KULTer.hu - A több kevesebb
123087
post-template-default,single,single-post,postid-123087,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A több kevesebb

Solymosi Bálint: Vakrepülés – Gerillaregény

Solymosi Bálint második regényének főhőse 1994-ből, a megkeseredett művészlélek önkéntes száműzetésének állapotából tekint vissza vidéken töltött gyerek- és fiatalkorának, budapesti bohéméletének hányattatásaira.

Már Körös-menti szülőfalujában egy életre megmérgeződik szülei, a térség, a korszak anyagi, szellemi, és lelki mélyszegénysége által. Innen először egy szegedi lakásba „sodródik”, ahogy Fanni – egy a számtalan karakter nélküli szereplő közül – jellemzi mozgását, és ezzel kezdetét veszi a tanulóévek izzadtságszagú, dohányfüstös kocsmákban és munkásszálló diszkókban töltött időszaka (1976–78), minek során az elbeszélő tudatosan ütközteti, mint szentet és profánt, építészeti és festészeti tanulmányai során formálódó művészetelméleti elképzeléseit és társaságának bevallottan züllött gyakorlati életmódját, az elfogyasztott halkonzervek tornyait, a szipuzást, a melót a vágóhídon. Aztán felköltözik Pestre, állást kap egy nyomdában, folytatja az alkotás nélküli elmélkedést és ivást,

kirúgják, megverik, bezárják, de közben egyértelművé válik, hogy ez mind része a menekülésnek, maga sem tudja, mi elől, de éppen ez a lényeg.

A narráció mindeközben rotál az egyes szám első személyű énelbeszélő perspektívája, az olvasó egyes szám második személyű megszólítása, egyben az elbeszélő alakjába történő inkorporálása [„Mindez annak másnapján történik tehát, amikor megismerkedsz a repülő őrnaggyal. A névnapod másnapján.” (63.)], valamint az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód között, ahol a főhősre „a fiú”-ként referál. Ez a skizoid narrátor mellesleg megbízhatatlan, nem emlékszik részletekre és összekeveri a dátumokat, hangneme pedig egyfajta értelmiségi nihilizmus és az öngyűlöletből fakadó hedonizmus ünneplése között fluktuál.

A perspektívaváltások egy kiismerhetetlen, fluid gondolatfolyam erejének vannak kiszolgáltatva, kronológiai ugrásokkal megbolondítva.

Ez egy végtelenül fragmentált szerkezetet eredményez, ahol az epizódok a legritkább esetben reflektálnak egymásra. A háttérben lassan kivehetővé válik a szerzői ambíció: egy zaklatott, kádárkori Az elveszett idő nyomában létrehozása, ahol a madeleine egy dögkút, és a visszaemlékezés végén az idő helyett csak mentális betegségek bizonyítékait találjuk meg.

Ehhez hasonló nosztalgiaorientált korrajzokat gyakran illetnek azzal a kritikával, hogy bár sok minden történik, úgymond nincs cselekmény.

Valójában ez egyáltalán nem probléma, amíg vannak tehermentesítő karakterek, vagy az elbeszélés maga olyan erejű, hogy kompenzál a cselekmény hiányáért. A Vakrepülés esetében viszont egyik mentő körülmény sem teljesül. Félreértés ne essék, rengeteg szereplő van, ráadásul olyan elképesztő nevekkel ellátva, mint Nyamvadt, Pilátus, Tetű vagy épp Tankarcú. De pontosan ennyit is tesznek hozzá a regényhez: funkció és személyiség nélküliek. Jelenlétük szinte minden esetben redundáns. Adott néhány alak, akik rezignáltan isznak egy kocsmában vagy egy bérlakásban, a következő jelenetben pedig máris újabbakat rángat elő a narrátor, mintha bármiben eltérnének a korábban megnevezettektől. A leginkább kidolgozottnak nevezhető karakter, a repülő őrnagy legemlékezetesebb vonása az, hogy mindig körmére ég a cigaretta.

Az elbeszélés néha véletlenszerűen kitér valamelyik szereplő egyedi tulajdonságára, zenei ízlésére, de egyszerűen nem kapunk lehetőséget rá, hogy érdekelhessen.

Az egyetlen jellemezhető személyiség magáé a narrátoré, aki nagyban emlékeztet Bartis Attila A vége című regényének főhősére, Szabad Andrásra. Mindketten humortalan, önmarcangoló egoisták, akiket nyomaszt saját tehetségük felvetése is, de akik titokban persze zseniálisak, töretlen sikerrel a nőknél (a Vakrepülés elbeszélője öt megkülönböztethetetlen barátnőn és menyasszonyon megy keresztül a történet néhány éve alatt). Mint A vége esetén, itt is felmerülhet az olvasóban, hogy talán egy nagyon jól álcázott szatíráról van szó – de amennyiben szatíra, szükség lenne valamilyen ellenpontozásra, és bár sokszor látjuk szerencsétlen pillanataiban „a fiút”, nincs arra utaló jel, hogy belső küzdelmei ne a legnemesebb harc, a művész útjának elengedhetetlen fázisai lennének.

A helyzetet még menthetné a nyelvezet, az elbeszélés sodrása. Alapvetően érdekes megoldás lenne, hogy a perspektívaváltások dinamikájából leszűrhető a főszereplő skizofréniája, de a felfedezést – mint kész diagnózist – a regény vége felé az olvasó szájába rágják. Szintén sokat tehetne hozzá a szöveghez az abba szervesen beépülő néhány versrészlet és dalszöveg, vagy akár a háttérben zajló világtörténelmi események megidézése, de sajnos ez a széttartó intertextualitás válik a regény legnagyobb gyengéjévé. Terjedelmének fele gyakorlatilag (magyar szó híján) name-dropping: az irodalom, a festészet, az építészet, a zene teoretikusainak végeláthatatlan idézése, tárgyalása, felemlegetése.

Mintha a szöveg mindenről akarna szólni; van itt egzisztencializmus, magyar közélet, Vörös Brigádok, játékos bevezetés a pszichológiába,

posztpunk zeneelmélet, Apokalipszis most, és mindez egy dél-alföldi horgásztúra és egy budapesti tivornya öncélú felidézése közé ömlesztve. Idézek egyet én is, Schiller szerint a naiv zseni (csak ezen szerepre való jelentkezésként tudom értelmezni a regényt) feladata a határolás. És itt vádolható leginkább a regény: a szerző nem volt képes vagy nem volt hajlandó határolni, a szó szoros értelmében mindent jelentőséggel ruházott föl, és ez egy túlírott, tagolatlan masszát eredményezett, aminek olvasása közben felüdülést jelent bármely, nyomokban lineáris történetmesélést tartalmazó szakasz. Ugyanakkor a kulturális kitekintőknél nem kevésbé fárasztó vagy unalmas az eseménytelen szegedi esték végeláthatatlan sora, ahogy kényszeredetten próbálunk mélyebb értelmet találni a haverok szájából elhangzó trágárságokban.

Mindez azért kifejezetten bosszantó, mert élvezhetetlenné teszi a máskülönben sokszor bravúros nyelvi megformáltságot.

Mennyivel jobban működött mindez Hajnóczynál, a regényben többször is említett A halál kilovagolt Perzsiából esetén, amely jórészt hasonló témákat tárgyalt, mint az alkoholizmus, az írás nehézsége vagy az értelmiség lehetetlen helyzete a szocializmusban, de mindezt sokkal effektívebben tette, elsősorban mert radikálisan csökkentette az elbeszélés idejét és terjedelmét, valamint mert néhány markáns karakterré sűrítette a Solymosinál arctalan tömegként jelentkező sorstársakat.

Elérkeztünk a cím kérdéséhez. A mozgás, amit „a fiú” végez, tényleg nevezhető vaknak is, repülésnek is. De miben áll a regény gerilla mivolta?

Kézenfekvőnek tűnik, hogy politikai lázadásról van szó, elvégre a főszereplő a társadalom peremén él. Kivallatják a rendőrségen, üldözi a KISZ-es főnök a nyomdában, beutalót szerez az elmegyógyintézetbe, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, „gerillatámaszpontokat” (kocsmákat) látogat napi rendszerességgel, és közben mindvégig fegyveres harcról (azaz egy Springfield puska cipeléséről) álmodozik. De ez a fajta lázadás sosem materializálódik, megmarad a passzív ellenállás szintjén. Akkor esetleg lázadás a regény tradícionális formái ellen? Be kell látnunk, erről sincs szó, már az ilyen szintű töredékesség sem számít innovatívnak. Akkor talán lázadás a irodalom ellen? Amennyiben az alcím valóban ezt a szándékot jelzi, és

ha a könyv tényleg antiregénynek szánt képződmény, amely arra hivatott, hogy feszegesse határainkat és ellenérzéseket keltsen bennünk, kész vagyok jelentős műnek elismerni.

Akárhogy is, maradéktalanul egyetértek az elbeszélő számomra legemlékezetesebb önkritikus megszólalásával arról, hogy miért nem szabad bevonulnia a hadseregbe: „Nem amiatt a három vagy jobb esetben másfél év miatt, amit bent kell tölteni egy laktanyában, hanem önvédelemből; attól tartok ugyanis, hogy szabadulásom után katonatörténeteket mesélnék megállás nélkül, gondolja meg, mennyi idő menne el azzal!” (126.) Valóban, nem feltétlenül vált volna az így is közel 400 oldalas regény javára még néhány katonatörténet.

Solymosi Bálint: Vakrepülés – Gerillaregény, Kalligram, Budapest, 2019.

Imre Lukács

szerző: Imre Lukács
honlap e-mail
Imre Lukács 1996-ban született Budapesten. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolába járt, ahol 2015-ben végzett. 2019-ben alapszakos diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, esztétika szakirányon. Szakdolgozatát Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című regényének kortárs adaptációiról írta. Jelenleg ugyanitt mesterszakos tanulmányait végzi.

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum