KULTer.hu - Plonicky Tamás novellája
120126
post-template-default,single,single-post,postid-120126,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Plonicky Tamás novellája

Migrén

…légben szálló végeláthatatlan puncik tömkelegét látom, amelyek egyenként, valahol a csikló környékén, mind valós női ajkakká alakulnak át; a „cumi-cumi” szavakat formáló szájaktól, lilásan villogó stroboszkópszerű gyors fénycsóvák egymásutániságában, szinte másodpercek alatt az egész lényemet szúró, zsibbadó fájdalom keríti hatalmába. Pontosabban a szólítóm két oldalából indul el és válik kezelhetetlen sajgássá, ami a torkom gombócában konkretizálódva halad tovább mindkét kezem kis- és gyűrűsujjain keresztül, végig az idegrendszer kusza kapcsolódásain át le a lábamig, szinte már-már feltartózhatatlanul grasszálva oda és vissza, oda és vissza. A légzésem az érzés előbukkanásától, amolyan önös megfontolásból, az engem történő szolgálás helyett inkább a lázadást választja: ettől pedig az éjszaka kellős közepén megint csak fuldokolva ébredek fel. Miután most is, mint ilyenkor minden egyes alkalommal, a néhány másodperces haláltusa jellegű, végeérhetetlennek tűnő küzdelemben visszanyerem az életet jelentő oxigént, a megmaradásom biztos tudatában pedig kissé csöndes be-ki légzések után megnyugodva végigpásztázom a mellettem fekvő barátnőmet, az az első gondolatom, hogy nagyon-nagyon undorító a látvány, ahogy ő, az én szerelmem így, a maga teljes meztelenségében mellettem szendereg. A „kiskifli-nagykifli”-nek nevezett összebújós pózokhoz köthető örökös éjszakai ragaszkodása és az ilyenkor vulkánként fel-feltörő szeretetmániája meg egyenesen visszataszít. Ha ránézek, az egész jelenségétől teljesen kiábrándulok; lehangolnak az absztrakt festményekre emlékeztető arcvonásai. Rondák a nagy lapátfülei és a természetellenesen összevissza álló fogai is gyomorforgatók. Amik azonban a leginkább hátborzongatók benne, azok a kiálló pihe-puha, pelyhedző szőröcskék a punciján, a hóna alatt, a hátán, meg úgy tulajdonképpen mindenhol; ő az a nő, akinek az egész teste tele van ezekkel, és hiába próbálja korrekten ápolni magát, hiába borotválkozik, epilál, gyantázik, szőrtelenít, próbálkozik a lehető legkülönbözőbb módszerekkel, nem tudja, talán az ilyesmit nem is lehet csak úgy egyszerűen eltávolítani. Nekem azonban, nyugtatom magam, nem kell idegeskednem emiatt, hisz ez az ő teste, az ő tulajdona, el kell fogadnom, igen, el kell fogadnom, hogy ez jutott neki, ez jutott nekem, hogy ez jutott nekünk, kettőnknek, ő engem kapott, én meg őt. Bele kell törődni, hogy az a bizonyos gép ezt dobta felém, és én, mivel képtelen voltam kitérni előle, az ölembe kaptam őt magát az álcázott szőrtelenségével együtt. Ilyenkor, ha végigfut az agyamon ez a gondolatfoszlány – ami valószínűleg minden szorongásom igazi epicentruma –, általában a „szúszá” és az „omm” kifejezések gyakori ismételgetésével higgadok le, mert azt olvastam valahol, hogy ez hatásos lehet a mindennemű, olykor hirtelen fel-feltörő indokolatlan stresszhelyzetre. Az ébrenlét utáni pillanatok különös delíriumában pedig ténylegesen annak a félig-meddig irreális képzetnek a felelevenítésével nyugszok meg, hogy én erről egyáltalán nem tehetek, és hogy van egy minket, embereket uraló, irányító szerkezet, amit valaki istennek, valaki pedig sorsnak, mások pedig egyszerűen csak „gépnek” neveznek. „Gépnek”, ami olykor hajít felénk valamit: néha jót, néha pedig rosszal és viszontagságokkal teli dolgokat, történéseket és embereket. Nekem talán az utóbbi jutott: én egy kiflipózban alvó borostás ocsmányságot, egy szeretetteljes, ruha nélküli, bújós kedvű ízléstelenséget kaptam a „géptől”. Ezért talán sajnálnom, talán utálnom kellene magam és mindkettőnket. Ahhoz viszont, hogy ő mit érez, hogy ő mit gondol erről a világról, hogy ő mit érzékel a szerelmünkből, a kapcsolatunkról meg úgy rólam, a lényemről, talán nincs is semmi közöm. Ki a fenét érdekel ez? Mit tettem én ezért, hogy így legyen, hogy belém zúgjon? Semmit, semmit és semmit. És persze felmerülhet az, ami már amúgy is legalább ezerszer merült fel bennem, hogy miért nem dobom ki egyszerűen csak úgy, hogy miért nem mondom azt neki, hogy legyen már örökre vége ennek az egész banális és kusza viszontagságokkal teli őrültségnek, hogy váljunk szét, hogy kerüljünk külön utakra, de nem tehetem, mert ő a közös emlékeinkkel együtt, ahogy a testrészeim, hozzám tartozik; a lényemmé vált – ezáltal pedig örök, elpusztíthatatlan.

Amikor ezen pörögnek agytekervényeim, állandóan arra a végleges következtetésre jutok, hogy az egész abszurd, kiábrándító helyzetemért nem görbítettem meg egy fikarcnyi hajszálat, egy elkókadt, epilált szőrszálat sem. A labilis érzelemvilága, a minősíthetetlen csúfságával elegyített szeretetéhsége pedig nem az én problémám; nem, ez nem az én dolgom, és miközben ebben az éjszakai félhomályban most is, mint ilyenkor gyakran, a dolgainkon csöndesen filozofálgatva szokásosan végigsandítok rajta, egyszer csak kinyitja a száját, és onnan kiáramló „GRRR-GRRR” szavakká váló hangfoszlányok megint csak megtörik a csendet, amitől én még inkább elborzadok. Az ajkai közül jövő enyhe gyomorillatfelhő bűzének következtében azok a kérdések is megfogalmazódnak bennem, hogy vajon hogyan vagyok képes még ennyi idő után is elviselni őt, sőt, hogy vajon hogyan tudok egyáltalán lefeküdni vele. Hogy vajon hogyan vagyok képes ennyi idő után még mindig áporodott hús- és húgyszagú testnyílásán át éjszakánként örömet okozni neki; hogyan tudom simogatni, csókolni, ölelni a testét, hogy vajon hogyan van gyomrom ahhoz, hogy bármilyen mélységi, emberi, fizikai kontaktusba lépjek vele.

Azonban, mint minden magamban feltett, igazán nagynak ítélt vagy fontosnak vélt kérdést, ezeket is könnyedén meg tudom válaszolni; a képlet viszonylag egyszerűnek mondható. Miközben vele, a barátnőmmel szeretkezek, rávetítek a kedvesemre valakit, egy fantazmagóriát, vagy egy ideát, aki általában valamelyik nagyra értékelt erotikus alkotásban szereplő nő; mert ez, bármilyen titokzatosnak és ki nem mondottnak is tartjuk, már-már szinte alapigazságnak számít: ahogy ugyanis minden hús-vér férfinak vannak bizony-bizony visszatérő rémálmai, úgy újra megnézett kedvenc pornófilmjei is elő-előfordulnak az életben.

Mialatt vele szeretkezek, általában a kedvenc pornószínésznőm, a fiatal orosz Anne Jane testesül meg. Ilyenkor az ő alakjában látom szerelmemet, őt, az ideát csókolom, nyalom-falom; a nyelvem hegyével általában az ő csodálatos bájainak a vonalait követem. Bár, teszem hozzá, ilyenkor előfordul az is, hogy nemcsak Anne-val, de teljesen másokkal, számomra idegen gyönyörű nőkkel is kefélek, akik egy reklámból, egy poszterről, vagy bármilyen más abszurd helyszínről származnak; ezeket a nőket jó mélyre lefojtottam, és akkor húzom elő szexuális tudattalan tarsolyomból, amikor szükségeltetik. Ha kell, a tökéletes kielégülés érdekében, ahányan csak vannak, mind-mind megtestesülve törnek fel belső világom sűrű bugyraiból.

Ilyenkor természetesen előfordulhat az is, hogy egy ismerőst, valamelyik cimborám kedvesét képzelem el, és titokban azokkal szeretkezem; így van, inkább azokkal a számomra érinthetetlen lányokkal kefélem át az éjszakákat, mint vele, a szerelmemmel, aki csak a fizikumát, a fajfenntartás amolyan borostás fészkét nyújtja felém, kárpótlásul azért, hogy a „kiskifli-nagykifli”-nek nevezett undorítóan szeretetteljes póz valamelyikét minden egyes éjszaka imitálom, hogy örömet, igazi gyermeki örömet okozzak neki. Én pedig aktus közben ezáltal egy szép, szőrszálmentes, izgató cicababát, egy bombázót, egy ismeretlen valakit látok a helyén, aki – vele ellentétben – teljes mértékben fel tud izgatni, meg tudja adni azt, amire egy magamfajta férfinak fizikailag szüksége van, és amit ösztöneim ebben a monoton ismeretlenségben megkívánnak. Képzeletem filmvásznán ezekben a momentumokban olyan szereplő jelenik meg, aki igazán odavaló, örökösen ráébresztve engem arra az egyébként felejthető furcsa igazságra, amit annak idején olvastam, amikor még volt kedvem a betűk böngészéséhez és az ehhez hasonló lélekmelegítő dolgokhoz, és ami valami olyasmit fogalmazott meg, amit már én is régóta gondoltam a világomról, hogy tudniillik tényleg semmi, soha semmi sem olyan jó és szép, mint ahogy a fantáziánkban elképzeljük. Valószínűleg a kellemetlen dolgokkal is így van ez, talán nem is olyan ocsmány és visszataszító ez az egész bizonytalanságokkal teli szorongató létállapot. De gyorsan el is vetem ezt a gondolatot, és őszintén megvallva nem is mindig csinálom ezt a fajta vetítésdolgot sem. Olykor, ha neki épp kedve szottyan hozzá, ahhoz a dologhoz, egymástól eltérő okokra hivatkozva – amelyek közül a fejfájás a leggyakoribb –, egyszerűen csak visszautasítom. Szégyenszemre, bármennyire is férfiatlan dolognak számít, azt mondom neki, fáj a fejem, amiről tudom jól, hogy a nők szokták mondani akkor, ha nincs kedvük a szeretkezéshez vagy bármi ilyen-olyan bizonytalan érzelemkinyilvánításhoz. Azzal állítom őt le, hogy migrénem van, és néha már a sok migrénezés miatt a kedvesem javasolta is nekem az orvost, és én, be kell vallanom, hogy boldogtalan párkapcsolatom szinte már-már végtelenségig tartó hosszú időszakában nem egyszer volt olyan nap, hogy úgy tettem, mintha elmentem volna egy kezelésre, majd azt mondtam a páromnak, hogy a doktor szerint is idegi alapú fejfájásom van, ami mindentől, olykor még a nőkkel való szeretkezéstől is elveszi az ember kedvét. Ezzel talán nem is hazudok olyan nagyot, mert olykor tényleg indokolatlanul fájni kezd a fejem, és a torokgombóctól kiinduló, gyakran az éjszakánkénti légzést is hátráltató, összevissza zsibbadások és lila stroboszkópszerű fel-felvillanások gyakorta elkedvetlenítenek az összes olyan jótól, amit igazán élvezni is lehetne az életben. Természetesen azt, hogy „migrénem van”, többször mondom, mint ahányszor igazán fáj a fejem, de ez már csak ilyen kegyes hazugság, amivel a lelki-pszichés-fizikai önvédelem érdekében gyakorta élnie kell az embernek. Ha ő valahogy mégis bízva a női felizgatás különösen rejtélyes hatalmában, és ezekben az áldott visszautasításokkal teli momentumokban, valamiért mégis belekezd a dologba, én kizárólag heves kézmozdulatok kíséretében állítom le: azt mondom neki, hogy kérlek ne, most ne, mert már megint zavar ez a „fene migrén”. És ezért mintegy kárpótlásul inkább kinyalom őt, vagy az újaimmal valami jót, kellemeset teszek vele, esetleg valaki mással, akihez ezekben, e gyakran fantomfájdalmakkal teli pillanatokban épp kedvem szottyan…

Miközben ilyesmi dolgokon pörögnek az agytekervényeim és végigmustrálom kedvesem testét, érzem, amint az egyik legrosszabb szokásához híven a csúf, ápolatlan keze amolyan reflexszerűen indul el és kutakodik az enyéim után. Mintha valahogy ösztönösen megérezné, hogy mikor nyitom ki a szemem, bámulva, nézve, sasolva ocsmány alakját, ő pedig erre reagálva a kezeim után nyúl. Meg szeretné fogni a karom, össze akarja kulcsolni az ő ujjaival, hogy ezzel is kinyilvánítsa az irántam érzett végeláthatatlan szeretetét. De miért teszi ezt?, fogalmazom meg magamban a jogos kérdést, majd – ez talán még az előbbinél is rosszabbnak tekinthető szokása – ilyenkor minden egyes nyomorult alkalommal a fülembe súgja, hogy „szeretlek, cicafiú!”. Éjszakánként, miután megébred és megfogja a karom, állandóan ezt szokta mondani – olykor százszor is megismételve –, hogy „szeretlek, cicafiú!”. Ezt az ismétlésdolgot is csak azért teszi, hogy engem idegesítsen, és még véletlenül, egy pillanatra se felejtsem el a ragaszkodását, nehogy bármi kétségem is támadjon az érzelmei felől. A „szeretlek, cicafiú!” kimondása közben pedig a szemei, azok az otromba, bamba, csúf bociszemei, teljesen elkerekednek, és, ha ez még mind nem lenne elég, ő a maga emberfelettien nőies komolyságával mindezért cserébe azt várja el tőlem, hogy azt válaszoljam, én is „szeretlek, széplány!”. Én is „szeretlek, széplány!”, mondom neki ekkor mantraszerűen, amitől teljesen lehiggad. Ezt az akut hazugságkinyilvánítást pedig rendre követi az az örökösen utálatos elhelyezkedésekkel kiegészített álromantikus, számomra évek óta végeérhetetlenül nagy fájdalmat okozó „nagykifli-kiskifli”-póz. Ha elfordulok, barátnőm akarva-akaratlanul is hozzám bújik, hozzám dörzsöli a szőrös hasát, és ha ő ölel, akkor ő a nagykifli, ha pedig ő fordul el, nekem kell megölelnem, mert ha nem csinálom ezt, még szóvá teszi. Igen, gyakran szóvá teszi, hogy „most ő a kiskifli”, elkezd izegni-mozogni, én pedig rendesen látom magam előtt, ahogy ezekben a pillanatokban, a büszke nők minden egyes magabiztosságával, tényleg azt gondolja, hogy játékosan spontán kiskiflivé avanzsál. Összebújunk tehát, én pedig akarva-akaratlanul átölelem, mert át kell ölelnem, magamhoz szorítom, mert magamhoz kell szorítanom, mialatt enyhén, barátságosan, szeretetteljesen hozzám illeszti gyatra és bűzlő nőiességét. Most, ahogy figyelem a sötétben barna, vékony szálú, már-már kopaszodáshoz közeli összevissza borzolt haját, és hallom a szájából a vélhetően a tegnap közösen elfogyasztott bormennyiségtől létrejött gusztustalan „GRRR-GRRR”-hangokat, teljesen feltör belőle az ápolatlan, rothadó fog- és gyomorszag is, amely kiegészül a borotvált hónaljának és muffjának bőrpórusaiból áradó büdös, kesernyés izzadságával; amitől ugyancsak nagyon-nagyon-nagyon kellemetlenül érzem magam. Erős gyomrom van, nem is tudom, hogy mikor taccsoltam utoljára, de most lehet, hogy fogok, mégpedig a kedvesemtől; talán tényleg jót tenne, kellemes lenne, ha itt és most úgy igazán kiokádnám magam, ezzel is segítve viharzó gondolataim és megbomlott érzelemvilágom helyreállítását.

Közben már nem tudom, hányadik alkalommal újra és újra végigszalad a szemem a meztelen, félig kitakart testén, és meglátom, észreveszem azokat a lapos, mindenféle nőiességet nélkülöző gyerekmelleit, amelyek olyanok, mintha csak egy nagy, elálló mellbimbójú férfié lennének. Komolyan azt érzem, hogy ha szép kerek melleket akarok majd közel érezni magamhoz, ha női formákat szeretnék majd érintve a közelségemben érezni, inkább megtapogatom a saját, izmosra gyúrt férfimelleimet. És a hasa, a minden elképzelhetőnél gusztustalanabb gyomra, mert neki nem is hasa van, hanem gyomra, hájas, elhízott, dagadt gyomra, semmi több. Az, amivel ő rendelkezik, kifejezetten gyomor, bél, úszógumi, zsír, és végképp nem egy általam gyakran elképzelt gyönyörű szép, lapos női has. Amikor mellette vagyok, azt érzem, hogy olyannyira ellep a fehér puha löttyedtsége, mint ahogy abban a réges-régi müzlis reklámban elárasztja a búzamezőket a tej. Magam körül mindenütt csak hájat látok. Úszok a végeláthatatlan zsírban, eláraszt, körülvesz, körbefog embereket beszippantó hatalmas női potroha. Neki ugyanis olyan potroha van, ami soha nem tapasztalt még egyetlen egy sportgyakorlatot, egyetlen egy felülést sem. Egy rosszul kivitelezett hasgyakorlatot sem végzett ez a nő soha; egész életében nem volt képes egy icipici hasgyakorlatot sem csinálni…

„Na, cicafiú, meg sem akarod fogni a kezem?”, súgja immáron kiskifliként megébredve, és én kénytelen vagyok kelletlenül odanyújtani a karom, és azt mondani, hogy „dehogynem, kicsim, hát miért ne akarnám megfogni?”, majd a végtagjaink, amolyan álcázott érzékiséggel összekulcsolódnak, és ezzel együtt imitálva a meghittséget az éjszaka kellős közepén kéz a kézben egyesülünk. Rajtam pedig ugyanúgy, mint az álmomban, végigrohan a torokgombócomban konkretizálódó, szólítóból kiinduló örökös zsibbadás, közben pedig ismeretlen oknál fogva megint csak azok a párom részéről hiányzó nyamvadt felülésszerű tornagyakorlatok haladnak át ingerként a neuronjaimon; ezeken agyalok, megint csak agyalok, hogy a kedvesem, noha egy igazi felülést se volt képes soha megcsinálni, enni bezzeg bármit bármikor, mindig minden körülmények között tudott. Az összes áldott nap képes volt annyit zabálni, ami egy hadseregnek is elég lett volna: pizza, pacal, étcsoki, fehérszalonna, rétes, édesség, csipsz, tészta, kóla, neki mindig jöhetett minden; ezek az egészségtelen kalóriabombák nagyon-nagyon fontosak voltak, és az életvitele szempontjából a mai napig is meghatározók. Az említett dolgok éveken keresztül meghatározó mozaikdarabjai voltak az ő megrendíthetetlen boldogságának, és egészen biztos vagyok abban, hogy mióta együtt lógatjuk lábunkat a kimozdíthatatlan párkapcsolatok állóvizében, soha, de soha egyetlen egy édességre sem mondta még azt, hogy „ezt most nem kívánom”, vagy hogy „ez most nem kell”, és természetesen azt sem, hogy, „vigyázni szeretnék az alakomra”. Nem, ő ezeket soha nem mondta, csak evett és evett, valósággal falt, és amikor éjszakánként ereszt egyet, azaz heves bocsánatkérések, „ó, ó” betűk, továbbá enyhe pironkodások örökös kíséretében pukizik, még borzalmasabbá válnak a közös éjszakai együttléteink. Édes istenem, még hogy a gyengébbik nem tagjai nem szoktak ilyen dolgokat csinálni; hazugság!, szemen szedett hazugság!, ez a nő olyan szagokat képes kibocsátani magából, amilyet talán senki az égvilágon. Most is ereszt egyet, és ezért fel is állok, mert már nem bírom a bennem zajló megmagyarázhatatlan feszültséget, és a „szuszá”, illetve „omm” kifejezések mantraszerű mormolgatásának közepette újra csak imitált érzékiséggel azt súgom a fülébe, hogy ki kell mennem vécére, amit megtoldok a „kicsim” kifejezéssel. Ezzel mintegy újra nyomatékosítva, mintegy újra bizonyítva a párkapcsolatokban való létezésemet, amire talán teljesen alkalmatlan vagyok, vagy ő az alkalmatlan, vagy talán mindketten azok vagyunk.

Ez azonban, mint minden más többször elmondott szó, tulajdonképpen lényegtelen, és őszintén ránézve a „kicsim” jelző is legalább akkora hazugság, mintha egy elhízott, állandóan a moslékos vödör felett tanyázó, álcázottan szőrös malacra mondanám ugyanezt a szót. Ennél csak akkor hazudok neki nagyobbat, amikor a „szépségem”, meg „cicám” kifejezésekkel illetem; néha ezeket közlöm vele bókoló jelleggel, hogy „szépségem”, „cicám”, és azt hiszem, e kegyes, ámde hazug szócskáknak köszönhetően a pokol mélyére fogok kerülni, és az enyhe másnaposság kesernyés ízével a gyomromban, tényleg mindenféle obszcén szándék nélkül, azzal a gondolattal tántorgok ki a budira, hogy okádnom kell, és az érzéseim kusza összevisszaságában pisilésre készen megfogom a férfiasságomat, közben pedig eszembe jut, ó, igen, valósággal villámcsapásként, fene tudja, hogy honnan, melyik idegcsoporton keresztül érkezve, de áramütés-szerűen újra bevillan az ismert orosz pornószínésznő, a huszonvalahány év körüli Anne Jane. Istenem, azok a gyönyörű, tiszta, szőrtelen, formás vonalai, a szép fogai, a bőre, a feneke, ó, igen, a feneke, az a két barackra hasonlító tejfehér, gyönyörű, álomszerű feneke, a szája, a telt, szopós ajkai és az abból áradó állandó mentolillat, a lapos, nőiesen formás hasa, amely alatt a rózsaszín szeméremajkai, ha csak egy pillanatra is, de csillogó ékszerként villannak meg lelki szemeim előtt; nem is beszélve a kis aranyos füleiről, a sűrű, barna, hullámos hajáról, a kék, izgató szemeiről, a természetes, lufiszerűre duzzadt, gyönyörű kebleiről, egyszóval mindenéről, amit most magamévá szeretnék tenni. Te, atyavilág, ahogy az a nő teljesen meztelenül le tud térdepelni, tudva azt a tényt, hogy bármiféle ruhában gáz, hogy úgy mondjam, ciki ilyen szent dolgot csinálni; ó, persze, hogy tisztában van azzal, hogy nem lehet rajta se melltartó, sem pedig bugyi, de még csak tanga sem, azzal ugyanis, ha valamit felvesz ilyenkor, nem tudja, nem adhatja meg nekem a már igazán kijáró, tökéletesen emberfeletti kényeztetést és tiszteletet. Ahogy az a nő tudja tartani szopás közben a szemkontaktust, meg a száját, ritmikusan fel-le, fel-le mozgatni ütemre, szinte pont úgy, olyan sebességgel, ahogy most ebben a mámoros pillanatban a csuklómat kezdem rángatni, ő pedig, már-már szinte a fülemben hallom, ahogy cummogtat közben. Igen, cummogtat, megalázkodik, és a kezem szinte anélkül, hogy tudatosítanám, fel-le, fel-le kezd el rángani; ami alatt én azt motyogom, hogy Anne, megőrülök, megőrülök, ezen gondolkodom, hogy hogy őrülök meg, és hogy talán semmi értelme nincs most annak, hogy kiverjem, de el is hessegetem ezt a gondolatfoszlányt, hiszen itt van előttem Anne. Anne, a szopós fiatal, tejfehér bőrű orosz pornósztár, Mrs. szőrnélküli, lapos hasú, egyenes fogú, mentolillatú, dús hajú, gyönyörű arcú-keblű-fenekű-ánuszú Anne, aki most minden kívánságomat teljesíti; ó, Anne, érzem, amint először a keze végigszalad rajtam, majd azt kérdi tőlem az angyalian nőies hangján, „hogy na, most, hogy itt vagyok, mit szeretnél, cicafiú?”, és cserébe én kellő gátlástalansággal azt mondom neki, „hogy csak szopj le, széplány!”. Ő pedig a tökéletes alakjával, mint ahogy az előbb elképzeltem, immáron a húsvér valójában, letérdepel elém ruha nélkül, és tudja, hogy mire van szükségem, tudja, hogy miben akarok részesülni. Az aktusnál ez a nő a kezét sem használja, csak annyira, hogy csendre intsen vele, és tisztába van azzal is, hogy úgy szeretem, amikor szopás közben beletúrok valaki gyönyörű dús hajába. Erre a kezem szinte robotszerűen indul el a haja felé, és csak mozog és mozog; Anne pedig újra a szemembe néz, és cummogtat, csak cummogtat, cummogtat és cummogtat, ami után úgy csapom ki magamnak, hogy az valami egészen elképesztő, alátámasztva azt az örök és megrendíthetetlen alapigazságot, miszerint igazán jól csak saját magának verheti ki az ember. Anne-nak azonban talán még ezt a megcáfolhatatlan tézist is sikerült felülírnia, mert lehet, hogy Anne is én vagyok, ő az én fantáziám, a tudattalanom kivetülése, és amíg ezen agyalok, olyat lövök, amilyent talán még soha életemben. A képzeletem játékától pedig rég elfelejtve a „szúszá” és „omm” stresszoldó kifejezéseket, úgy érzem magam, mintha az immáron enyhén zsibogó kétoldali fájdalmat és torokgombócomat egyszerűen kirántották vagy kitépték volna az agyamon, esetleg a péniszemen keresztül a fejemből, attól az ondómennyiségtől pedig, amely megismételhetetlen kielégülésemtől a márvány vécécsészéjére folyik, teljesen elképedek. Anne egy másodperc alatt szertefoszlik, miközben a magjaim elárasztják a mosdót jelentő mikrovilágot; mindenhonnan csepeg a sperma, amitől a szégyenérzet halovány fényei pislákolnak bennem lilásan, stroboszkópszerűen, pont úgy, ahogy az álmaimban. Ezért gondolatokkal és gondokkal tele tépek egy darab vécépapírt, feltörlöm az ide-oda szétspriccelt spermámat, és kissé elpirulva visszatántorgok a kedvesemhez, aki erre megébred; majd nagykiflipózban hozzám simulva megfogja a kezem, a fülembe súgja, hogy „szeretlek, cicafiú”!, amire részemről a válasz ugyancsak az, hogy „én is szeretlek, széplány!”, ő pedig cserébe fogja magát, és odanyúl. Igen, gyengéden a tökéletesen kielégített helyre, a csuklómtól megfáradt férfiasságomra helyezi a kezét, és érzem a zsigereimben, hogy kedve lenne most hozzám, és szinte könyörgően azt súgja, hogy „nem szeretnél valamit, cicafiú?”, én meg azt reagálom erre, hogy nem, mert nagyon-nagyon fáj a fejem. Majd a szólítóm felé történő heves mutogatások közepette azt is hozzáteszem, hogy megint ez a rohadt görcs, a migrén, márpedig ezen a különleges, egyedi alkalommal tényleg magam sem tudom eldönteni, hogy igazán fáj-e az agyam, vagy az előbbi áldott bűncselekmény közepette teljesen, tökéletesen elmúlt. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg van-e most migrénem, ő pedig, mint általában, most is megértő velem, majd csendben, úgy, ahogy van – szőrösen és rondán, immáron újra csak a mindennél visszataszítóbb pózok egyikét, a kiskiflit választva –, hozzám simulva szépen, barátságosan, magatehetetlenül elszunnyad. Ezután a plafont figyelve abban a reményben pilledek el, hogy elkerülnek a szorongásokkal és légzéskimaradásokkal teli rémálmok, és majd valahonnan a tudattalanom sűrűjéből újra csak előbukkan Anne. Anne, aki a barátnőmmé változva olyan csodálatosan elégít ki, ahogyan csak a neuronjaimnak köszönhetően képzelem el ebben a viszontagságokkal teli, undorító párkapcsolatban…

Borítófotó: Pexels

Plonicky Tamás

szerző: Plonicky Tamás
honlap e-mail
Plonicky Tamás 1990-ben született Királyhelmecen, jelenleg Budapesten él. Író, kritikus, az Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2020. ápr. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum