KULTer.hu - Jassó Judit kisprózája
122452
post-template-default,single,single-post,postid-122452,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Jassó Judit kisprózája

Világtalanok 

A vak kolléganő nem látja, hogy a mosdóban tegnap kitettek két flakon illatosítót az ablakpárkányra. Látom az arcán, hogy megérezte a friss virágillatot. Mosolyog. Mielőtt kilépek, reflexből felkapcsolva hagyom neki a villanyt.

Minden reggel átmegyek az aluljárón. Az egyik reggel megakad a szemem az átkötő folyosón, a fal mellett letett pokrócon. Összerezzenek, félek, hogy mentőt kell hívnom. Nem bírom ki, hogy ne nézzek oda. Várom, hogy a pokróc alatt legyen valaki, de ahogy elhaladok mellette és odanézek, látom, hogy a csomagjait takarta le vele. A vagyonát. Mi lenne, ha így élnénk, egy darabot kihasítva az aluljáróból, vagy egy ülést birtokolnánk a villamoson? Ha hívnom kellett volna a mentőket, elkések a munkahelyemről. Ez a megoldás, valóban, hogy a mentő kijön és elviszi? Mozgok előre, mint egy marionett, az idő és az elvárások rángatnak. Nem szaladok át a zebrán, legalább ennyiben dacolok velük.

Nincs annyira sötét, mint az előző napokban, amikor ködben ébredtünk. Megiszom a reggeli kávét, később még egyet. Kihasítok negyedóra énidőt az idő nagy egészéből, ami számomra kiméretett. Mégis minden perc visszavág, amit – úgy érzem – nem a kötelességekkel töltök el. Hamarabb kell beérni az irodába és tovább kell bent maradni. Az elvárások között nyugodtan lehet vakon tapogatózni, mert a megszokások megragadják a karomat és vezetnek. Mint én a vak kolléganőmét, amikor a munkaidő végén vezetem őt a labirintusszerű folyosón a kijárat felé, és még a kártyáját is lecsipogom. Furcsa szó ez: lecsipog, kétségtelenül helytálló. Ha kijövök az irodából, sokszor lekapcsolom a lámpát a rövidebb folyosón, ami a mosdók és a konyha felé vezet. Túl sok a fény. Az irodában is ez a bajom, a látásom még jó, nincs szükségem annyi fényre. Az egyik lencsém viszont évek óta, hogy megműtöttek szürke hályoggal és új műanyag lencséket kaptam, homályos. A bal szemem teljesen jó, a jobb rossz. Ha behunyom a bal szemem, a jobbal nem látok semmit. A két szemem két különböző világot oszt meg velem. Néha eszembe jut, belegondolok, hogy Borges egyszer csak megvakult. Engem megmentettek, az orvos nem is vesztegetett több időt arra, hogy a szürke hályog okát kiderítse. Anyagcsere-probléma, mondta, és azóta sem tudom a valódi okot. Kétezer-háromban történt, akkor kezdtem rosszul látni. A látásom húsz százalékosra csökkent. Rossz buszra szálltam fel, ez a legkellemetlenebb, ami történt. Elmentem az orvoshoz, aki anyámat is műtötte. Őt negyvenéves korában kapta el a szürke hályog. Huszonkét évvel később hallottam egy kolléganőm szájából, hogy ez anyai ágon öröklődik. Az anyám annak idején nem szólt nekem erről. Lehet, nem is tudta. Vagy, szkeptikusként, nem akart foglalkozni vele. Sosem voltunk jóban, és ez az egész életemre kihatott. A vakság is majdnem utolért, mégis figyeltek odafentről az angyalok. Szeretném, ha másokra is figyelnének. Arra, aki a pokrócot ráterítette az aluljáróban a csomagjaira. Lehet, hogy ott őrzik az angyalai, csak láthatatlanul. Engem is őriztek, egyszer eljöttek megnézni. Éjszaka történt, a többiek aludtak, én az íróasztalnál ültem. Egyszer csak megéreztem, hogy valaki néz. Odapillantottam, ahol ezt a valamit sejtettem. Farkasszemet néztünk, ő velem, én a sötéttel. Nem tudom, pontosan mi vagy ki volt az. Lehet, hogy a halál. Néztük egymást egy darabig, majd valahogy vége lett a szemezésnek, annyit realizáltam, hogy valami ott járt a szobában és talán rám volt kíváncsi.

A vak kolléganő nem látja, hogy a mosdóban tegnap kitettek két flakon illatosítót az ablakpárkányra. Látom az arcán, hogy megérezte a friss virágillatot. Mosolyog. Mielőtt kilépek, reflexből felkapcsolva hagyom neki a villanyt.

Bizonyos időközönként, nincs erre pontos algoritmus, ezt a kolléganőmet kikísérem az irodából. A folyosón érem utol, és már nem latolgatom, örülne-e a segítségemnek. Tudom, hogy örül. A kijáratnál várja a férje. Akkor nyit be, amikor kiérünk. A kolléganőmmel kedves dolgokról beszélgetünk, amíg tart az út. Mondom, mikor érünk a padlón elhelyezett domború csempékig. Éppen azért vannak, hogy a világtalanok tudják, hol kezdődik a lépcső. Segítek a kolléganőmnek, megfogom a karját, vezetem, hogyan lépjen, de nem veszem el tőle az önálló cselekvés élményét. Egy pillanatra elképzelem, hogy én is vak vagyok. Nem az, hogy nem sújt le különösebben. Csak látom, hogy lehet úgy is élni. Néha próbálgatom, behunyom a szemem, elképzelem, hogy annyi a maximum, amennyi napfény az ablakon bevilágít, és eléri lezárt szemhéjamat. A kolléganőm mindig vidám, jókedvű, talán azért, mert tényleg kevés jut el hozzá a világ szomorú oldaláról.

A pokrócról például. Egyszerűen végigmegy az aluljárón, a világ összes aluljáróján, és ugyanaz az élmény. Befelé figyel, részint a kintről érkező hangokra. Irigylem őt, mert ha a látásod ép, mindent látni akarsz. Tudni, hogy a pokróccal betakart csomag, ami másnap már ott sincs, kihez tartozik. Hol született és mikor? Ki hozta a világra és meddig nevelte? Járt óvodába? Volt elég ruhája, vagy a rokonság adta össze? Beíratták iskolába, megtanult-e írni-olvasni, milyen jegyek kerültek a bizonyítványába? Kibe lett először szerelmes? Szokott fogat mosni legalább naponta kétszer? Leszarja, ha a múltjáról kérdezik, vagy felvillanyozza?

Miért akarok mindenki pszichológusa lenni és mindenkit meggyógyítani?

A világ nem beteg, legalábbis nem magamból kell meggyógyítanom. Lecsipogom a kolléganőm kártyáját, a sajátomét olyankor néha elfelejtem. Nem baj, majd a rendszer kiléptet. A férje belép az ajtón, feljön a lépcsőn, karon fogja a kolléganőmet. Köszönünk egymásnak, megtartom nekik az ajtót, és az utánunk érkező másik vak kolléganőmnek is, aki egyedül szokott hazamenni. A villamosmegállóig kap kíséretet, onnan önállóan közlekedik.

Nem sietek. Az aluljáróban már nincs ott a csomag, amit reggel láttam, a világ ment előrébb. Mégis félek, legújabban attól, hogy valaki ott ül vagy fekszik a Közvágóhídnál a kör alakú padon, feje előreborul a mellére, és úgy alszik, hogy szinte már halott. Nekem kell majd felébresztenem és hívnom a mentőket. A piros lámpánál megálló autókból kíváncsi szemek figyelnek. Van, aki hülyének néz, más hősnek tart. Mondanám a kiérkező mentősnek, hogy van egy csomag a közelben, ami lehet, hogy az ápolthoz tartozik. Nem érdekli őket. Levágják a ruhát a haldoklóról, beteszik az autóba, egymás között egyeztetik, mihez kezdjenek vele. A havazás nem akar megindulni, annyira fáj a fejem front idején, hogy majdnem szétrobban. Talán újjászülethetnék, ha ez megtörténne. „Minden lemondás egy kis halál.” Nem bírok lemondani a hajléktalanról, de elképzelni sem tudom, hogy majd meggyógyul. A mentősök elmennek, és én is elindulok a villamos felé vezető út futószalagján. Itt mindig áramszünet van, a szalag azért nem működik.

Borítófotó: Pexels

Jassó Judit

szerző: Jassó Judit
honlap e-mail
Jassó Judit 1977-ben született Budapesten. Író, költő, a FISZ tagja. Korábban a KULTer.hu, a Képírás, A Vörös Postakocsi és az Apokrif Online, valamint a Holmi és a Zempléni Múzsa közölte írásait. 2013-ban a Narraton elbeszélésversenyen, mely a visegrádi országokban került megrendezésre, első helyezést ért el Potozky Lászlóval közösen. Díjazott írásának címe: Budapest Noir. Első kötete 2019-ben jelent meg a FISZ gondozásában Kaszt címmel.

KULTprogramok

<< 2020. Júl. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum