KULTer.hu - Amit nem látsz, (nem) árthat neked
119744
post-template-default,single,single-post,postid-119744,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Amit nem látsz, (nem) árthat neked

A láthatatlan ember (The Invisible Man)

Miután a Universal Stúdió klasszikus szörnyein alapuló filmes világa, a Dark Universe csúnyán földbe állt, kérdésessé vált, hogy végül is mi történjen a már így vagy úgy beharangozott produkciókkal? Mindenesetre az ikonikus H. G. Wells-történetet ismételten feldolgozó és modernizáló A láthatatlan ember megérkezett, és stílusosan akár azt is mondhatnánk: ezt nem láttuk jönni. A húsbavágóan aktualizált, nézőpontváltáson is átesett sztori újragondolása végeredményben egy remek thriller, mégis látható és különösen bántó hibákat is tartalmaz.

A film már a nyitányban sem méri szűkösen a feszült izgalmakat: Cecilia (Elizabeth Moss) épp a tudós Adrian Griffinnel (Oliver Jackson-Cohen) folytatott abuzív kapcsolatából próbál megszökni az éjszaka közepén nővére (Harriet Dyer) segítségével. Egy rendőr barátjuknál és lányánál szállásolják el Ceciliát (Aldis Hodge, Storm Reid), aki a megelőző események hatására olyannyira traumatizálódott, hogy a házat is képtelen elhagyni. Mígnem a nővére értesíti arról, hogy exe öngyilkos lett, ő pedig bizonyos feltételek teljesülése mellett 5 millió dollárt örökölt Adriantől. A tudós azonban holtában sem hagyja nyugodni Ceciliát. Furcsa,

megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek történni a lakásban, és ott van egy nyugtalanító érzés is: mintha valaki folyamatosan figyelné.

Mind Wells eredetijében, mind az eddigi mozgóképes adaptációkban a láthatatlanság szérumát felfedező, majd annak hatására őrületbe süllyedő tudós kerül a főszereplői pozícióba. Leigh Whannell (Upgrade, Fűrész) rendező-forgatókönyvíró azonban ügyesen fordítja át ezt az alaphelyzetet, hogy a tudóst még kevesebbet lássuk, és helyette a fokozatosan durvuló „csínytevéseket” elszenvedő női főhős váljon a valódi nézőpontkarakterré. Ez a szemszögváltás pedig

rendkívül hatásos módon támasztja alá a film központi tematikáját: a bántalmazó párkapcsolatok dinamikáját és hatásmechanizmusát.

Adrian erőszakos természete több síkon, ép ésszel felfoghatatlanul aljas tetteken keresztül jelenik meg a film során, de ezek kitárgyalása erőteljes rontócokat vonna maga után. A tudós a történet nagy részében halott és/vagy láthatatlan, ez pedig szintén ráerősít a hasonló kapcsolatok egy másik jellemzőjére.

Az okozott kár és tünetei nem múlnak el a kapcsolat bármilyen jellegű megszűnésével.

Pszichológiai síkon folyamatosan ott settenkednek és kísértik az áldozatot, teljesen kigyógyulni szinte lehetetlen a poszttraumás stresszből. A kapcsolat közben pedig maga az áldozat is hajlamos fedősztorikat kitalálni a külsérelmi nyomok leplezése érdekében. Gyakran találkozni olyan mondatokkal, mint „csak elestem”; „baleset volt”; „nem vettem észre a komondort”; „egyébként rendes ember ám” és társai.

Amíg ilyen magas a családon vagy párkapcsolaton belüli erőszak látenciája, a rendszer sajnos képes fenntartani önmagát.

A segítségkérésben pedig további hátrányt jelenthet, ha senki sem hisz az áldozatnak. Ami persze ismét további problémákat szül, és a spirálból nehezen adódik kiút.

Whannell filmje nem ódzkodik a kényes kérdésektől.

Legyen szó akár az erőszak ábrázolásáról, a pszichológiai terhek megjelenítéséről, vagy éppen a következmények etikai, jogi vonatkozásainak bemutatásától. A folyamatosan lappangó veszélyek, a paranoid hangulat, az áldozat hitelességének kérdőre vonása, majd kriminalizálódása, vagy a bosszú jogossága olyan kérdések, amelyek nem mindig explicit módon vannak jelen, de hosszas beszélgetésekhez nyújthatnak alapot.

Elizabeth Moss szerencsére kimagasló játékkal képes átadni a fentebb taglalt események által generált érzelmeket. A paranoia, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság, a traumák általi sérülések, vagy másik oldalról a felszabadultság, az elszántság és a határozott lépések megtétele annyira átütően hiteles módon jelennek meg színészi munkájában, hogy

az elért hatás nemcsak félelmetes, de nagyon is emlékezetes.

Színésztársai teljesítményét ennek tükrében pedig nehéz megítélni. A segítőit alakító trió szépen, bár visszafogottan egészíti ki Moss jelenlétét, az Adrian testvérét (és egyben ügyvédjét) alakító Michael Dorman pedig Moss mellett talán a legárnyaltabb karaktert hozza. Nála sokkal átlátszóbb testvére, a manipulatív, nárcisztikus szociopata tudós Adrian, akit Oliver Jackson-Cohen kelt életre nyúlfarknyira szabott, de hidegrázós és emlékezetes vásznon töltött idejében.

Az összképet tekintve – főleg a játékidő második felét figyelembe véve – A láthatatlan ember egy kifejezetten jól működő pszichothriller, azonban odáig gyakran meglehetősen rázós utakon jut el. A filmet nyitó szökésjelenet után egy aprólékos, ennek megfelelően kimért, esetenként lassú építkezés kezd kibontakozni, ahol a hitchcocki hagyományokat tiszteletben tartva

a cselekmény szempontjából minden fontos szereplő, tárgy megjelenik és a helyére kerül.

Ezek nagy része viszont furcsa mód esetlenül, vagy szinte parodisztikusan egyértelműen és komikusan kerül vászonra. A film eleje annyira döbbenetesen gyenge momentumokat is képes produkálni, amelyek ugyan nem teszik zárójelbe a valóban kiemelkedő lezárást, de kicsit olyan hatást keltenek, mintha az első szakasz sokkal később született volna meg, mint a konklúzió és a cselekmény főbb pontjai. A bugyuta párbeszédek és logikai következetlenségek mellett felbukkannak a kísértetfilmek csontig szopogatott bárgyú kliséi, és az amúgy kevés alkalmazott jump scare többsége annak ellenére fárasztó, hogy van 1-2 valóban jól sikerült, igazi funkcióval bíró is.

De a csöndes szobából hangosan sistergő tükörtojásokra váltó ugrófrászért simán külön bugyor jár a filmes pokolban.

A későbbiekben meglepően akciófilmesre vált a hangulat, ám szerencsére jól simul bele és egészíti ki a végig feszült thrillernarratívát. Bár a szinte szupererőssé váló gonosz azért még így is furcsa hatást kelthet.

Fájóan bosszantóak ezek az ügyetlenkedések, mert nélkülük akár egy igazi remekmű is válhatott volna A láthatatlan emberből. Így azonban „csak” egy klasszikus alapokra építkező, mégis zsigerien aktualizált, tartalmas és szórakoztató (vagy éppen elborzasztó) interpretációja egy ismert sztorinak, s – ahogy írtuk – nem ódzkodik a kényes kérdések feltételétől sem, legyen szó akár az erőszak ábrázolásáról, a pszichológiai terhek megjelenítéséről vagy éppen a következmények etikai, jogi vonatkozásának bemutatásától.

A láthatatlan ember (The Invisible Man), 2020. Írta és rendezte: Leigh Whannell. Szereplők: Elizabeth Moss, Oliver Jackson-Cohen, Harriet Dyer, Aldis Hodge, Storm Reid, Michael Dorman. Forgalmazza: UIP Duna Film.

Laki Péter

szerző: Laki Péter
honlap e-mail
Laki Péter 1989-ben született Fehérgyarmaton. A Debreceni Egyetemen filmtörténet és filmelmélet szakirányos szabad bölcsész diplomát szerzett, majd az Eszterházy Károly Főiskolán mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint család- és gyermekvédő tanári szakot végzett. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. A Premier Magazin írója, versfordításait a Black Aether magazin közölte. Zenével kapcsolatos írásai a Voice of the Wicked véleményblogján jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum