KULTer.hu - „Ördögi” szonettek
121750
post-template-default,single,single-post,postid-121750,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ördögi” szonettek

Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy

Markó Béla Amit az ördög jóváhagy című kötetével ismét bebizonyította, hogy igazi formaművész. Az eredeti vagy módosított petrarcai szonettek bár rímképletüket tekintve igen sokszínűek, mindre jellemző a mesterien alakított forma. Még a kötet záródarabjára is, melynek címe Szabad szonett ugyan, mégis jellemzi egyfajta kötöttség. Talán az sem véletlen, hogy az említett versforma 14 sorból áll, a kötet pedig 140 szonettből tevődik össze. Markó Bélának nem ez az első szonettkötete, amelyben hangsúlyt kap a képzőművészet, illetve annak költészetre gyakorolt hatása, ez korábban az Elölnézetben jelent meg markánsan.

A szövegek értelmezésekor kiindulhatunk a címek alatt megnevezett képzőművészeti alkotásokból, amelyeket a pontosan feltüntetett adatok segítségével az olvasó könnyen azonosíthat. A festményeket tekinthetjük elsődlegesnek, ekkor hozzájuk viszonyítva fogunk neki az egyes lírai művek olvasásának. De az eljárást megfordítva az értelmezést kezdhetjük akár a versekkel is. És persze önmagában csak a költemények olvasása is érvényesen értelmezhető, bár a képek okkal kerültek a kötetbe. A festmények felőli olvasás esetében néhány vers kapcsán ekphraszisszal, vagyis képleírással állunk szemben. Kiemelném például a Gyanú című verset, ami vitathatatlanul kapcsolódik a feltüntetett Renoir-festményhez (Zongorázó lányok). Már a versfelütés reflektál a képre, a festmény leírásának is tekinthető: „Próbálgatják a zenét”. A műben többször visszatérnek zenei közegben használt kifejezések, mint a „kotta” vagy a „hangjegy”, de egy szemléletes metafora is szerepel benne:

„zongoralecke a test” – ez az azonosítás a két elem mulandósága okán jöhet létre, mindkettő egyszeri és megismételhetetlen.

A versbeszélő felveti a hangzóvá tétel problematikusságát is („a kotta a valódi, s mind hamis, / ami belőle lesz”). A költemények többsége azonban nem ekphrasziszjellegű, ilyenkor a kép egyszerűen csak ihletforrásként szolgál.

A túlvilágról alkotott kép szinkretikus, antik mitológiai alakok éppúgy helyet kapnak a versekben, mint a keresztény Isten vagy akár az ördög.

A nagyobb hangsúly talán a keresztény hitvilágból ismert istenképen, illetve az istenkeresésen van. Már az Elölnézet című kötetben is domináns ennek motívuma, az In contumaciam című versben például ez egyértelműen kifejezésre jut: „Mert önmagában, persze, láthatatlan / saját képében sehol sem lelem”. A mondatrész felveti nemcsak az Isten, de bármely létező önmaga teljességében való ábrázolhatatlanságát. Ez a korlátozottság pedig nemcsak a festészetnek „természetes velejárója”, hanem a költészetnek is. Talán éppen a tökéletes ábrázolás lehetetlensége miatt lehet Istent a legkülönbözőbb alakokban megjeleníteni. A Végül a szeretet című költeményben például egy öregasszonnyal azonosítódik, aki ugyan eteti „csirkéit”, gondoskodik róluk, olykor mégis el-elragad közülük egyet. Ilyenkor nem marad más, csak a remény abban, hogy nem mi leszünk a kiválasztottak.

Az istenkeresés az identitáskereséssel is összekapcsolódik, az önmeghatározásban ugyanis nagy jelentőséggel bír a hit.

Az önismeret problémája, illetve az arra irányuló kísérletek már az előző, Bocsáss meg, Ginsberg című kötetben is jelen vannak. Fő kérdései, mint a „ki voltam?”, „ki vagyok?” vagy éppen az „ugyanaz vagyok-e a változó testben?”, az Amit az ördög jóváhagy verseiben is visszaköszönnek. Az Egyetlen szonett egy az egyben erre az előző könyvben megjelenő problémakörre reflektál, az ott feltett kérdésekre ad választ: „Nyilvánvaló, hogy mindig én vagyok / az itt-ott gyűrött, mégis változatlan / forma”. A test tekintetében tehát megfigyelhető egyfajta állandóság. Ugyanakkor nemcsak a „forma” kapcsán állapítható meg folytonosság, az jelen van az egyes kötetek szintjén is (az énkeresés motívuma például ilyen összekötő kapocs).

A címpozícióba emelés ellenére az ördög kisebb hangsúllyal van jelen az isteni reprezentációjához képest.

Néhol fel-felbukkan azért, legmarkánsabban a kötet közepén található Őszi paktum című versben jelenik meg, amelyben maga a kötetcím is visszaköszön. „A sátán teste gyéren szőtt anyag, / s átlátni rajta, mint az őszi kerten”. Asszociálhatunk akár a Madách által megalkotott ördögkarakterre is, aki Az ember tragédiájában szintén sokat enged látni az embernek, mégis vannak olyan részei a világnak, amelyeket nem mutat meg. „De persze ára / van ennek, mert régóta azt eszed, / amit az ördög jóváhagy neked.” Ez a szövegrész szintén az Istennel szembeni elemi rossz hatalmára irányítja a figyelmet, arra, hogy semmi nem történhet az ördög engedélye nélkül, aki egyfajta „felügyelő szerve” a világnak.

Hatalommal rendelkezik a teremtő ember felett, hiszen képes meghiúsítani, elpusztítani bárminemű munkát.

Ennek kapcsán viszont felmerül a kérdés: minden eddig létrehozott produktumra „rábólintott” a gonosz? Ez a kötet is azért jöhetett létre, mert az ördög jóváhagyta?

Felmerülnek az embereket oly gyakran foglalkoztató, túlvilággal kapcsolatos kérdések is:

mi van a halál után? Mi történik akkor, amikor az ember meghal? A kötet sem ad választ erre a Hazatér című versben felvetődő problémára. „Vajon nevezhető-e ez halálnak, / ahogy még néz világtalan szeme, / vagy csak eláraszt mindent a zene, (…) előbb csak széthull millió darabra, / majd eltűnik”. Az emberi végesség ténye megkérdőjelezhető, ez jelen műben is tematizálódik („kettészakadhat, de tovább rezeg”). A Már emberi című versben bizonyossá válik a halál visszafordíthatatlansága: „ha újra kézbe venne / majd gyilkosod, és újra elkeverne / csontot, velőt, húst egy hatalmas tálban, / s megpróbálna beléd lelket lehelni, / de nem lehet”.

A kötet felépítése egyszerű elvet követ. Az általában egy-egy mondatból álló szonettek a versek alatti datálás tanúsága szerint  megírásuk időrendjében váltják egymást.

Természetesen kiemelt helyet kap az első, a középső, valamint a befejező szonett, utóbbi zárlata továbbgondolásra késztet: „ahogy értelme van, de célja nincs”. A záró sor éppúgy vonatkozhat az utolsó szonettre, mint az egész kötetre, vagy akár Markó Béla költészetére, és tágabban értve magára a költészetre, a művészetekre is.

Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy, Kalligram, Budapest, 2019.

A duplakritika másik része itt olvasható.

A borítófotó forrása a Maszol.

Tusz Ilona

szerző: Tusz Ilona
honlap e-mail
Tusz Ilona 1998-ban született Bakonszegen. Jelenleg a Debreceni Egyetem történelem-magyar tanárszakos hallgatója. Első kritikája a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum