KULTer.hu - Ánti(k)világ
121181
post-template-default,single,single-post,postid-121181,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ánti(k)világ

Kukorelly Endre: CéCéCéPé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé

Kukorelly Endre CéCéCéPé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című könyvében a magyarországi államszocializmus bő (pontosabban inkább szűkös) négy évtizede egy lehetséges mikrotörténeti perspektívából tárul elénk.

 A szerző életművében a történeti múlthoz, a „komonizmus”-hoz való viszony kialakításának problémája elsősorban mindig nyelvi természetű, ennek különböző műfaji hagyományokat, valamint beszédmódokat, intertextusokat játékba hozó, váltakozó módokon történő színrevitelét láthatjuk például a 2000-ben megjelent Romban, vagy a – sokak által méltán az életmű prózai csúcsteljesítményének tartott – 2003-as TündérVölgyben. Utóbbi bizonyos történetelemei, poétikai megoldásai – az autofikcióként való olvasásnak is teret engedve – visszaköszönnek a CéCéCéPében, melynek narrátora retrospektív módon, többnyire első szám harmadik személyben beszél (vagy inkább mond el töredezett részleteket) a főhős, (K) életének eseményeiről.

A tavaly megjelent kötetben is fontos szerepet kap a „számmisztika”, a kilences szám (amely korábban a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-ben vagy a már említett TündérVölgyben is feltűnt) formateremtő jelentősége.

A CéCéCéPé kilenc, római számmal (melyek évszámokként is azonosíthatók: MCMLX + I = 1961; MCMLXXX + IX = 1989) jelölt hosszabb szakaszból áll, e fejezetek pedig további, néhány soros, de maximum egyoldalas, arab számokkal címkézett egységekből (1.1.–9.66.) épülnek fel, melyek az adott egységben növekvő sorrendben ugyan, de a római számmal jelölt fejezetekben keverve tűnnek fel, s így kilenc alternatív fejezet olvasását is lehetővé teszik. Az arab számozásnak megfelelő sorrendben olvasott szövegegységek egy-egy életkorhoz (1.1.-től 1.66.-ig például a gyerekkorhoz) vagy tematikus csomópontokhoz (katonaság; 1956; nagyszülők; a Szondy utca és környéke; Berlin) kapcsolódó (élet)képeket mutatnak meg.

Az arab számmal jelölt szövegegységek között valójában találni egy tizedik (0.1-től 0.66-ig jelzett), alternatív fejezetet is,

melyben a görög mitológiából származó, leginkább Hermészhez, az istenek követéhez kapcsolódó történetek kerülnek elbeszélésre. Ezek a részletek ugyanakkor mintha kevésbé szervesülnének (a persze egyébként is fragmentált szerkezetű) regényben, inkább visszatérően emlékeztetni látszanak a történeti múlthoz, illetve bármilyen hagyományhoz való közvetlen odafordulás lehetetlenségének (emlékezetelméleti, hermeneutikai) axiómájára, melyre már a kötet elején szereplő Hans-Georg Gadamertől származó mottó (7.) is felhívja a figyelmet. A már mindig értelmezettként előálló, de folyton értelmezésre váró történeti múlt koncepciója Kukorelly könyvének (némileg keresettnek tűnő) formai megoldásaiban is megmutatkozik, amennyiben a töredezett narratíva felfejtése aktív, konstruktív olvasói magatartást követel meg.

A CéCéCéPé elbeszélője folyamatosan utal a(z) – mindig a megbízhatatlan nyelvhez kötött – emlékezés konstitutív jellegére,

kiszól („Igen, te, aki ezt olvasod.” [284.]) a (K)-ra vonatkozó egyes szám harmadik személyű elbeszélésből és E/1-es, a főszövegben kurziváltan megjelenő mondatokban hívja fel a figyelmet a szöveg szubjektivitására, konstruáltságára, stilizáltságára („itt mindez kissé fölfelé lesz fogalmazva.” [172.]). Kétséges persze, hogy a – némileg leegyszerűsítően nevezzük most így – posztmodern prózapoétikákon, szövegirodalmon pallérozódott (vagy akár csak Kukorelly életművét valamelyest ismerő) olvasó számára mennyiben hathat mindez újszerűnek, illetve mennyiben válhat számára inkább már-már bosszantóvá egy idő után. Mint ahogy, az előbbiekhez kapcsolódóan kétségesnek tűnik az is, hogy a szöveg decentralizált, mégis tűpontosan szerkesztett kaotikája nem éppen a strukturáltságot hangsúlyozza-e, azt, hogy a múlthoz való odafordulás során mégiscsak felfedezhető valamiféle eredendő rendszer a zűrzavarban, tehát nem éppen azt látszik-e tagadni a forma, amit a regény folyton nyomatékosan állítani igyekszik – ahogyan erre már Melhardt Gergő is felhívta a figyelmet alapos kritikájában.

A CéCéCéPé mindemellett rendkívül érzékletesen viszi színre az osztályidegen, „reakciós” család anekdotikus fragmentumok által kibontakozó történetét.

A Horthy-korszakban katonatisztként szolgáló, az államszocializmusban munkaideje után otthon pulóvereket készítő apa; a budai úrilánynak nevelt, az „ostrom” után Pestet megszokni képtelen anya; a dohányfüstös, szalonkomcsizós, szalonzsidózós bridzspartik; a lecserélt utcanévtáblák; a mindent átható, de a kényér- és cukrászdaillatot elnyomni képtelen diktatúraszag; a televíziós focimeccsnézések; vagy (K) – kétes – macsóságának kitűnően megírt epizódjai olyan szöveget eredményeznek, amely

képes elevenné tenni a rendszer, az „ántivilág” egy olyan (lehetséges) emlékezetét, melynek – legalábbis az elbeszélő bizonyos belátásai alapján – már alig vannak még ma is élő szemtanúi

(a regény visszatérő fordulata egyes szereplőkre vonatkozóan, hogy: „Már meghalt.”), és akik élnek sem igazán tudják, hogy mit is lehetne kezdeni ezzel az emlékezettel. A „kommunizmus jele” (140.) a szövegben ugyanis (K) egykori általános- majd középiskolai osztálytársa, a jelentéktelen Pásztor (Pasztuh), aki esz esz esz er helyett cé cé cé pének olvassa a Szovjetunió cirill betűs megnevezését oroszórán. Pasztuh, akit senki sem szeret igazán, valamiért mégis folyton ott lóg (K) nyakán. Pasztuh, akinek az ávós apját állítólag felakasztották ’56-ban. Pasztuh, akihez (K) egyszer felment meccset nézni, mert nekik nem volt otthon tévéjük. „Pasztuh, egy kisfiú, akit nyolc tantárgyból buktattak az első év végén a vörös zárdának becézett gimnáziumban, hogy egész biztosan kimaradjon. Ez a mackóforma kis mindenből kimaradó tuskó, […] igazi proli, aki nem kell senkinek, a komcsiknak végképp nem.” (140.) Pasztuh, aki a kötelező sorkatonaság után továbbszolgál, egy ejtőernyős gyakorlat közben 200 métert zuhan, valahogy mégis túléli, majd egy évvel később meghal. A kommunizmus emlékezete Pasztuh, akinek a keresztnevére (K) már nem is emlékszik, de időről-időre látni véli az utcán, és nem tudja miért, de valahogyan folyton az eszébe jut, nem tudja kitörölni a fejéből.

A kronológiát tekintve a legkésőbbi beazonosítható dátumnak 1989 vége (a „négyigenes” népszavazás és a Ceaușescu-házaspár kivégzése – 298.), illetve az 1996-os atlantai olimpia (296.) tűnnek,

ahogyan a narrátor utal is rá: „[n]agyjából minden minimum húsz évvel ezelőtt volt” (267.). Az azóta eltelt évek ebből a szempontból mintha „fölösleges viszontagságok” volnának csak: „[e]rős jelenetek a környezetük nélkül, ezekhez képest a későbbiekre még rosszabbul emlékszel. Vagy végképp sehogy.” (57.) A mozaikszerű epizódképek úgy is szuggesztív atmoszférateremtő hatást tudnak kifejteni, hogy az elbeszélői szólam sok esetben kifejezetten egykedvűnek, beletörődőnek és közönyösnek próbál mutatkozni. Mindezek, illetve az izgalmas formai megoldások ellenére azonban, a Cé Cé Cé Pé nem igazán jelent komolyabb, innovatív tematikus-poétikai megoldásokat felvonultató ellépést Kukorelly életművének korábbi darabjainak vonatkozásában – ebből adódóan az olvasó könnyen úgy járhat, mint (K) és húga, akik egy idő után elunják nagyapjuknak a görög mitológiáról szóló könyvekből felolvasott meséit.

Kukorelly Endre: CéCéCéPé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé, Kalligram, Budapest, 2019.

A borítófotó a GyőriSzalon.hu-ról származik.

Pótor Barnabás

szerző: Pótor Barnabás
honlap e-mail
Pótor Barnabás 1992-ben született Nyíregyházán. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg, a portál gyakornoka volt 2014-ben.

KULTprogramok

<< 2020. jún. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum