KULTer.hu - Nők az utcán
121170
post-template-default,single,single-post,postid-121170,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nők az utcán

A láthatatlanok (Les invisibles)

A hajléktalanok helyzetéről szóló A láthatatlanok legalább két szempontból speciális film. Egyfelől mindenkor és sajnos mindenhol aktuális témát dolgoz fel ezúttal kifejezetten az utcára került nők szemszögéből, másfelől a koronavírus-járvány miatt nem kerülhetett hagyományos moziforgalmazásba. Ám a Budapest Film által indított távmozi akció keretében április 21-től mégis megtekinthető speciális formában, saját otthonunkban.

A hajléktalanság egyidős az emberi civilizációval, a szervezett társadalmi-gazdasági rendszerekkel, és a feudalizmust felváltó tőkés világrend sem tudott mit kezdeni a kapcsolódó szociális problémákkal, még ha az 1960–1970-es években a „jóléti államok” sok – átmenetinek bizonyult – sikert is könyvelhettek el. Aki az utcára kerül, az egy ördögi körben találja magát, amelyben a kilátástalan helyzetet a tehetetlenségérzet, a sikertelenség miatti motiválatlanság és sok esetben az alkohol, sőt a drog csak még inkább elmélyítik. Ráadásul a jóléti államok összeomlását, az 1970-es évek közepén bekövetkező neokonzervatív fordulatot, illetve a 2000-es évek végének gazdasági válságát követően

sok esetben a kormányzatok szegénység és hajléktalanság elleni küzdelme gyakorlatilag a perifériára szorultak kriminalizálását jelentette

mind Amerikában, mind Európában. Magyarországon már egy ideje büntethető, ha valaki „életvitelszerűen az utcán él”, erre reflektált Bihari László 2017-es dokumentumfilmje, a Nem szegényeknek való vidék. A francia Louis-Julien Petit (A diszkont, Carole Matthieu) ugyanezzel a témával foglalkozó új keserédes dramedy-je, A láthatatlanok pedig azt bizonyítja, hogy a helyzet Nyugaton is változatlan.

A Claire Lajeunie regényéből készült A láthatatlanok tulajdonképpen egy tabló,

mert bár vannak kitüntetett karakterei, de főszereplője az északi határon fekvő anzini L’Envol (kb. Szárnyalás) nevű hajléktalanszálló. Ennek négy szociális munkásának (Audrey, Manu, Hélène és Angélique) és javarészt idős női lakóinak küzdelmes élete tárul a néző elé részint dokumentarista, részint vígjátéki, illetve szatirikus formában.

A film alapkonfliktusa, hogy a városvezetés az intézmény eredménytelenségére (csak a lakók 4%-át sikerült visszaintegrálni a társadalomba) hivatkozva ellehetetleníti a L’Envolt.

Mivel az elhivatott szociális munkások és a lakók között szoros kötődés alakult ki, így előbbiek nem törődnek bele a dologba, és a Nem szegényeknek való vidék aktivistáihoz hasonlóan polgári engedetlenséget gyakorolva, az embertelen törvényekkel szembe menve magánakcióba kezdenek. Azaz megpróbálnak menedéket nyújtani a hajléktalanoknak, és megkísérlik őket sajátos módszerekkel visszajuttatni a munka világába. A film különlegességét egyfelől az adja, hogy profi színészek és civil szereplők együtt játszanak benne.

Louis-Julien Petit a Franciaországban nagy hagyománnyal bíró cinéma verité („résztvevő”) dokumentarista módszert alkalmazta a történet elmesélésére,

illetve a társadalmi tabló összeállításához. Azon túl, hogy a rendező civil szereplőkkel dolgozott, a filmstílus is a 60–70-es évek dokumentarista játékfilmjeit idézi. A kamera mintegy „magához vonzza” a nézőt, azonosítja tekintetét az objektívével, és beleveti az eseményekbe. Például abban a jelenetben, amelyben a rendőrök éjszaka számolják fel az egyik „hajléktalantábort”. A cinéma verité stílusnak köszönhetően a kamera, így a néző szinte testközelből látja, és élheti át a szereplők szenvedését.

A dokumentarista stílus szerencsés módon erősíti a nézői azonosulást, amelyet egyébként A láthatatlanok tablójellege, túl sok szereplője szerencsétlen módon gyengít. Louis-Julien Petit művének nagy hibái nincsenek, de az egyik legmarkánsabb, hogy a befogadónak nehéz kapaszkodót találnia, mivel nincs egy igazi főszereplő, akivel elindulhatna a cselekményben. Persze ez abból a szempontból nem baj, hogy a L’Envolon keresztül Petit egy általános társadalomrajzot szeretett volna elkészíteni, ami egyébként sikerült is neki. Azonban az alig több mint másfél órás játékidő alatt

sajnos csak „életszeleteket” kapunk a potenciálisan nagyon izgalmas karakterek életéből, akiket így felületesen ismerünk meg.

Például az egyik kiemelt hajléktalant, Chantalt megformáló Adolpha Van Meerhaeghe önmagában, saját, személyes kisugárzása miatt is érdekes karakter lenne, ahogy az önpusztító és öntörvényű 33 éves Julie története is önálló filmet érdemelne, de a négy, olykor az idegösszeomlás szélére kerülő szociális munkás is több figyelmet kaphatott volna. Ebben a formában a néző nem tud igazán kötődni senkihez.

Az író-rendező részéről érdemesebb lett volna egy kíméletlen döntést hozni, és feláldozni a tablójelleget a karakterdráma érdekében. Hiszen a kevesebb olykor több.

Mindebből pedig sajnos az is következik, hogy összhatását tekintve nem annyira erős a film, inkább csak takaréklángon pislákol, legfeljebb egy-két drámai jelenet vagy komikus szituáció dobja fel, de a poénok is inkább középszerűek, leginkább a „férfias”, zűrös előéletű és groteszk Chantalhoz kötődik a humor.

Persze A láthatatlanok duzzad az értékes gondolatoktól, hibái ellenére egy nagyon fontos film.

Ugyanis körképet fest a hajléktalanpolitika 21. századi, franciaországi helyzetéről, ami, mint már említettem, ismerős nálunk és a tengerentúlon is. Mivel egy dokumentarista stílusú drámai komédiáról van szó, ezért nincsenek kiélezett küzdelmek a bürokrácia és a szociális munkások között, azonban éppen a nyers valóság bemutatása miatt válik egy-egy képsor rendkívül felkavaróvá. Az egyik jelenetet emelném ki, amire már utaltam. Ebben a rendőrök éjszaka törnek rá a sátoros hajléktalanokra, akiket egyik pártfogójuk először szép szóval próbál meggyőzni arról, hogy vonuljanak el a közterületről, mert törvénybe ütköző, hogy ott sátoroznak. Azonban a hatóság képviselői nem várnak túl sokat, és megkezdik a „tábor” felszámolását. Hangsúlyos, hogy mindezt éjszaka teszik, ez pedig több szempontból is embertelen. Egyfelől az utcán élő embereknek már az álma sem lehet nyugodt, puszta létük ütközik szabályokba. Másfelől nappal túl sok szemtanúja lenne a rendszer embertelenségének, ezért is

„szerencsés” a végrehajtók szempontjából, hogy az éj leple alatt űzik el a hajléktalanokat, akik „rontják a városképet”.

Mindez pedig arra is rávilágíthat, hogy egy adott gazdasági-politikai rendszer minek tekinti az embert. Ha „munkaerő” és „adófizető”, akkor a közterület az övé, mert a „köz”-höz tartozik, ami alapként tartja a felépítményt. Azonban ha az állampolgár nem termel semmit, sőt, felhívja a többiek figyelmét arra, hogy valami nincs rendben (hiszen egy társadalomban nincs rendben valami, ha csoportosan kénytelenek emberek az utcán aludni), akkor az állam legszívesebben láthatatlanná tenné őket. Ez a 19. századból ismert gyakorlat tehát a 21. században is tovább él.

A láthatatlanok azért is izgalmas film, mert csupa női hajléktalanról szól.

Utcára került magányos nők ritkábban válnak filmek főszereplőivé, jellemzően férfiak, esetleg gyerekek a gyakoribbak. Pedig mint arra Louis-Julien Petit műve is rávilágít, egy nő többszörösen is kiszolgáltatott, ha hajléktalan. Nemcsak azért, mert speciális női szükségletei vannak, hanem mert szexuális erőszak áldozatává válhat, és a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák, társadalmi elvárások, illetve a női genderidentitás miatt még inkább megsemmisülhet az önbecsülése, ha depriválttá válik. A viszonylag fiatal Julie tud „nőiesen” öltözködni, a többi, idősebb szereplő már a patriarchális társadalom szemszögéből elvesztette női identitását. Jóllehet, Julie éppen szexuális kisugárzása miatt potenciális áldozat. Bár nincs direkten kimondva A láthatatlanokban, de az álláskeresés vagy a „tréning” jeleneteiben az alkotó utal arra, hogy nőként még nehezebb úgy visszaintegrálódni a munka világába, hogy az embernek már nincs „női vonzereje”, amit a patriarchális társadalom megkövetel a nőtől.

Mindemellett – bár a tablójelleg miatt nem jut elég tér a problémának – az a kérdés is megjelenik, hogy a szociális munkások, a hajléktalanokkal foglalkozó jótétlelkek, ha nehezen is, de pártfogoltjaikon tudnak segíteni, önmaguk sorsának viszont egyre kevésbé az urai. Ez leginkább az Audrey nevű nő rövid epizódjaiban jelenik meg, aki egyik jelenetben kissé didaktikusan kifejti, hogy

úgy érzi, élete összeomlóban van, magával semmit sem törődik, míg más embereken segít. Ennek a drámája is megért volna egy külön filmet.

A láthatatlanok tehát egy fontos film, de nem a legerősebbek egyike. Louis-Julien Petit nagy volumenű, „epikus” történetet vitt vászonra, amelyben nincs idő a csendesebb, karakterközpontú drámára. Ám így is emlékezetes lesz különösen mostanság, amikor a pandémia miatt ismét világszerte terítékre került a „hajléktalankérdés”: mi lesz az izoláció, a karantén és a veszélyhelyzet ideje alatt azokkal, akik eddig az utcán éltek, vagy a szállókban voltak kénytelenek átvészelni az éjszakákat?

A koronavírus-járvány miatt azért is került kitüntetett pozícióba a mű, mert ez indította el április 21-től a Budapest Film távmozi programját.

A mozibezárások miatt útnak indított szolgáltatás ahhoz képest, hogy a szervezők közleménye szerint gyors tempóban rakták le az alapjait, meglepően jól és jó minőségben működik (az előadások előtti chatelésre használható „társalgón” azért még van mit csiszolni), így aki rendelkezik internetkapcsolattal, az újra mozizhat kedvezményes jegyáron, az otthonából. Persze, ha nincs egy nagyobb kijelzőnk, netán egy vetítővásznunk, akkor nem lesz az igazi, de szükségmegoldásnak, és nem utolsó sorban a moziüzemeltetők támogatása végett ez egyelőre a legjobb lehetőség arra, hogy életben tartsuk a mozikultúrát a veszélyhelyzet alatt.

A láthatatlanok (Les invisibles), 2018. Írta és rendezte: Louis-Julien Petit. Szereplők: Audrey Lamy, Noémie Lvovsky, Brigitte Sy, Antoine Reinartz, Corinne Masiero, Sarah Suco, Pablo Pauly, Quentin Faure, Marie-Christine Orry. Forgalmazza: Mozinet.

Benke Attila

szerző: Benke Attila
honlap e-mail
Benke Attila 1986-ban született Kerepestarcsán. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum