KULTer.hu - Vírusfilmek vol. 2
120704
post-template-default,single,single-post,postid-120704,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vírusfilmek vol. 2

Vakság, Vírus

Ül az ember otthon, hallgatja a híreket és tűnődik: mikor lesz vége az őrületnek, milyen eredménnyel zárul majd a koronavírus elleni harc, mikortól áll vissza az életünk a rendes kerékvágásba? És vajon készül-e majd film mindarról, ami most velünk történik? Utóbbi kérdés, azt hiszem, költői.

Kollektív tudatunkba rég befészkelte magát a háborúktól, természeti katasztrófáktól, űrlényektől, vírusoktól való félelem. Mindezekről számos, nagy nézettségnek örvendő film készült.

Úgy tűnik, az ember szeret rettegni. Egészen addig, míg félelme valósággá nem válik.

Ha megtörténik, akkor pánikba esik, rohan a boltba, gyógyszertárba felvásárolni mindent, hogy minél hosszabb időre bebiztosítsa magát. Hisz látta a filmekben, milyen szörnyűvé válik az élet, ha karanténba, pincékbe, titkos búvóhelyekre kényszerül. Ahol aztán könnyen eluralkodhat rajta a kétségbeesés, ami rossz esetben paranoiává fokozódhat, mint Fernando Meirelles Vakság című 2008-as alkotásában.

Ebben a filmben a szemet megtámadó vírus terjed el a világban és okoz tömeges vakságot nagyon rövid idő leforgása alatt. A betegség feltehetően érintkezés útján kerül egyik emberről a másikra, ám a forgatókönyvíró, Don McKellar nem ad konkrét magyarázatot a jelenségre, mint ahogyan arra sem, miért marad a földkerekségen egyedüliként immúnis a vírussal szemben a Julianne Moore által alakított orvosfeleség. A José Saramago Nobel-díjas portugál író regényéből készült mű szándékosan hagy bennünket homályban e téren.

Meirelles számára nem a vírus mibenlétének tudományos ábrázolása volt a cél,

hanem, hogy bemutassa a látás elvesztésének emberi pszichére gyakorolt hatását és a társadalmon végigsöprő tömeghisztériát. Igaz, egyik főszereplője szemész (Mark Ruffalo), mégsem a szakember, hanem az átlagember szemszögéből vizsgálja a történéseket. A doktor az elsők közt betegszik meg és kerül karanténba néhány páciensével, valamint a fertőzöttséget csak színlelő feleségével. Hamarosan több tucatnyian követik őket: férfiak, nők, gyerekek, idősek, mindenféle nációjú és bőrszínű ember. A járvány nem válogat, s a karanténban mindenki egyenlő. Lenne, ha az ember nem vetkőzne ki csakhamar önmagából. Ám az egészségesek világa nem törődik a bezártakkal, nem küldenek melléjük orvost, csak katonai őrséget, és a folyamatos élelmiszerellátásukat sem biztosítják.

Az emberek egy szűk köre pedig, ha hiányt szenved valamiben, megvadul, elveszti realitásérzékét,

és ahelyett, hogy közös erővel próbálná megoldani a problémákat, a gyengébbek ellen fordul. Még akkor is, ha azok alkotják a többséget. A film, ha nem is olyan döbbenetesen, mint Saramago regénye, de igen naturalistán ábrázolja az állattá vedlő embert és napról napra romló körülményeit. Megrázó képsorokban látjuk a kórtermek erőszakba és káoszba fulladó együttélési kísérletét, majd a városban zombiként tébláboló, egy konzerv ételért vért ontani képes éhezők nyomorát.

César Charlone operatőr lenyűgözően, ugyanakkor lelkünkben rémületet ébresztve festi le azt az apokalipszist, ami vár ránk,

ha szabadjára engedjük indulatainkat egy olyan helyzetben, amikor mindenáron össze kellene tartanunk. Szerencsére a rendező erősen fogja a gyeplőt, így a pszichodráma nem fordul át horrorba, nem kell ízléstelen jelenetekre számítani. Gyengébb idegzetűeknek mégsem ajánlott a film, hisz elég mélyre ás az emberi lélek sötét bugyraiba, s nem kellemes látni, mivé alacsonyodunk vészhelyzetben.

Persze a szituáció szimbolikus, és épp az a lényege, hogy nem csupán krízishelyzetben vagyunk ilyenek, hanem a hétköznapjainkban is.

A mű mondanivalóját maga Saramago fogalmazta meg a legjobban: „Szerintem nem vakulunk meg. Szerintem mindig is vakok voltunk. Vakok, de látók (…) Látó emberek, akik nem látnak.”

Társadalmi kérdéseket boncolgat a Wolfgang Petersen rendezte 1995-ös katasztrófathriller, a Vírus is.

Ebben az alkotásban a katonaságnak dolgozó virológusok kerültek a középpontba, és bár ez a mű szintén távol áll a tudományos értekezéstől, sokkal jobban elmélyed a járványok kialakulásának mikéntjében.

A film nyitó képsorai azonnal odaszegezik a nézőt a székhez – jelen esetben a kanapéhoz –, és első pillanatban azt is hihetnénk, háborús filmet látunk.

1967-ben vagyunk. Ismeretlen vírus ütötte fel a fejét egy zaire-i faluban, ahová tetőtől talpig védőruhába öltözött orvosok érkeznek az amerikai hadseregtől. Megvizsgálják a fertőzötteket, és úgy ítélik meg, annyira súlyos a helyzet, hogy mire kikísérleteznék az ellenszérumot, járvány söpörne végig a fél világon. Így egyikük parancsot ad a falu megsemmisítésére.

Ezzel Laurence Dworet és Robert Roy Pool forgatókönyvírók fel is teszik az első fontos kérdést:

számít-e egy kisebb közösség tagjainak az élete, ha a többséget az ő haláluk árán lehet megoltalmazni?

A Talmudból tudjuk, hogy „[a]ki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg.” A válasz mégsem ennyire egyértelmű, olykor sajnos vannak ésszerű áldozatok. A filmben Donald McClintock tábornok (Donald Sutherland) parancsa milliókat óv meg, miközben 40–50 ember pusztulását okozza. Azok a milliók nem áldanák-e a nevét, ha tudnák, mit tett értük? „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem” – mondta Jézus Iskarióti Júdásnak, mielőtt az elárulta őt a rómaiaknak.

Persze más a helyzet, amikor a történetben jó harminc évvel később adott a lehetőség a fertőzöttek megmentésére,

hisz a hadsereg vezetése már birtokában van a vírustörzsnek, amelyből kifejleszthető lenne az ellenszérum. Csakhogy a tisztelt vezérkar, élén McClintockkal, titkolja ezt, egyfelől, hogy ki ne derüljön a régi bűn, a zaire-i falu lebombázása, másfelől, mert a vírustörzsből nem gyógyszert, hanem biológiai fegyvert szeretnének létrehozni.

Az egyéni és a kollektív bűn összefonódik, hisz a tábornokot a háttérből támogatja a kormány, sőt, maga az elnök is, igaz, utóbbit félrevezetik.

A főszerepet, a virológus Sam Daniels ezredest Dustin Hoffman játssza, ő a vezetője annak a katonaság kötelékében dolgozó tudóscsoportnak, amely próbálja megfejteni a parányi biológiai organizmus titkát. Ez sikerül is nekik, ám a vírus időközben egy állatkereskedő (csempész) és egy közönséges csuklyásmajom miatt átkerül az USA-ba, ahol mutálódik. (Megjegyzendő: ez a majomfaj a valóságban nem Afrikában, hanem Közép-Amerikában honos.) Daniels hajszát indít a kis majom után, mert az ellenszérumhoz szükséges anyag kizárólag az ő véréből nyerhető ki.

Mindkét filmnél izgalmas a problémafelvetés. A Vírus eleje kimondottan „gyomron vágja” a nézőt. A Vakság sem suspense technikával operál,

nincs várakoztatás, halogatás, pár perc alatt beránt a sztoriba. Ugyanakkor Petersen filmje a közepétől közhelyessé és felületessé, tipikus amerikai akciófilmmé silányul, amelyben több az ide-oda helikopterezgetés, mint az épkézláb dialóg. A Vakság pedig nem tart megfelelő arányokat. A karanténban játszódó rész jóval hosszabb, mint az egyébként legalább olyan feszültnek ígérkező, városban menekülős rész.

A Vírusban kimondottan nagy butaságok történnek és hangzanak el.

Ilyen, amikor a járványügyi szakértő leveszi a maszkját a megfertőződött volt felesége (Rene Russo) betegágyánál. Vagy amikor rádiós adó-vevőn keresztül lebeszéli (!) a vezérkartól egyértelmű parancsot kapott vadászpilótákat a fertőzötté vált amerikai városka, Cedar Creek bombázásáról. Próbálom elképzelni, ahogy a Hirosimára és Nagaszakira atomot hullajtó pilótákat valaki rádumálja, hogy forduljanak vissza a támaszpontra dolguk végezetlenül… Aligha hiszem, hogy ilyesmi előfordulhatott volna.

Az is érdekes, hogy Daniels ezredesnek mintha nem 24 órából állna a napja. Fáradhatatlanul repked államokon át a könnyedén elkötött katonai helikopteren,

James Bondot megszégyenítve ijesztő magasságból ugrik rá egy óceánjáróra, majd tűzharcba keveredik feletteseivel egy sziklás kanyonban, hogy aztán lenyomozva a majmocska útját Afrikából Amerikáig, megtalálja az új életkörülményekhez bámulatosan alkalmazkodott állatot az erdő közepén, s egy kislány segítségével befogja azt. Mindeközben a nap nem megy le, s bár a járvány félelmetes ütemben terjed, a hős Sam Daniels épp idejében ér vissza Cedar Creekbe, hogy megakadályozza McClintock és Billy Ford (Morgan Freeman) tábornokok aljas tervét. Mindeközben legalább háromszor átöltözik „vírusbiztos” ruhába, és meglátogatja egyre rosszabb állapotba kerülő exfeleségét, mert jó ember ő, törődik azzal is, aki megbántja. S minden jó, ha a vége jó:

amint előkerül a kismajom, már gyógyíthatóak is az emberek! Nincs várakozási idő, nincsenek ostoba tesztek, hisz a percek pörögnek, az emberéletek pedig veszélyben!

A Vakság szerencsére nem vált át ilyen blődlibe, bár korántsem tökéletes alkotás. Legnagyobb hibája, hogy nincs igazi főszereplője, akivel a néző azonosulhatna. Az első tíz percben egy páciens, majd negyed órán át az orvos szemszögéből látjuk az eseményeket, aztán házastársa karaktere kap nagyobb hangsúlyt, végül az addigi mellékszereplőket próbálja előtérbe helyezni Meirelles. Csakhogy ekkor már nincs idő karakterépítésre, a főszereplőnek hitt figurák pedig teljesen elszürkülnek.

Egyes szálak kidolgozatlanok vagy elvarratlanok, így a néző könnyen érezheti, hogy kívül reked a történeten.

A brazil rendező – német kollégájával ellentétben – szerencsére kerüli a direkt moralizálást, és nem fojtja filmjét akcióorgiába vagy zombihorrorba. Ugyanakkor az izgalom- és drámafaktor nem elég magas ahhoz, hogy a mű bevonuljon a filmtörténet jelentős alkotásai közé. Leginkább a látványos díszletek, valamint a különböző tónusú képek közti kontraszt marad meg emlékezetünkben. (A mű elején kék szűrőket használ az operatőr, aztán szándékosan túlexponált képekkel és elmosódó alakokkal próbálja érzékeltetni a „fehér vakságot”, a legdrámaibb pillanatokban pedig sötét, alig megvilágított beállításokkal igyekszik hatást elérni.) Érzésem szerint az apokaliptikus városképekből kaphattunk volna többet, feltételezem, nem csak én éreztem a film utolsó harmadának erőteljes vízióját rendkívül hatásosnak.

Meirelles filmjében kiemelendő, hogy nem tolakodóan, hanem

a történetbe finoman beágyazva használja az olyan szimbólumokat, mint a mindent megtisztító tűz és eső, a halott test mosdatása vagy az áldozatvállalás.

Utóbbiban főként a nők jeleskednek, úgy egyénileg, mint csoportosan. Mert a nőknek erejük van, míg a férfiak csupán erőt fitogtatnak. Az sem véletlen, hogy a film egyetlen látója, a közösség vezetőjének szerepét betöltő figura nő. Julianne Moore aránylag jól alakítja az orvos feleségét, és mellette Gael García Bernal is megemlítendő a karantén diktátoraként, ám karaktereik túlságosan lebutítottak, egysíkúak ahhoz, hogy többet hozhassanak ki belőlük, a többi szerep pedig teljesen elnagyolt. Egyiküknek sem ismerjük meg a múltját, a gondolatait, az érzéseit, cselekedeteik mozgatórugóit. Igaz, a fentebb említett két szereplőt leszámítva, nem is igazán cselekszenek. Ez bizonyára rendezői koncepció volt, sajnos azonban nem működik. Azt pedig, hogy a narrációra mi szükség lehetett, végképp nem érti az ember.

A Vírus színészeivel hasonló a helyzet. Tehetségük nem mutatkozhat meg igazán, a forgatókönyv ugyanis nem ad túl sok lehetőséget a figurák érzelmeinek kifejezésére.

Dustin Hoffman végig zavarodott Hercule Poirot-ként szaladgál föl-le, exfeleségével való ambivalens kapcsolata pedig felszínes marad, hisz magánéleti problémáikról szinte semmit nem tudunk meg. Az írók nyugodtan ki is hagyhatták volna ezt a szálat. A Kevin Spacey és Cuba Gooding Jr. által alakított virológus asszisztensek teljesen feleslegesek a történetben. Utóbbi mintha csak azért került volna be, hogy Hoffman mellett legyen valaki, akiről elhisszük, hogy tud helikoptert vezetni. Sutherland és Freeman „csípőből hozzák” a figurát, de karaktereik közhelyesek, egyáltalán nincs bennük mélység.

A két alkotás közül inkább a Vakságot tartom értékállónak, mert a szociológiai szempontok mellett lélektani kérdéseket is vizsgál,

és üres frázisok pufogtatása helyett igyekszik szimbólumok segítségével mesélni, ami sokkal inkább gondolkodásra készteti a nézőt. Zárlata ugyan összecsapott – milyen érdekes lenne folytatni a történetet, és boncolgatni, hogy kisebb közösségben működhet-e a valódi demokrácia –, de utána legalább tűnődünk egy sort azon, nem volt-e igaza az orvosfeleségnek, ami az agnózia (jelentése: ismeret nélküli, tudás nélküli) és az agnoszticizmus (jelentése: megismerhetetlen) közti összefüggéseket illeti.

A Vírus sokkal laposabb film. Igaz, a halálos kór terjedését valamivel részletesebben mutatja be, mint ahogyan azt is, milyen komoly problémát okoz, ha a hatalom birtokosai önös érdekeiket veszik csak figyelembe, ennél azonban nem merészkedik tovább. Happy endje pedig annyira valószerűtlen, hogy képtelenség hinni benne.

Reménykedjünk, hogy a 2020-as koronavírusról reálisabb és érdekfeszítőbb filmet készítenek majd a világ valamely pontján.

Vírus (Outbreak), 1995. Rendező: Wolfgang Petersen. Szereplők: Dustin Hoffman, Rene Russo, Morgan Freeman, Donald Sutherland, Kevin Spacey, Cuba Gooding Jr.

Vakság (Blindness), 2008. Rendező: Fernando Meirelles. Szereplők: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Gael García Bernal, Danny Glover.

Monori Szabolcs

szerző: Monori Szabolcs
honlap e-mail
Monori Szabolcs 1978-ban született Hatvanban. Művelődésszervező szakon végzett az ELTE-PPK-n, tíz éven át dolgozott fővárosi művelődési házak rendezvényszervezőjeként. Jelenleg fiatal, feltörekvő zenekarokat menedzsel.

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum