KULTer.hu - Inkább könyvekre hasonlíts
123155
post-template-default,single,single-post,postid-123155,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Inkább könyvekre hasonlíts

Első regényem keletkezéséről (esszé: fogalmi próbálkozások)

Kisebb vita bontakozott ki a KULTer.hu-n az elmúlt hetekben. Gerőcs Péter Hogyan induljunk el a pályán? című esszéjével kapcsolatban Toroczkay András fogalmazott meg kifogásokat, majd így összegzett: „[E]gy alapos, minden naivitástól mentes körképet szívesen olvastam volna a témában. Akár úgy, hogy az olvasó elé tárja a saját életkörülményeit, anyagi helyzetét, lehetőségeit, mesél a »másik« életéről. Például arról, hogy hogyan, milyen technikákkal veszi rá magát az írásra, és hogyan tudja megengedni magának.” Ehhez a felvetéshez kapcsolódva szerkesztőségünk kérésére írt saját tapasztalatairól Mécs Anna, most pedig Szilasi László szólal meg a témában – a Szentek hárfája (2010) című regénye keletkezési körülményeiből kiindulva.

2006–2010

Annyit tudtam róla, hogy a békéscsabai evangélikus nagytemplomban, a karácsonyi éjféli misén egy fiatal, szőke, gimnáziumi diák megöl egy subába öltözött, nagy testű parasztgazdát – ezt a keveset azonban hosszú évek óta tudtam. Olyan régóta, hogy elkezdtem aggódni azon, netán meghalok, és a dolgomat még mindig nem végeztem el. 2006-ban a tengeren nyaraltunk. Amikor szeretteim elmentek egy egész napos kirándulásra (üvegaljú hajókból lehetett vizsgálni a vízi élőlényeket),

döntésre jutottam: meg fogom írni ezt a regényt, még ebben az évben elkezdem.

Amikor hazamentünk, megírtam egy másfél oldalas vázlatot, kitaláltam a nyelveket és a szerkezeteket. Aztán hagytam az egészet a francba: úgy gondoltam, a regény már megvan, csak még nem írtam le. (Ez a jó fél éves semmittevés első regényem létrejöttének fontos szakasza. Néztem a plafont. Az volt a munkám.) Amikor azonban karácsonyra kaptam az öcsémtől egy könyvet, amely régi, békéscsabai képeslapokat tartalmazott, annyira izgalomba jöttem, hogy a két ünnep között neki is fogtam az írásnak. Leírtam az első mondatot, amiből a könyvben, sorozatos javítások után, a következő nyelvi nyitány alakult ki: „1924. december 24-én éjszaka, nagyjából egyazon időben, fél tizenkettő előtt néhány perccel, vagy kicsivel utána, három férfi vágott neki a szakadó hóban a városnak, hogy a feldíszített haragosi Nagytemplomban, a lehető legteljesebb számban összegyűlt hívek körében ők is köszöntsék Szent Fiad, a Megváltó születését.” Jó nyitómondatnak találtam. Hozta magával a többit.

Rainer Maria Rilke szerint mindegyikőnkben ott van egy-két könyv. Jo Nesbø szerint azonban az íróság a harmadik könyvvel kezdődik. Ki kell termelnünk magunkból őket, hogy irodalmilag üdvözölhessünk.

Megpróbálom elmesélni, én hogyan bányásztam elő az enyéimet. Bányásztam: ez a szó alighanem arra utal, hogy a regény – ha nagyon el nem rontjuk – már az elkészülte előtt is készen van.

Készen áll az anyagban. Elő kell venni. Ez a mi munkánk. De az is lehet, hogy ez a gondolat csupán Michelangelo hatása. Beltartalmi jellegű, kreatív érdeklődésű, irodalomelméleti irányultságú kérdésekről – helyszín, figurák, történet, szerkezet, nyelv, mondandó, didaxis, értelmezés stb. – tehát most nem beszélek. Csak a primitív gyakorlatról.

Ihlet

A regények megírása rendszeres munkát igényel. Az alkotás időszakában mindennap dolgoznunk kell rajta. Mindennap töltenünk kell az üvegbe, majd csak megtelik. A mindennapos alkotói munka azonban ihletet igényel.

Az alapkérdés az, hogy milyen módon lehet előidézni a rendszeres ihletet.

Én úgy gondolom, hogy az írás olyan, mint a borkészítés: minden a zöldmunkában, a szőlőben dől el. A pince csak az utómunkálatok helye. Az irodalmi zöldmunka az anyaggyűjtés. Ott gyűjtjük fel az ihletet. Történhet a neten, történhet papíralapú könyvek által, csak az a fontos, hogy írás közben (már ha számítógépen dolgozunk) legyünk offline. Összegyűjtjük az anyagot, ebből a kérdéseink segítségével témát alkotunk, kiforr a tárgyalás szerkezete, kialakul a nyelv, a valamiképpen sajátos mondat: tényleg csak le kell írni – ha általában nem is azt, ami a vázlatunkban, regénytervünkben szerepelt. A Szentek hárfájában egyébként több elbeszélő és nyelv is dolgozott, el kellett döntenem, hogy a szólamok egymáshoz csikorduljanak vagy össze legyenek hangolva – az irodalom ugyanis bonyolult dolog: minden eleme hat az összes többire, ezért aztán az agyunkkal végeredményben összehangolhatatlan. El kell jutnunk a végsőkig. Ami azon túl van, abban néha megterem valami különös. Nem látjuk át.

Idő

Az anyaggyűjtésre és az összehangolásra nem szabad sajnálni az időt. Az élet azonban rövid, a művészet, az a hosszú. Ottlik erre a problémára úgy válaszolt, hogy egyáltalán nem foglalkozott az idő felháborítóan rövid voltával. Gyereket sem vállalt. Csak a művészet érdekelte. Más írók azonban hatalmas életvitellel, nagy családdal, sok gyermekkel építették fel életművüket. Olyik így, olyik úgy, de azért a második út több önfeláldozást követel a hozzánk tartozóktól – akik hol elfogadják ezt a helyzetet, hol nem. Döntenünk kell, minél korábban. A másik probléma a pénz.

Az idő ugyanis nagyon drága, az írásból pedig nem lehet megélni. Pontosabban: nagyon sokat kell írni, nagyon sikeresnek kell lenni és igencsak szerencsésnek is, hogy sikerüljön.

Valahonnan pénzt kell szerezni, a lehető legkevesebb idegen munkával. Újságírás, tanárság: nem jó, árufeltöltő, portás: nagyon is – Gerőcs kollégának igaza van. És hát legjobb az ösztöndíj, lehetőleg külföldön, távol ettől a mocskos és fojtogató országtól, de lehet éppen állami is. Én, ahogy most, első regényem írásakor is egyetemen tanítottam. A munka sok, a fizetés nevetséges, a tevékenység viszont az olvasás, abból pedig soha nem lett még semmiféle baj. Az író a pénzszerzés tekintetében sem úriember. A művészet azonban minden pénzt megér.

Hogyan induljunk el a pályán?

Hely

Ha megvan az ihlet, és megvan az idő, akkor már csak helyet kell találnunk az írásnak: helyet a térben, helyet a napban. Én Visegrádon szoktam dolgozni, egy rokoni és baráti házaspár szükség esetén megkínál a koszt-kvártéllyal – hála és köszönet nekik ezért.

Belakott, mégis idegen környezet, szófukar és barátságos emberek: nekem erre van szükségem a folyamatos munkához,

másnak talán másra. Napirendem szigorú: 8-tól délig, 4 órától 8-ig dolgozom, 2 x 4 = 8 munkaóra. Reggeli, ebéd, vacsora, ebéd után séta, olvasás, alvás. Csak az a fontos, hogy igazodjunk a saját bioritmusunkhoz. Tudatmódosítók használata csak a munkaidőn kívül. A munkaidőn belül maga a munka a tudatmódosító szer. Függő vagyok, ez itt nagy előny. Hiszen hát tehetséget nem vásárolhatunk. A tehetségünk fele viszont tényleg maga a tevékenység.

Olvasó

Tehát: ihlet, idő, hely. Ezen felül elsősorban arra van szükség, hogy tudjuk, kinek írunk. Ez a tudás nem a valóságos olvasóra vonatkozik, hanem arra a műveletsorra, amellyel óhajtott olvasónkat megalkotjuk. A regényünk által közölt ismeretekkel tetszőleges nemű, korú, műveltségű olvasókat hozhatunk létre, abban a reményben, hogy szövegünk legalább nekik érthető lesz és tetszeni, nem-tetszeni fog.

Írhatunk az olvasóknak: szerintem ez a legderekabb dolog. Írhatunk a kritikusoknak, ez azonban veszélyesebb ügy: nem érdemes a karzatnak játszani.

Egyébként pedig, mint tudjuk, „[m]indent be tudtunk hozni, mert kiszedtük a táskából még a vonaton, érkezés előtt, s zsebbe, zubbony alá rejtve cipeltük végig a városon; Schulze nem tudta elszedni rögtön, és később már könnyű volt megőrizni, nem kutatta annyira, valahogyan sértette az önérzetét, hogy egyáltalán sikerült behoznunk, s egy kicsit félt és undorodott a könyvektől, az egész témától, helyes ösztönnel.” Ez biztató. A hatalmat (egyelőre) nem érdekli a könyvek beltartalma. A hatalom nem olvas. Ne írjál (ez most egy metafora lesz:) Orbán Viktort dicsőítő ódát, mert eltelik néhány év, és óhajtott olvasóid körbe fognak röhögni.

Mi a pálya?

Szocializáció

Másodsorban irodalmi szocializációra van szükség, azaz arra, hogy valamilyen módon részei legyünk az irodalmi (bármi legyen is az:) életnek. Én 2010-ben kritikusi, irodalomtörténészi és esszéista tevékenységem miatt viszonylag ismert figurának számítottam, elsősorban azon emberek körében, akiket a tatai JAK-táborban ismertem meg. Fontos figurák voltak: papíralapú folyóiratokat (Alföld, Jelenkor, Nappali Ház, Pompeji) és kiadókat irányítottak (ezek közül számomra a JAK-füzetek volt a legfontosabb). Amikor 2009-ben befejeztem a regényem írását, megkerestem Darvasi László barátomat, aki elolvasta a könyvemet, úgy dolgozott, mint egy profi olvasó, majd értesítette a Magvetőt. A szerkesztők elfogadták a kéziratomat. Bár ma már sok kitűnő szerkesztő remek szerző is egyben, igyekeznünk kell egy, a műnemünkben dolgozó, közeli szerzőt találni: jobb, mindennél jobb, ha két saját, írói nyelv ütközik össze. Elküldöm a fájlt. Darvasi megkorrektúrázza. Először egyben, aztán ívenként is. Megjegyzéseit vagy elfogadom, vagy elvetem. Végeredményben mindegy: megvitattuk.

Ízlés

Harmadsorban pedig arra van szükség, hogy kialakuljon bennünk valamiféle ízlés – a saját szövegünkkel szemben is. Elsősorban a nyelvre kell odafigyelnünk. Szerintem azért írunk, hogy a nyelvünk sajátos járása valami újat mutathasson meg a teremtett világból. Oda kell figyelnünk az imént irodalomelméletinek nevezett, általam ezúttal elmellőzött kérdésekre is – ebben az ügyben szerkesztőink sokat segítenek. És végül oda kell figyelnünk a terjedelemre.

A jó szöveg, a jó regény éppen akkora, amekkorának lennie kell. Azt viszont csak az ízlés mondhatja meg, hogy valójában mekkorának kellene lennie.

Példának okáért: egy diófa nagyon bonyolult jelenség. Nagyon sokáig lehet nézni. Nagyon hosszan lehet írni róla. Ne nézd sokáig. Túl hosszú leszel. Vagy: nézd sokáig. Akkor lesz jó a hossz. Ebben az ügyben nincs jó tanács. Azt mondják, a világirodalom két legnagyobb regénye a Háború és béke, valamint A nagy Gatsby. Mindkettő éppen akkora, amekkorának lennie kell.

40-32-24, avagy a pályám prózai oldala

Összefoglalás és pótkötet

Ihlet, idő, hely – olvasó, szocializáció, ízlés. Első regényemet ennek a hat fogalomnak a vágyában és vonzásában hoztam létre. Amikor azonban a könyv megjelent, kiderült, hogy az egyik szereplőm neve véletlenül egybeesik egy valós személyével.

Először kaptam egy derűsnek tűnő, érdeklődő levelet, majd pedig egy durva feljelentést: vagy azonnal megváltoztatom a nevet, vagy indulhatunk a bíróságra.

(A valóságos ember meghalt egy görögországi túrán. A testét nem találták meg. A holttest hiányában érdekeit a leszármazottai képviselték. A test később meglett.) A kiadó jogászai, szerencsére, megmentettek. Én úgy gondolom, hogy az irodalom által ábrázolt lények – Julien Sorel, napfény, igazság – a valóságban visszakereshetetlenek. Vagy azért, mert bár onnan jöttek, már nincsenek ott, vagy azért, mert a Strudlhof-lépcsőt Heimito von Doderer annyira megírta, hogy már csak a gördülő számokat látod a helyén, mint a Mátrix című filmben. Egy azonban biztos: annyira ne hasonlíts az ún. valóságra, hogy beperelhessenek. Inkább könyvekre hasonlíts.

A borítófotót Szilágyi Lenke készítette.

Szilasi László

szerző: Szilasi László
honlap e-mail
Szilasi László 1964-ben született Békéscsabán. Író, esszéista, irodalomtörténész, az SZTE BTK kreatív írás képzésének docense. Regényei: Kész regény (2000), Szentek hárfája (2010), Harmadik híd (2014), Míg köztetek jártam (2016), Luther kutyái (2018), Kései házasság (2020).

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum