának meghatározó történéseihez, eltérő kontextusokba helyezi a kitüntetett jelentőségű alakokat, újra és újra megkísérli a vele történtek megértését. Többek közt a találgatások és az okkereső gondolatmenet miatt az új könyv e sokszor feldolgozott művek  rendszerezésére, a lehetőségekhez mért maradéktalan rekonstruálására tett újabb kísérletnek látszik, jóllehet az elbeszélő is tisztában van ennek lehetetlenségével: „Az élet még a tudománynál is közömbösebb szerszám, használhatatlanná teszi az ok-okozati viszonyokat.” (266.)

A „talán” és az „azt hiszem” frázisok gyakori használatával tulajdon bizonytalanságát sem rejti véka alá, vállalja emlékezete pontatlanságát,

így visszatekintő szólamában nem is kelti fel annak az illúzióját, hogy a múlthoz való hozzáférés probléma nélkül megoldható lenne: „Hiszen én is pont annyi idős voltam, mint ő, amikor édesanyám elmagyarázta nekem, hogy miért kell megértenünk Apukát. Nem, az lehetetlen. Legalább egy, de inkább két évvel nagyobbnak kellett lennem.” (211.) A hiátuskitöltő mechanizmusoknak az egyidejű láthatóvá tétele és elfedése érdekében az elbeszélő gyakran hangoztatja, hogy mások elmondásainak köszönhetően tudja rekonstruálni születése körülményeit és gyermekkora homályos mozzanatait („Majd nagy sokára kiderítettem azt is, hogy még teljesen öntudatlan csecsemő koromban az apám Lurkónak becézett, aztán rövid úton eltűnt, és egyedül ezt a becenevet hagyta maga után.” [10.]), de az emlékezet asszociatív, időbeli ugrásokat sem nélkülöző működésének gátat szabni ennek ellenére sem sikerül: „És most valami azt súgja nekem, már megint ne tartsam be az időrendet, pedig feltett szándékom volt, hogy lépésről lépésre haladok az írással. Mégis azzal érzem a szükségét folytatni – talán mert kifogyott a tollam, és újat kellett előkapnom – mit mondott Róza, miután bementünk az urához a kórházba. Akkor én már felnőtt voltam.” (152.)

Bár a könyv nagyobb részében valóban kronologikusan követik egymást a visszaidézett történések, az írás koncentrált menetét megakasztó körülmények (például a tinta kifogyása a golyóstollból) az elmélyült, egyenletes tempójú alkotómunka mellett látszólag az előzetes koncepciót is megtörik, és kezdetben valóban véletlenszerűnek látszó szakadásokat eredményeznek az időkezelésben, szisztematikus felbukkanásuk azonban a fikcióképzést leleplező szöveghelyekké teszi őket. Az írás jelenetkeretének folytonos megképzése autopoietikus eljárás is tehát, egyszerre felfedő és hitelesítő művelet, hiszen a memoárok retrospektív elbeszélői pozíciója és a felidézett évek közötti időbeli distanciára irányítja a figyelmet, miközben a tudatos alkotófolyamatnak mint a múlthoz való hozzáférés lehetőségfeltételének az artikulációját is rendre elvégzi: „Most írást megszakítva elszámoltam magamban húszig lassan. Igen, nagyjából ennyi ideig tartott az a lárma.” (155.)

Az elbeszélőt a gyermek- és a fiatalkorában történteknek az írás általi összerendezése során a dátumok mint tájékozódási pontok is segítik,

így nemcsak önéletrajzi és fejlődésregényként lehet érteni a Magyar Copperfieldet, hanem olyan történelmi tablóként is, amelyben az egyéni élettörténet összefonódik a felölelt évtizedek gazdasági és politikai eseményeivel. A második világháború hadirokkantjaival teli, sajátos szociokulturális mintázatú Teleki téri piacon töltött gyermekkor biztonságot jelent az elbeszélő saját szereplőjévé tett fiatal énje számára, mert a változásokra érzékeny előrelátással a nagyszülők a körülményekhez képest viszonylag könnyen átvészelik a világégés és a kommunista hatalomátvétel okozta válságokat. Az iskolás Géza a Kossuth téren fekvő ’56-os holtak látványáról írja első versét, illetve

első ízben ’61-ben találkozik vér szerinti apjával, április 12-én, aznap, amikor először jár ember az űrben, utolsó találkozásuk pedig a csernobili atomkatasztrófa idejére esik.

A fiatalkori Balaton környéki kalandozásait a Kádár-rendszer paranoid megfigyelőhálózata keseríti, de a gyermek számára meghatározó tapasztalatokat jelent felnövésének majdnem minden szakaszában, hogy a körülötte lévők hogyan viselik a diktatúra reguláit. A Charles Dickens klasszikus regényére tett címbéli utalás a nevelődésregényként interpretálás olvasói ajánlatával a sorspárhuzamra irányítja a figyelmet (már csak azért is, mert az angol író hősének életét szintén a korszak gazdasági és politikai eseményei alakították), ugyanakkor (ön)ironikus gesztus is, hiszen olyan kérdések feltevésére is ösztönöz, amelyekre a kötet elolvasása után sem adható egyértelmű válasz, például hogy mitől lesz magyar az említett sorspárhuzam. Ebből a kontextusból nyerhet többletjelentést a könyv borítójának hátoldalára került idézet, mivel az nemcsak a mű művészregényként való olvashatóságát hangsúlyozza, hanem azt is, hogy a lapjain kibontakozó sorstörténet egyéni, de korántsem egyedi, hiszen megvannak az előképei többek között az angolszász irodalomtörténetben: „Figyelj ide, Géza. Neked írónak kéne lenned. Én sok író életrajzát olvastam már, és a legtöbbjüknek olyasféle volt a gyerekkora, mint a tiedé. Most, hogy szabad lettél, próbálj írni bármiről, ami csak eszedbe jut, összevissza.”

Az egészen konkrét dátumokhoz hasonlóan a helyszínek is elsősorban tájékozódási pontokként fontosak:

„Már majdnem elhatároztam, hogy későbbre helyezem ezt a jelenetet, mikor megint felrémlett a helyszín. (…) Igen, a lakások adták ki a gyerekkorom szerkezeti rajzát, és én hatéves voltam, amikor édesanyám értésemre adta, miért kell megértenünk Apukát.” (211.) Az emlékek a főváros szövetébe íródnak, az élettörténet a különböző lakásokban töltött időszakokkal szakaszolódik, Budapest utcáiból így lesz a gyermekkor, pontosabban a már idős elbeszélő első tizennyolc évének topográfiája, amelynek létrehozása és bejárása egyaránt az emlékezés és az alkotás gesztusaihoz kötött, miközben a szöveg magát az életet is térbeli konstrukcióként metaforizálja: „Megszámlálhatatlan ajtaja akadt később is az életemnek, de most már bizonyos, hogy az a Népszínház utcai második emeleti lett a legfontosabb, mert az választotta ketté. Azon fogok öt év múlva kimenni a saját életembe, az enyémbe, amit azóta is élek.” (290.) A Magyar Copperfield térképén jól elkülönül egymástól a korai idill (Teleki tér), a mostohával töltött időszak pokla (Aggteleki utca, Üllői út, Thaly Kálmán utca és Népszínház utca), a menedékhely (a vérszerinti apa lakása a Baross utcában), majd az anya második válása után szerzett lakás jön, ahol a katonai behívó éri a pápai kollégistaként érettségizett, előfelvételis egyetemistává cseperedett fiút (Váci út).

Az „életszakaszokra bomló” Budapest társadalmi rétegek metszéspontjává válik annak következtében, hogy a gyermek gondviselői is más-más csoportokhoz tartoznak.

A Teleki tér zárt, fokozatosan felszámolódó közegében a rafinált észjárás, a talpraesettség és a birtokolt pénz mennyisége határozza meg, hogy ki milyen pozíciót tölt be a közösség hierarchiájában. Az Aggteleki utcától kezdve egészen a Népszínház utcáig a kor politikájával összefüggésben változik a lakások komfortfoka, távolodunk a szoba-konyhás Teleki tér 9-től a belváros felé, és ez az elmozdulás nem független attól sem, hogy a sebész mostoha maszek fogorvossá képezi magát. Ugyanakkor mindvégig a Teleki tér az origó, és bár a háromszobás, összkomfortos Népszínház utcai lakás a legideálisabb a számukra, nem véletlenül ad okot a mostohának, Bereményi Éva második férjének az aggodalomra, hiszen ez bizonyos értelemben visszalépés a nagyszülők lakhelye felé, akikkel a házaspár hosszú időre teljesen megszakította a kapcsolatot.

A mostoha, dr. Rozner István feltűnése után lesz a gyermekből egy „[s]zórakozott óriás játékszere” – a nyolcadik fejezet címe olyan tapasztalategyüttesre utal, amely az önrendelkezési jogát nem birtokló gyermek kiszolgáltatottságával kapcsolatos. Ott kell élnie és laknia, ahol mondják, oda kell mennie, ahová parancsolják. Ráadásul olyanná is válik, amilyennek a környezete, legerőszakosabban a mostohaapja tartja: „Felugrott, és egy vártnál is nagyobb első pofont kent le nekem. Ezt én megérdemeltnek tartottam, mert magam is beláttam, hogy buta vagyok.” (198.)

Később a mostoha folyton a vér szerinti apjához hasonlítja a fiút, a szélhámos Vetróhoz,

mígnem ő tényleg alakoskodni kezd: „Az előző esti hisztériámat még azért adtam elő, hogy megfeleljek az elvárásnak, miszerint beijedt kukac, megvetésükre méltó Vetró-ivadék vagyok.” (223.); „És én kényszeresen hazudtam nekik, csak menjenek már el a szülői értekezletre. Vessünk véget ennek az újabb hazug jelenetnek…” (226.) Rozner nemcsak testi fenyítéssel neveli mostohagyermekét, hanem azzal is, hogy a saját nevére veszi. Bár az ifjú Bereményit születése után a nagyszülei nevelték, a link vér szerinti apjáról kapta vezetéknevét. Ebből a Vetróból lesz az új házasság következtében Rozner, amit szintén nem érez sajátjának, ezért kitalál magának egy titkos vezetéknevet, egy ecetes uborkákat tartalmazó befőttesüveg címkéjétől ihletetten a Czetest, mert „[h]a már nevem sincsen, én adjak nevet magamnak.” (300.) Eddig a pontig adták neki a nevét, ahogyan az identitását is, de a névválasztás gesztusával az anyja és a mostohája fennhatósága alóli szabadulás iránti vágy kifejezése mellett az önálló döntéshozatalra is jogot formál, és

a kötet második felében valóban olyan döntéseket hoz, amelyek következtében végleg megszakítja a kapcsolatot mostohájával.

Az életrajzi információk alapján tudható, hogy a Bereményi is felvett, hivatalosan a Rózner helyébe került név (a regénybeli mostoha nevével való teljes azonosságot mindössze egy ékezet hiúsítja meg), amit az első kötet megjelenésekor választott magának az ezen a néven elhíresült művész, mert a Magvető Könyvkiadónál azt javasolták, magyar név kellene a megjelenéshez. A névválasztás mozzanata miatt is könnyű biografikus olvasatot adni a könyvnek, érdekesebb azonban arra figyelni, hogy a „Bereményi Géza” mint szerzői név azóta létezik, mióta az első novellái, pontosabban A svéd király megjelent. Így a Magyar Copperfield a korábbi Bereményi-művek sokadszori megidézésével teszi még emlékezetesebbé az életmű legmarkánsabb elemeit és eljárásait.

A kritika az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-2-I-DE-156 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság programjának szakmai támogatásával készült.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető, Budapest, 2020.

A borítófotót Szirák Sára készítette.

Juhász Tibor

szerző: Juhász Tibor
honlap e-mail
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, író. A KULTer.hu, a Kortárs Online és az Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője. Jelenleg a Debreceni Egyetem hallgatója. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar Kiadó, 2018).

KULTprogramok

<< 2020. jún. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum