KULTer.hu - Vírusfilmek vol. 1
120442
post-template-default,single,single-post,postid-120442,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vírusfilmek vol. 1

A kilátóterasz, 12 majom

Van a háborús idő, a békeidő, meg a háború békében. Ma az utóbbit éljük. Mindannyian hadban állunk egy vírussal, amelyet nagy valószínűséggel legyőzünk majd, kérdés, hogy mennyi időn belül és milyen áldozatok árán. Számos alkotás kereste már a filmtörténetben e kérdésekre a válaszokat – két ilyen műnek az elemzése következik.

Az 1995-ös, Terry Gilliam rendezte 12 majom két világot mutat be: az egyik az emberiség 99%-át kipusztító járvány előtti Föld. A másik a negyven évvel későbbi idősík, amelyből tudósok nem azért küldenek vissza egy fegyencet a múltba, hogy megakadályozza a halálos betegség elterjedését – hiszen a múlt megváltoztathatatlan! –, hanem, hogy információkat szerezzen a vírusról, és ennek segítségével ők a jövőben kifejleszthessék a túlélők számára az ellenszérumot. A nemes, ám nem veszélytelen feladatra az életfogytos James Cole-t (Bruce Willis) választják ki, ám először tévesen 1990-be, majd 1917-be „repítik vissza”, s csak harmadszorra sikerül a megfelelő időpontba, a járvány kitörése előtti 1996-ba teleportálniuk.

Cole-nak ügye előmozdítása érdekében meg kell küzdenie a jelen – mármint a „nézői jelen” – kétkedőivel: tudósokkal, rendőrökkel és pszichológusokkal.

Patthelyzetbe kerül, amikor elmegyógyintézetbe zárják, és csak a teleportálás menti ki ebből, de közben megismerkedik egy ott kezelt fura figurával, Jeffrey-vel (Brad Pitt), a Nobel-díjas virológus, Dr. Goines (Christopher Plummer) fiával. 1996-ba kerülve aztán rákényszeríti gyönyörű és intelligens pszichológusát, Dr. Kathryn Raillyt (Madeleine Stowe) az együttműködésre. Philadelphiába vezető közös útjuk során a nő fokozatosan hinni kezd Cole-nak, és együtt nyomoznak a 12 Majom Hadserege után, feltételezve, hogy ennek tagjai terjesztik majd el a vírust a világban. Természetesen újra képbe kerül az izgága Jeffrey is, ám azt nem árulom el – hátha van még, aki nem látta ezt a kultikus alkotást –, hogy segíti vagy akadályozza a főhőst céljai elérésében.

Gilliam a Monty Python tagjaként vált ismertté, a hetvenes évek végétől készít önállóan játékfilmeket.

A ’81-es Időbanditákkal és a ’85-ös Brazillal már belekóstolt az időutazásos mozik világába, ám ezek vígjátékok, szatírák voltak, szemben a 12 majommal, mely – bár szintén nem nélkülözi a groteszk humort – sokkal drámaibb hangvételű. Nem véletlenül, hisz Chris Marker sötét képekkel operáló, nyomasztó hangulatú La Jetée (A kilátóterasz, A terminál és A peron címen is futott hazánkban) című rövidfilmjének az átdolgozása. Az 1962-es francia alkotás mindössze 28 perc, ám ugyanolyan teljes értékű mű, mint bármely nagyjátékfilm, sőt: igazi filmklasszikus (a Rotten Tomatoes közönsége 100%-ra, az IMDb 8,3-ra értékelte),

aki látta, garantáltan nem felejti el az állóképekből montázsolt, filozofikus, disztópikus sci-fit.

Persze, a mai szemnek furcsa a La Jetée, hisz rég elszoktunk a filmnyelvi kísérletezéstől. Manapság nincs idő hosszasan elgondolkodni egy-egy képkocka mögöttes jelentésén, és kevesek fejtegetnek szívesen szimbólumokat. Márpedig ez a film nem adja könnyen magát. Amellett, hogy fotószerű, fekete-fehér képekből áll – valószínűsítem: leforgatták az egészet, majd elemeire szabdalták – és főszereplője több idősíkban is megjelenik, nincsenek benne párbeszédek, egy narrátor (Jean Negroni) hangját halljuk végig, így az időutazóval (Davos Hanich) képtelenség azonosulni.

Elidegenítő effektus továbbá a képek festményszerűsége (operatőr: Jean Chiabaut és Chris Marker) és a szereplők tulajdonképpeni mozgásának hiánya.

Persze, a színészek nagyon is mozognak, látjuk, ahogy futnak a repülőtéren, vagy épp sétálnak egy párizsi kertben, ám az állóképes zökkenővágásoknak köszönhetően töredezettségérzetünk támad. Olyan, mintha automatikus időzítőre állított képnézegető program olvasná be valakinek a fotóit.

Ráadásul elsőre a történet is kuszának tűnik.

Aki nem látta a 12 majmot, talán nem érti, miért következik egy repülőtéri jelenet után a lerombolt Párizst bemutató, apokaliptikus képek sokasága – gregorián zenével kísérve –, majd két teljesen eltérő hangulatú történetszál, hogy végül ismét az orlyi reptéren találjuk magunkat. (A film az interneten csak franciául lelhető fel, igaz, angol felirat kikutatható mellé.)

Hogy miért sorolom mégis a filmklasszikusok közé a La Jetée-t? Azért, mert érzékeinkre oly elementáris erővel hat, mint kevés film.

És mi a szerepük a művészeti alkotásoknak, ha nem ez? A zene és a képek egysége lenyűgöző (zeneszerző: Trevor Duncan). A jövőben játszódó, német expresszionista filmeket gyönyörűen megidéző jelenetek és a járvány előtti Párizst ábrázoló, impresszionista hatású képsorok kontrasztja csodás.

A fény-árnyék játék az egész film során zseniális.

Az alkotás ritmusa, dinamikája – az állókép használat ellenére – lendületes. Egy pillanatra sem unatkozunk, figyelmünk nem hagy alább. Jean Ravel vágó érzi a ritmust, amikor feszültséget kell fokozni, gyorsít a tempón, amikor megnyugvást kell hozni, lassít. A németül suttogó tudósok közönyös arca, a főszereplő rémületet tükröző mimikája, a barakkszerű fegyház, ahol a Férfit kiválasztják az időutazásra, mind a náci haláltáborokra emlékeztetnek bennünket, és arra, hogy ami egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is.

A francia újhullám fenegyerekének tartott Marker atmoszférateremtő képessége utánozhatatlan,

avantgárd rövidfilmje oly baljós hangulatot áraszt, amit még napjaink híradós tudósításaitól a borzalmakra szinte immunissá vált néző is nehezen emészt meg. Itt minden képnek és mondatnak súlya van, ha mégoly minimalista módszerekkel is kerül bemutatásra a történet. (Csak egyetlen példa: a főhős szemét eltakaró szemfedő utalhat későbbi halálára, de akár egyfajta vakságra, tudatlanságra is. S mint tudjuk, a görög mitológiában épp a vak jós, Teiresziász az, aki látja a jövendőt.) Marker filmjében egyébként

a vírusoknak nem sok szerep jut, a rendező inkább az álom és valóság kapcsolatának, a déjà vu-érzetnek, illetve az elme meghasonlásának kérdéseit boncolgatja.

Több későbbi filmre gyakorolt ezzel nagy hatást, elég csak a Mátrix-trilógiát említeni. Szerkezetileg töredékesnek mondható mű, épp ezért jóval nehezebben befogadható, mint a 12 majom.

Gilliam alkotása a mainstream része, filmnyelve közérthetőbb. Őt is a lélek zavarai, az elme megbomlásának folyamata érdekli, ám egy akciódús filmbe ágyazva vizsgálja ezt.

Nincs direkt moralizálás, arcba tolt filozófia, habár Jeffrey Goines és James Cole is elmondja, milyen nagy probléma van a világunkkal, s mindketten figyelmeztetnek: az ember viselkedésének nem lesz jó vége. Mindez azonban, hála David Webb Peoples és Janet Peoples forgatókönyvíróknak, nem szájbarágósan történik. A cselekmény sodró, a párbeszédek mind a mai napig megállják a helyüket, a páros jó érzékkel keveri a látványosabb, a csendesebb és a komor hangulatú jeleneteket.

Gilliamnél az emberiség pusztulása előtti idő nem kap olyan romantikus felhangot, mint a gall rendezőnél, üzenete mégis egyértelmű: becsüljük meg azt, amink van:

a levegőt, amit, ha mérgezünk is, még belélegezhető; a vizet, mely iható; épített értékeinket, melyek még állnak; a közösséget, amelyben élünk. Persze azért, hogy a jövő ne váljon olyanná, amilyennek Cole leírja, tennünk kellene. Itt és most.

A 12 majom francia elődjéhez hasonlóan sokrétű film. Az időutazás kérdése mellett körüljárja a biológiai terrorizmus és a társadalmi paranoia témáját is,

vizsgálja az egyén és a közösség viszonyát, valamint a valóság és illúzió kapcsolatát; nem mindent egyforma mélységben, de 123 percéhez viszonyítva kielégítően. Kijelenthető róla: nem csupán a koronavírus terjedése miatt aktuális és időtálló alkotás. Ahogyan a filmben James Cole kételkedni kezd saját igazában és épelméjűségében, úgy a valóságban is számos ember jut el erre a pontra a rájuk nehezedő társadalmi nyomás miatt. A felfokozott élettempó, a teljesítménykényszer, a fölénk tornyosuló elvárások hatására könnyen meginoghat az önmagunkba vetett hitünk. Pedig, ahogy Jeffrey mondja a diliházban: „Nincs helyes meg helytelen, csak közvélekedés.”

Gilliam alkotásában a legdöbbenetesebb talán a társadalomábrázolás. A hajléktalanoktól hemzsegő, zsúfolt utcák, ahol mindennapos az erőszak. A lepukkant elmegyógyintézet, az ellátás hiányosságai. A tévéből áradó hazug, semmitmondó reklámok.

Valóban 1996-ot mutatja be? Nem inkább 2020-at? Elgondolkodtató és lehangoló képet vázol fel az amerikai-brit rendező.

Legutóbb a Jokerben láthattuk ily remekül megfestve napjainkat, miközben a film jó negyven évvel korábban játszódik. És mit tehet ebben az eszement világban a főhős, aki szeretné a jövőt szebbé, jobbá tenni? Don Quijote-i szélmalomharcba kezd. (Tévedés azt hinni, hogy a kóbor lovag a múltért küzdött. Letűnt korok értékeiért, ez igaz, ám Cole-hoz hasonlóan a következő nemzedékek érdekében.) S hogy ennek a harcnak pozitív lesz-e a végkimenetele? Senkinek ne legyenek illúziói.

A 12 majom borzalmas víziót tár elénk, a híradásokat látva – Dmitrij Gluhovszkij Metro-trilógiájához hasonlóan – már-már próféciának tekinthetjük.

Képei nem csupán a jövőben játszódnak, hanem nyomasztóak és lehangolók. Ennél sötétebb világot a kilencvenes években talán csak Alex Proyas teremtett A hollóval és a Dark Cityvel, no meg David Fincher a Hetedikkel. (Korábbi filmek hangulata is eszünkbe juthat persze, ha nem a látvány, hát a feszültségteremtés okán. Ilyen a Maraton életre-halálra, a Szédülés, melyet meg is idéz Gilliam egy mozis jelenet során, és nem ok nélkül. Aki megnézi a La Jetée-t, megérti, miért.) Jeffrey Beecroft látványtervező, Julie Weiss jelmeztervező, William Ladd Skinner díszlettervező és Roger Pratt operatőr precíz, jól összehangolt munkát végeztek.

Deprimálásunkat pedig tovább segítik Mick Audsley jó tempójú vágásai és Paul Buckmaster feszültséggel teli zenéje.

Nem mehetünk el szó nélkül a három fő karakter jellemfejlődése, és az őket alakító színészek alakításai mellett sem. James Cole a film első harmadában utasítást hajt végre, ennélfogva csak annyira izgatja a feladat, amennyire muszáj. A második harmadban előtérbe kerül víziói megfejtésének vágya, ám a sikertelenségbe belefáradva és környezete értetlenségét látva kételkedni kezd az addig valóságosnak hitt életében. Végül feladatán túl – köszönhetően a pszichológusához való érzelmi kötődésnek – az egész világ megmentésére vállalkozik.

Mindezt Bruce Willis tőle soha nem tapasztalt eszköztárral mutatja be. Nyoma sincs a tűzön-vízen átgázoló akcióhősnek,

helyette egy meggyötört, olykor leszedált, máskor túlpörgött, kőkemény, gyakran mégis érzelmes, gondolkodó és másokra figyelő férfit látunk, akinek számtalan arcát Mr. Die Hard árnyaltan ábrázolja.

A Madeleine Stowe alakította pszichiáter is fokozatos átalakuláson megy keresztül: a szkeptikus tudóstól a rémült áldozaton át eljut a szerelmes nőig. A racionálisból fordul át emocionálisba. Nincsenek jelentős mondatai, mégis kulcsszereplő, s az amerikai színésznő jól oldja meg feladatát, sajnálhatjuk, hogy mostanában kevesebb alkotásban látjuk.

A 12 majom legjobbja persze minden kétséget kizáróan Brad Pitt, aki hatalmas szériát futott akkoriban filmjeivel, és nemzetközileg elismert sztárrá vált.

Gesztusai, mimikája, egész jelenléte oly erőteljes, szinte egymaga elviszi a hátán a teljes filmet, pedig nem szerepel benne túl sokat. A zavarodott Jeffrey Goines nem tipikus őrült, hisz nagyon is élesen látja az őt körülvevő világot. Inkább viselkedészavaros fiatalember. Beilleszkedésre képtelen lázadó, akinek céljai vannak az életben: odapörkölni kicsit a hatalmi elitnek. (Leginkább Patrick McMurphy figurájára emlékeztet a Száll a kakukk…-ból.)

Pitthez mindig is közel álltak az ilyen fickók, szemmel láthatóan lubickolt ebben a szerepben,

ahogy később Tyler Durdenként is a Harcosok klubjában. Izgága, frusztrált és dühödt, nem szívesen találkoznánk vele egy sötét sikátorban. (Sajnálatos, hogy „csak” jelölésig jutott a nagy Oscar-versenyben, igaz, legalább a Golden Globe-ot megkapta.)

Összességében mindkét elemzett filmről elmondható, hogy a psziché mélyére próbál ásni, s ezt különleges, egyedi képi világ, valamint jól felépített forgatókönyv segítségével teszi.

Emlékezetes és nem tipikus alkotások, egyik sem csupán egyszer nézhető, mindig újabb és újabb jelentésrétegeket tárnak elénk,

egyúttal felhívják a figyelmünket a társadalmat fenyegető veszélyekre. Igaz, ez csupán a kiindulópontjuk, így, ha valaki kimondottan a vírusok okozta, világméretű járványokról szóló művet szeretne nézni, az válassza inkább Wolfgang Petersen Vírus, vagy Fernando Meirelles Vakság című alkotását. Én is így teszek majd.

A kilátóterasz (La Jetée), 1962. Írta és rendezte: Chris Marker. Szereplők: Davos Hanich, Hélène Chatelain, Jean Negroni (narrátor).

12 majom (12 Monkeys), 1995. Rendezte: Terry Gilliam. Írta: David Webb Peoples, Janet Peoples. Szereplők: Bruce Willis, Madeleine Stowe, Brad Pitt, Christopher Plummer.

Monori Szabolcs

szerző: Monori Szabolcs
honlap e-mail
Monori Szabolcs 1978-ban született Hatvanban. Művelődésszervező szakon végzett az ELTE-PPK-n, tíz éven át dolgozott fővárosi művelődési házak rendezvényszervezőjeként. Jelenleg fiatal, feltörekvő zenekarokat menedzsel.

KULTprogramok

<< 2020. jún. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum