KULTer.hu - Tolvaj Zoltán novellája
118704
post-template-default,single,single-post,postid-118704,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tolvaj Zoltán novellája

Kampókéz

(második részlet)

Anabel pohara üres. Hook kiront a konyhába. Hallom, ahogy szöszmötöl. Kézcsonkjával dübörög az asztallapon. Talán ez lesz a jel. Ideje angolosan távoznom. Megjelenik egy üveg borral. Arca egy negyvenes óvóbácsi farsangi maszkja, tekintete sötét, mint egy hispán inkvizítoré. Sziniszter vigyorából elővillan lila fogínye. Avas szalámirúdra hajazó csonkja vibrál, mint egy kopasztott csirke szárnya a tévéreklámban. Segíts kinyitni a bort! Eszembe jut az Apolló utcai limbless kommuna, ahol gimnazistaként sokszor megfordultam. Mindnyájan a Közlekedési Múzeum melletti Café Vagon, más néven a Zöld Szemafor törzsvendégei voltunk. Mondhatni, abban a szűk, antik vasúti kocsiban töltöttük a kamaszkorunkat. Megfordultak ott léhűtő diákok, VHK-rajongó professzorok, gázpisztollyal hadonászó dílerek, diszkókirálynőnek öltözött teológuslányok, síró ukrán bokszolók, egy Jimmy Somerville-arcú, kutyasétáltató pedofil, aki rézből készült névtáblát kapott kedvenc bárszéke háttámlájára, és persze mi, a hanyag, gimnazista ifjúság. A hely tulaja a csípőficamos, egykori kajakos, Ödön. A jóképű, borostás mókamester kopott bőrdzsekijében pont úgy festett, mint Jean-Claude Van Damme bűnöző ikertestvére a Dupla Dinamitban. Zárórakor beviszkizve óbégatott korai Tankcsapdára, vagy Miles Davist hallgatva zokogott az élet kilátástalanságán. A közelben volt gimink szecessziós épülete, az egykori diplomata bolt irodaháza, a Missziós Nővérek temploma, az Országos Mozgásszervi Rehab, és – ahogy maguk a bentlakók nevezték – a Vakoda. A Szemaforban összeverődő mozgássérültektől tanultunk fesztelen életörömöt a kamaszkor konfirmációs időszakában. Próbáltuk fölfogni, mit jelent kézzel-lábbal kikecmeregni a szorult helyzetekből. Azóta se tudom törvényeiket ép ésszel betartani. Szép délutánok voltak. Kőbányait vedeltünk, József Attilát szavaltunk. A Vakok Parkja mellett álló fekete gőzmozdony tetejéről lepisáltuk az orgonabokrokat. Nevetve parodizáltuk egymás hiányosságait. Mindenkiben akadt bőven mit. Az édeni hardcore lezárult a kilencvenes évek végeztével. Talán Hook sem attól feszült be, mert nehéz volt fél kézzel homokot lapátolni a sintrai tengerparton. Mi nagyjából ezzel egy időben leitattuk az egyik vak osztálytársunkat, Bambulát, a szabadtéri tesiórán. Csornai tanár úr a lányokat futtatta a Pecsa körül, amikor Bambula a Szemaforban pár felestől egy szempillantás alatt lerészegedett. Hirtelen kicuppantotta az egyik üvegszemét, és körbeadta a pultnál ücsörgő vendégeknek. Hebehurgya vigyorral tántorogva rikoltozott éktelenkedő szemüregével. Az egyik vendég elejtette a protézist. Percekig keresgéltük a szabálytalanul guruló, enyhén ovális kristálygolyót a Vagon retkes széksorai között. Az elhúzódó riadalom miatt hamar lebuktunk. Csornai tanár úr katonás szigorral, tornasorba állítva osztott ki minket a Metalimpex-székház üres parkolójában. Semmirekellők! Engem nem érdekel, hogy az apád párttitkár, vagy az anyád butikos! Az én órámon azt csináljátok, amit mondok! Testnevelésből is meg lehet bukni! Csornai tajtékzó szájjal szekálta a népet, míg a szerencsétlenül imbolygó Bambula merev részegen tenyerében szorongatta a koszos, összekaristolt üvegtestét. A szünetben vittünk neki lekváros fánkot a sulibüféből. Lúzersége örök hőstett. Máig hallom, ahogy halkan motyog falatozás közben. A kurva életbe… Megint vihetem az üvegszememet polírozásra.

Anabeltől kacsintást és puszit, Hooktól nyirkos kézfogást kapok távozáskor. Csonkjával diadalmasan integet, miközben csukódik a lift. Az Angyalház fantázianevű épületet hátrahagyva azon rágódom, milyen csapnivaló brazil vagyok. A jó brazil nem negatív és számító. Mindent elkövetne, hogy fanyar humorral felbosszantsa egykori gyarmatosítói sarjait. Óvatos bolti böngészés helyett két üveg töményt pakolt volna a bulikosárba. Lágy fado és fotóalbumok? Fenét. Leállította volna az óvilági szüttyögést, tolta volna jutyubon a szambát és a focit. Prank videókat. Natiruts és Cássia Eller. Miközben trolira várok, gondolatban fenn vagyok a Tátra tetején a tejfölbőrű, szalmaszőke palóccal. Ez se túl biztató remény. Szeretem a hegyeket, bár ritkán mászom meg őket. Nem kísértenek szülőplanétám szikrázó magaslatai. Kriptonit? A Föld átmérőjéhez képest az Everest egy pörsenés. Egy tizenkét méteres földgömb felszínéről mindössze nyolc tized milliméterrel emelkedik ki. Alig nagyobb, mint egy poratka. Egy szertári földgömbre vetítve észlelhetetlen a kitüremkedése. A tengerek és az atmoszféra össztérfogata nem vastagabb, mint egy alma húsa körül a héj.

Hetek óta Anabel tekintetével szemlélem a várost. A Lehel piac töpörtyűszagú zsivaját, a lezárt Andrássyn gőzölgő kioszkokat, a sült kolbász sistergését, a gyöngyöző fröccsöket, a roppanó óriásperecet és az émelyítő vattacukorfelhőket. A lánchídi ámulatot követően a bulinegyed káoszába torkollik a fullasztó delej. A klisés szenzációk özönében egy átutazó szemével csodálom a felemelő közhelyt, hogy a kerekség minden pontja kitüntetett. A legbanálisabb az a romterep, ahol lakom. Dolgozom, sodródom, élek. Becsatornázom a közösbe a familiáris csődöt, cipelem az otthonosság ásító gőgjét, önazonosságom dédelgetett töredékeit. Körbevesz a működő terepasztal, melynek minden szeglete lélektani és biológiai vereségem díszlete. Örömök emléke és halálhírek stációi minden kibaszott sarkon. Anabel szemével minden szenzációs, hiába próbálok menekülni egy homályos hagyaték fogságából. Általa leszűkül a konfúz élménytér, mégsem kristályosodik ki semmilyen új paraméter. A logosz hullámfürdője zavaros marad, mint a cinkotai strand vize a nyolcvanas évek végén. Első tapintásra jéghideg, mint az aggteleki cseppkő. A takonyzöld betonaljzat súrlódása véresre karistolta a talpam, mégse cserélném le a tízforintos gofrit és a szifonból kifolyó, málnás tejszínhabot a lájmtól savanyú, Rió-i cukornádkoktélra vagy a céklaszínű, Douro-völgyi mustra.

Hajnalodik. Anabel nyújtózkodik a galérián. Cigijéről a hamu ráhullik meztelen mellére. Rá se hederít. Ásít, kávét kér. Közlöm, sajnos csak Nes’ van. Ne számítson ipanémai cserjére. Megcsörren a telefonja. Arca elkomorul. Lemászik a létrán, toporzékol a parkettán. Dühösen prüszköli ki a portugál mondatokat. A vonal túlsó végén a lisszaboni junkie. Az illetéktelenül, de elkerülhetetlenül kihallgatott üvöltözés felét se értem, csak a pergetett ‘r’-rel elnyújtott szidalmakat (porra és caralho), az ‘s’-ek és a ‘zs’-k jellegzetes zsongását, mintha egyenesen lombul beszélne, a reszkető olajfák dialektusában, szétszórtan, de zártan, alig nyitott ajakkal, ahogyan matróz ősei duruzsoltak egy hánykolódó karavella fedélzetén, gondosan ügyelve rá, nehogy a szájukba fröccsenjen a sós tengervíz. A Kőtutaj nevű interkontinentális komp túlsó végállomásán, a Zrínyi eposzában fél évezrede megénekelt Brazilföldön jóval porhanyósabb a hétköznapi fonetika. Anabel felpörög, átsodródik a másik helyiségbe, ide-oda korcsolyázik a konyhakövön, mint a fellocsolt kifutón egy riadt bébielefánt. Az Andrássyn sétálva ismét nyugodt és szótlan. A várva várt, nagy hibát követtünk el monológ helyett egy akadálytalan állapot beköszöntét jövendöli. A budai vár tövében teljes átjárhatóságot, közös cserebomlást jósol, szerves harmóniát ecsetel a lisszaboni központ és a pesti leányvállalat között. Távolságok áthidalásáról fantáziál. Bólogatok, mint egy hízelgő hidalgó. Nem deklarálunk semmi felesleget. Tudjuk, a kötött pályáról letérve futólagos a varázs. Pehelykönnyű a poggyász a szív turistaösvényein. Anabel agyalapja Algarvéba van huzalozva, az Ibériai-félsziget déli csücskébe, ahová a junkie-val próbamenyegzőt terveznek. Forgandó törleszkedésem a galériai izgalomból a Magas-Tátrába röpít. Talán Hook unalma az igazság. Brazilnak túl komor vagyok, magyarnak elég slendrián. Lezser és konok, igyekvő, de megbízhatatlan. Egyszerre goromba, extrovertált. Túlságosan poétikus, ahogy Anabel eufemizálja. Tény, tragédiaközpontú morgolódásom Hook melankóliáján bőven túltesz. Egyszerűen imádod utálni az életet, de azt legalább hallatlan örömmel teszed. Elmosolyodom. Ráhúzok egy plédet. Elindulunk. Esteledik. Beülünk a Cirkusz melletti Elefánt Büfébe. Rátöltünk a szabványos búcsúra. Drágállom az ezer forintos, szikkadt rántott húst. Anabel örül.

Utolsó közös munkanapunkon döbbenünk rá, effektíve semmit sem csináltunk. Nem hoztunk létre szart se. Teljes csőd, ami a vállalati szabványok honosítását illeti. Laci, a Process Manager, egy egérarcú, arrogáns seggdugasz, aki a munkafolyamat átvételéért felelős, tarkóbilincsbe szorított fejjel, foghegyről szitkozódik. Savanyú képpel hallgatja csapnivaló beszámolónkat. Zakóm alatt patakzik a szagtalan veríték. Katasztrofálisan áll rajtam a business casual (mint egy izzadt kazuár). Zárt szájjal, portugálosan affektálok, nehogy leheletem átható sörszaga betöltse a tárgyalótermet. Manager Laci dühösen lövi le a projektort. Anabel eltakarja röhögéstől ziháló száját olivaillatú, tömzsi tenyerével. Hook az ínyét villogtatva leselkedik az ajtóban. Tenyerét nem dörzsölgeti, mert csak egy van belőle. Zárszóként odasziszegem, nem főz csapnivalóan, de, bocsi, Anabelnek jobban bejött a prosztó csirkepaprikásom. Válasza révült pupillareflex. Az Apolló utcai Angyalkát hiába említem, a fantomvégtagú kartársnak a vállából nőtt ki mindkét kézfeje. Mi a hézag, haver? Harsogta az ajtóban, vergődött high five-ot kérlelő, genetikailag shorty kezével. Sose láttam önfeledtebb embert. A Szemaforban egyszer túlzott emberséget gyakoroltunk. Utánalopakodtunk szaráskor. Kíváncsiak voltunk, hogyan törli ki. Tenyerével vállból intett, ne merészeljünk közelíteni. A vagonvécé résnyire nyíló harmonikaajtaján át láttuk, ahogy nadrágját a fogaival ráncigálja fel egy szájkampó segítségével. A főzés nehezebben működött. Ordibálni kezdett, amikor rajtakaptuk, ahogy a vicsorgó szájában tartott fakanállal kavargatja az odakozmált bolognai szószt. Onnantól többnyire a Csömöri úti felüljáró melletti standoknál láttuk, ahogy falta a város legborzalmasabb lángosát, amit csonka angyalkezeivel üggyel-bajjal tuszkolt a keserűségtől és igyekezettől tetanuszosan rázkódó arcüregébe.

Ahogy túlléptem a tárgyalótermi megalázottságon, feszes derékkal megveregettem Hook hátát. Próbáltam nem beletenyerelni a hónalja alól szivárgó, csatakos pisztolytáskákba. Végül nem rúgtak ki. Két hetet kaptunk Anabellel a folyamatok tisztázására, amit szigorúan ellenőrzött távkapcsolatban kellett töltenünk. Remote desktop, videokonferenciák. Nehezen bírtunk uralkodni arcvonásainkon, amikor megpillantottuk egymást a monitoron, vitatkozó főnökeink válltömései fölött. A feltételes módban felvázolt tervek piszkozatban maradtak. Nem sikerült kicsikarni lisszaboni áthelyezésemet. Neki meg, szerinte, Pestből két hét is bőven elég. Onnantól mindent bevetettem jogos elbocsátásom érdekében. Elektromos cigivel telepöfékeltem egy tárgyalótermet. Az optikailag túlérzékeny füstdetektor az egész háztömb tűzvédelmi rendszerét aktiválta. Fegyelmezett empátiával kiérkeztek a tűzoltók. Miközben röhögve előállítottak, a munka három teljes órára megbénult a vállalatnál. Mindenki sugárzott a boldogságtól. Nem sokkal később a karácsonyi bulin odaléptem a nagy presztízsű cég HR-igazgatójához, egy felvarrt tokájú, szürke kosztümben feszengő vasladyhez, kinek minden kézmozdulata Madame Tussaud panoptikumáig vezetett vissza, és az arcába üvöltöttem: „Mindent tudsz a gépkocsikról? Azonnal vegyél nekem egy Trabantot!” Ott termett két biztonsági őr és szakszerű, flegmatikus profizmussal kikísértek a Hilton szálló fülledt díszterméből, miközben állítólag Shakin’ Stevens örökbecsű slágerét harsogtam a kollégák arcába: Merry Christmas Everyone! Gerillatevékenységem részletei hamar eljutottak Anabel fülébe. Messengeren gratulált: „Te aztán tudod, hogyan kell kicsikarni egy előléptetést!” Mi tagadás, többnyire sajátos, stabil munkaerő vagyok. Botlásaim miatt a Humán Erőforrás Osztály beszerzett egy digitális alkoholszondát. Szúrópróbaszerűen teszteltek mindenkit. Az intézkedés nyomán rengeteg amatőrt kirúgtak, de én sosem kaptam többet pár írásos megrovásnál. Utóbbi plecsnik fehéringes krónikásaim nyomán Drunkenness Warning címen vonultak be a cégtörténelembe. Pokoli mennybemenetelem előtt végül több tucatnyi mítinget ültem át cefet másnaposan, agymosott hálám fikarcnyi jelét sem mutatva. Flegmatikus defektjeim nyomán kidolgoztak egy teljes körű Hatékonyságjavító Intézkedést (Improvement Plan), ami roppant hízelgő volt a számomra, de végül magamtól felmondtam. Egy hathatós easteregget tartogattam az utolsó napokra. Hook postaládájába irányítottam egy igen rázós nemzetközi ügy lezáratlan aktáit búcsúajándék gyanánt. A mappa elsőként hozzám futott be, és én – nyilvánvaló hálózati bakiknak köszönhetően – az ötveneurós büntetésnél két nullával nagyobb összeget szipolyoztam le az egykor kackiás rasztafrizurával rendelkező, holland focilegenda bankszámlájáról, akit a lisszaboni körgyűrűn a cég kölcsönautójával meszeltek le ittas gyorshajtásért. A vétkes válogatott hátvéd értetlenül állt a szituáció előtt. Ügyvédein keresztül felháborodva fellebbezett. Távozásomat követően az elhúzódó incidens kedves főnököm asztalán landolt. Jó szelet, Hook Kapitány! Utolsó vállalati e-mailem fejléce derűsre sikeredett. A búcsúformulához annyit toldottam apró betűvel, hogy egy tősgyökeres Benfica-rajongó szakmai életrajzában nem mutat szarul a tévesen megbírságolt világklasszis, Ruud Gullit neve.

Borítófotó: Bach Máté

Tolvaj Zoltán

szerző: Tolvaj Zoltán
honlap e-mail
Tolvaj Zoltán 1978-ban született Brazíliában. Budapesten élő költő, író, műfordító. Kötetei: A medve lépései (2001), Törésteszt (2007), Fantomiker (2017). Portréját Bach Máté készítette.

KULTprogramok

<< 2020. ápr. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum