KULTer.hu - „Minden ember egy szem búza”
122792
post-template-default,single,single-post,postid-122792,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Minden ember egy szem búza”

Sebastian Barry: Végtelen napok

Valamilyen perverz módon mindig is igen kedves olvasmányom volt Országh Lászlónak egy 1974-ben megjelent tanulmánya, melyben az Amerikai Egyesült Államok magyar elnevezésének kialakulásával foglalkozott. Országh professzor nem kevesebb mint 32, furcsábbnál furcsább elnevezést gyűjtött össze, melyekkel a magyar sajtó és tudomány megpróbálta lefordítani a meglehetősen egyszerűnek tűnő „United States of America” kifejezést. Ki hinné például, hogy az 1802-es térképeken az „Északi-Amerikai Közönséges Társoság” megnevezés szerepelt? De személyes kedvencem az 1834-ben használt változat: „Amerikai Egyesület”. Ez utóbbi szolgálhatna a regény jellemzésére is, története ugyanis a terjeszkedő Amerikai Egyesült Államok korában játszódik, amikor is két erő feszül egymásnak: az expanzív ország egyben tartása és a területi növekedés által felszínre kerülő, már talán a kezdetekben meglévő konfliktusok miatti széthúzás. Ez a dinamika képeződik le a két főhős, Thomas és John élettörténetében is; szétszakítás és egyesülés folyamatos harca.

Idén márciusban, A Thousand Moons című családtörténettel, immár nyolcadik kötetéhez érkezett Sebastian Barry ír dráma- és regényíró, költő McNulty „klánról” szóló sorozata. Jelen kötet, a Végtelen napok 2016-ban íródott, és idén jelent meg a Magvető Kiadónál, de a korábbi részek sem teljesen ismeretlenek a magyar olvasók számára, ugyanis a General Press jóvoltából (a sorozat első darabja, az 1998-ban megjelent The Whereabouts of Eneas McNulty kivételével) magyarul is hozzáférhetőek. Barry ebben a kötetben, a Végtelen napokban is szinte megszállottan jár utána annak, hogy a szakadásokból, traumákból, öldöklésekből és erőszakból, másrészt

az újjáegyesülésekből és gyógyulásokból hogyan bontakozik ki a személyes és nemzeti identitás bonyolult hálózata, illetve miként öltenek ezek maradandó alakot történetmondás és történelemírás révén.

A Végtelen napok az Írországból az éhínség miatt elmenekült Thomas McNulty és John Cole páros élettörténetét követi végig az előbbi narrációjában az 1850-es és 60-as évek Amerikájában.

Részben szerelmi történet, részben fejlődés-, részben pedig történelmi regény, ezeket Barry rendkívül különleges módon gyúrja össze.

Valahogy az az érzés támad az olvasóban, hogy itt is hasonló ellentmondással találkozik, mint ahogy Thomas jellemzi az íreket: ördögök és angyalok egyszerre. A regény is olyan mesterien keveri a már-már valószerűtlenség határán táncoló fikciót az indián háborúk és az amerikai polgárháború szinte dokumentaristán realisztikus megjelenítésével, hogy egyet kell értenünk Alex Clarknak a Guardianben megjelent írásával: „mintha azt mondaná [Barry], hogy ha tud az ember hinni egy országban, melyet tönkretett az egyik alapvető élelmiszerének a hiánya [utalva az ír éhínségre], vagy egy olyan kontinensben, melynek lakóit ide-oda szórja a határvidék meghódításának láza, akkor miért ne hihetnénk el ezt a történetet is?” (Saját fordítás.)

Thomas és John története ugyanis valóban hihetetlennek, túlzottan regényesnek tűnik, persze a 19. század közepi amerikai viszonyok között akár meg is eshetett volna. Kamaszfiúkként barátkoznak össze (sőt, több is szövődik köztük, mint barátság), majd először egy kis határváros mulatójában szórakoztatják nőnek öltözve a tagbaszakadt bányászokat. Később, mikor kisfiús bájuk tűnni látszik, beállnak az amerikai hadseregbe, és így harcolják végig a szinte végeérhetetlen indián háborúkat (vagyis az ennek nevezett szisztematikus genocídiumot), majd a polgárháborút. A kettő közt pedig szintén fellépnek nőnek öltözve, illetve az akkor divatos black minstrel-show-k részeként feketéknek maszkírozva. A regény valószerűtlenségét csak még inkább fokozza az a tény, hogy „örökbe fogadnak” egy sziú kislányt, az egyik hadviselő törzsfőnök családjának tagját, majd miután pap előtt álruhában(!) egybe is kelnek, a fura család bejárja Amerikát, az akkor még szervezetlen Oregon-területtől Tennessee-n keresztül Virginiáig. Olykor egymástól évekre elszakítva, de utána mindig újra egyesülve.

A regény legközvetlenebbül a történelmi narratíva felől értelmezhető, amelynek fő dinamikáját az adott gazdasági és fegyverzeti helyzet függvényében változó erőviszonyok adják.

A hosszú évszázadokig „nulla népeknek” tekintett írek ekkor az amerikai hadseregben harcolnak az indiánok ellen. Azonban eufemizmus lenne „erőviszonyokról”, „dominanciáról” vagy pusztán „hadjáratokról” beszélni, hiszen itt bizony konkrétan népirtások egymást követő soráról van szó. Évszázadok óta fájó történelmi traumák sejlenek fel a regény hátterében: „Mikor az a vénségesen öreg Cromwell eljött Írországba, azt mondta, semmit nem hagy életbe. Azt mondta, az írek férgek meg ördögök. Majd ő kipucolja az országot, hogy rendes népek beköltözhessenek. Paradicsommá teszi. Alighanem most mi tesszük paradicsommá Amerikát. (…) Nem létezik olyan, hogy erkölcsös nép.” (278.) A „tisztogatásnak” ezen kívül nemcsak a fegyveres, hanem gazdasági változata is sújtotta Írországot, hiszen Anglia gyakorlatilag évszázadokon keresztül hagyta éhen halni „John Bull másik szigetét” – emlékezzünk csak Jonathan Swift hírhedt esszéjére, a Szerény javaslatra, melynek szatirikus brutalitása mintha ezekben, az éhínség elől a 19. században kivándorlókat leíró sorokban köszönne vissza: „Az [Amerikába vezető] úton nem kaptak mást, csak vizet. A friss fényben hirtelen meglátta a fenékvízben mindenfele lebegő hullákat, és aztán a haldoklókat, és utána hogy az utolsó emberig mindenki csonttá soványodott. (…) És mindez azért, mert semmirevalónak néztek. Nulla népeknek. Alighanem erről volt szó. Az ilyesfajta gondolkodás úgy végigég az ember agyán egy darab ideig.” (158.)

Paradox módon éppen az olvasztótégelyben, a sok-sok angolt, írt, skótot, németet, hollandot, kínait, japánt, később kelet-európait, és persze őslakost és afroamerikait összekeverő nagy konglomerátumban válik újra téveszmévé az etnikai tisztaság elképzelése, mikro- és makroszinten egyaránt, az „ingyánok” ellen viselt háborúkban, bosszúhadjáratokban. Mintha a negyven évvel későbbi Mr. Kurtz szólna Conrad kisregényéből („Irtsátok ki valamennyit!”), az őrnagy is a személyes bosszútól vezérelve fakad ki: „Semmi nem maradhat élve, ordítja ismét az őrnagy. Öljétek meg mind. És lehömpölygünk, mint az a bizonyos áradó folyó régen.” (272.)

A Végtelen napokban a történelmi valóság (vagy az annak megítélt narrativizált jelenségcsoport) realisztikus leírásával párhuzamosan bontakozik ki az a végtelenül finom költői nyelv,

amely a törések, szakadások, traumák, sebek ellenére is szeretne egységet láttatni. Vonatkozik ez többek közt Barry gyönyörű tájleírásaira és emberábrázolásaira is, melyekben ember és természet mint középpont és háttér a nyelvi teremtő erő, a szavak mágikus ereje folytán egyfajta metafizikus egységben oldódik fel. Például: „Az összes katona feléjük fordítja figyelő arcát, hosszú és sovány holdsarlót formálnak álltukban.” (108.); „A szemük olyan, mint húszezer koszos kavics. Folyami kavics, gondolom magamba…” (179.); „Mintha mink volnánk egy mérleg két tányérján, a lázadók meg a kékmundérosok. Minden ember egy szem búza. Úgy néz ki, az ő oldalukon dübben le a mérleg.” (200.).

A tájat, a természeti jelenségeket és az embert egységben láttató metaforikus nyelv mellett egy másik vezérmetafora vonul végig a könyvön, melynek tárgya az idő.

Erre utal a cím is: a napok természetesen nem „végtelenek”, de végességük az idő mesterséges szegmentációjának eredménye, mellyel mérhetővé, számolhatóvá tesszük őket, így húzva határvonalakat önmagukban oszthatatlan dolgok közé. Az idő legtöbbször hömpölygő folyóhoz hasonlít Thomas elbeszélésben, az egymás után következő generációk is így képzelhetők el, ahogy továbbviszik az emberi lét alapvető érzéseit és szorongásait.

A regény harmadik lényeges vonulata, amely szintén kapcsolódik az egybefonódás, sőt, az átváltozás, a tükröződés motívumához, az a két fiatal „mestersége”, a „cross-dressing”, a női ruhába öltözés,

melyet már fiatalságuk elején tökélyre fejlesztenek. Nemcsak Thomas „nőiségének” kibontakozásáról vagy megéléséről van szó – bár gyakran utal rá, hogy női ruhában sokkal jobban érzi magát és önmaga lehet –, hanem egyrészt annak az unalomig ismert tételnek az újbóli kibontásáról, hogy „színház az egész világ”. Ennek megfelelően az események Thomas elbeszélésben is gyakran színházi metaforákon keresztül jelennek meg. Egy csata leírásában például ezt olvashatjuk: „Aztán a roppant éji homályban minden leáll, mintha véget ért volna egy előadás, és a szereplők most szednék le az arcfestésüket, mielőtt hazamennek.” (200.) Máshol: „Lehetnénk Grand Rapidsben is a műsor előtt, de bizonyos, hogy nem ott vagyunk.” (283.) Persze ez elvezethetne ahhoz a merőben cinikus állásponthoz is, hogy a történelem dicső tettei nem mások, mint maskarába (egyenruhába) öltözött férfiak és nők igen hatásos előadásai, és az úgynevezett „díszszemlék”, „szerződések”, „csúcstalálkozók” és egyéb más rituálék voltaképp csak átvitt értelemben vett színielőadások, az igazán lényeges események úgymond a „színfalak mögött” zajlanak. De éppen Thomas mondja ki, hogy nem erről van szó. Vagyis talán „kívül”, a „történelemben” lehet, hogy így tűnik, lehet, hogy a hangzatos frázisok – ha csak az amerikai történelmet nézzük: a „Monroe-doktrína” vagy a „sors nyilvánvaló elrendelése” („Manifest Destiny”) és sok egyéb öncsaló kifejezés, melynek zászlaja alatt őslakosokat gyilkoltak, tették földjeiket, településeiket semmivé – csupán kosztümök vagy maszkok voltak.

Az ő személyes történetében viszont az átöltözés, elmaszkírozás egyrészt a túlélés eszköze

(női ruhában utazza végig vonaton Amerika nagy részét, fogadott gyerekével Winonával, sőt, a sziú kislányt is dobosfiúnak öltöztetve csempészi ki az erődből), másrészt a színészet számára nem valami „fortélyoskodó átverés (…)! Különös varázslat, amely átváltoztatja a dolgokat. Az ember gondolatja bizonyos dolgok mentén jár, így hát maga is azzá az új dologgá változik át.” (289.)

Barry regénye éppen a történelmi és személyes meghasonlások, szakítások, gyógyulások, hiteltelen színészi alakítások, varázslatos átváltozások és egyesülések megrázóan költői dokumentuma.

Hogy ez egy történelmi regény műfaji keretei közt valósul meg, az csak javára válik. Így egyrészt átélhető ennek az igen ellentmondásos és forrongó korszaknak minden káosza (sőt, mikroszintre menve: az olvasó gyakorlatilag érzi a latrinák, a rothadó hullák, a vizelet szagát), másrészt igen, megtörténik a „különös varázslat, amely átváltoztatja a dolgokat”. Köszönet illeti a regény fordítóját, Morcsányi Júliát, hogy megélhetővé tette ezt a történetet a magyar olvasók számára. Remélhetőleg az idén márciusban megjelent, Winona, a sziú kislány történetét végigkövető A Thousand Moons is hasonló olvasásélményben részesít majd minket.

Sebastian Barry: Végtelen napok, ford. Morcsányi Júlia, Magvető, Budapest, 2020.

A fotókat Chris Boland készítette.

Tukacs Tamás

szerző: Tukacs Tamás
honlap e-mail
Tukacs Tamás 1979-ben született Nyíregyházán. A Nyíregyházi Egyetem Angol Nyelv és Kultúra Tanszékén dolgozik docensként. A Debreceni Egyetem angol szakán végzett 2002-ben, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2010-ben irodalomtudományból. Fő kutatási területe a modernista angol regény, különösen a késő modern korszakban. Megjelent kötetének a címe: A megrekedt idő - Az emlékezet válsága a késő modern angol regényben (2014).

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum