KULTer.hu - Pillanatképek
123128
post-template-default,single,single-post,postid-123128,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Pillanatképek

Interjú Péntek Orsolya képzőművész-íróval

„Hatvanötben volt. Hatvanöt februárjában – szólt még vissza, és amikor huszonegy évvel később, 1986-ban Rómában újra hullani kezdett a hó, és Júlia megkapta Borka levelét, hogy a nyáron kihozza a lányokat Velencébe…” (237.) Az élet tele van különleges eseményekkel. Ezek valódi értékét olykor csak utólag, visszatekintve vesszük észre. Péntek Orsolya kitűnő érzékkel látja meg és ábrázolja a jelentőségteljes pillanatokat. A szerzővel a Hóesés Rómában című könyve megjelenése alkalmából a család szerepéről, a karakteralkotásról és írásmódszerekről beszélgettünk.

KULTer.hu: A címek mindig kiemelt helyzetben vannak. Összefoglalhatnak, előreutalhatnak, így befolyásolva az olvasást. A korábbi köteteid címei (Az Andalúz lányai, Dorka könyve) a főszereplőket állították középpontba, a Hóesés Rómában viszont nem követi ezt a mintát. Mi ennek az oka? Hogyan történt a címválasztás?

A Hóesés Rómában a harmadik regény, amelynek mások a főszereplői, mint az előző kettőnek, ugyanakkor mindketten felbukkantak már a korábbi kötetekben is. Igaz, egyikük, Júlia csak mellékszereplőként. Míg az első két regény valamiképp egymás tükreként működik – hiszen az elsőnek a főszereplője Eszter, a másodiké Dorka, egy ikerpár két tagja –, a harmadik könyv az édesanyjuk és a nagynénjük sorsát beszéli el, tovább tágítva a regényvilág terét.

Mondjuk úgy, hogy ennek a könyvnek az egyik szála egy mellékvágányról indul el és nő külön elbeszéléssé a családtörténeten belül.

Eredetileg Eszter könyve volt a címe, hogy valamiképp visszakapcsoljam az előző kettőhöz, hiszen, mint az kiderül, ezt a történetet az egyik iker, Eszter beszéli el, de a kötet szerkesztőjével, Torma Máriával végül arra jutottunk, hogy mivel a regény valamelyest elszakad a kétrészes tükörregénytől, jó lenne egy más típusú cím is. Ahhoz, hogy ez teljesen érthető legyen, érdemes talán elmondani, hogy nem klasszikus értelemben vett regénytrilógiát írtam, hanem egy olyan, három regényből álló és legalább a lehetőség szintjén akár ötven kötetesre is bővíthető regényuniverzumot – remélem, nem túl fellengzős ez a szó, de egyelőre nem tudok jobbat –, amelybe bármelyik „ajtón” be lehet lépni.

A részek egymáshoz való viszonyát nem a lineáris szerkezet adja, hanem egy origóból széttartó egységekként épülnek fel a könyvek, éppen ezért bármilyen sorrendben olvashatók.

Olyasféle módon szándékoztam ezt a harmadik részt az első kettőhöz kapcsolni, mintha ebben a családtörténetben ismét belenagyítanék egy generáció életébe, és megmutatnám ennek a képrészletnek az összes kis elemét. És mivel részben Rómában játszódik, de egy különös, az oda disszidáló főhősben leképződő „saját Rómában”,

illett hozzá egy ritka római pillanat: a hóesés.

KULTer.hu: Korábbi interjúidban említetted, hogy a festő mivoltod képes segíteni az írót. Az új könyvedben pedig egy fényképész válik az egyik főszereplővé. Milyen nehézségekbe ütköztél a karakter megalkotásakor? Mennyiben és miben különbözhet a festészet és a fényképészet látásmódja?

Nem tudom, az írók általában miként találnak ki szereplőket, mert soha nem beszélgettem velük erről, de számomra, legyen szó írásról vagy festésről, az egyetlen lehetséges út az imagináció.

A figura egyszer csak megvan, előttem van az arca, a hangja, a mániái, a szokásai. Valójában nem hiszem, hogy én teremteném a karaktert – fogalmazzunk inkább úgy, hogy meglátom és elkezdem figyelni.

A tisztesség kedvéért tegyük azért hozzá, hogy Júlia figurája már az első regényben feltűnt, szóval kényelmes dolgom volt, csak hagynom kellett cselekedni, mint Queneau-nek Ikároszt. Arra viszont nem számítottam, hogy ekkora részt követel majd magának ebben az új könyvben, eredetileg ugyanis egyszerűen a Kádár-kori női sorsról akartam írni, nem az emigrációs sorsról. Az imaginatív írásnak ez az egyetlen nehézsége: a karakterek öntörvényűvé válnak, mintha élnének. Nem lehet irányítani vagy elhallgattatni őket.

Egy idő után ők teremtik a történetet és ezáltal a szöveget, én pedig csak a tolmácsuk vagyok.

Ez nyilván összefügg a festészettel – festeni ugyanis szerintem végképp nem lehet meglévő belső kép nélkül. Az imaginatív kép- vagy szövegalkotás talán annyiban különbözik a fotográfiától, hogy míg egy festő egy üres vásznat kap, egy fényképész egy színekkel, jelenetekkel, figurákkal, mozgásokkal teli világot, amelyben meg kell találnia azt a sarkot, ahol aznap spontán összeáll a jelentéssel telített kép. Szerintem André Kertész volt ennek az egyik legnagyobb mestere, mégpedig azért, mert ahogy mondta, a belső képet kereste odakint. Mások elmozdulnak a teremtett kép felé, és maguk építik fel, komponálják meg a jelenetet, amelyből aztán fotó lesz, ők ebből a szempontból közelebb állnak a képzőművészekhez. A regényem hőse, Júlia mindenesetre az előző csoportba tartozik. Ha nem is vagyok fotós, ez a fajta képi gondolkodás, hirtelen meglátás nagyon közel áll hozzám. Megírtam a magyar fotográfia történetét is (A magyar fotó – 1840-1989, Látóhatár, Budapest, 2018), így valamennyire tisztába jöttem a különféle fotós világképekkel.

KULTer.hu: Egyedivé teszi az írástechnikádat, hogy bár a könyved felöleli az 1951-től egészen 2020-ig tartó időszakot, minden évből csak egy-egy napot írsz le. Éppúgy ráközelítesz egy-egy jelenetre, mint a kamera, mely tárgy a történet szerves részét képezi. Az időből ilyesformán kimetszett napok képesek lehetnek megmutatni az élet teljességét? Mennyire okozott így nehézséget a kauzalitás és a követhetőség megvalósítása?

Visszafordítanám a kérdést: van olyan író, aki azt hiszi, hogy mindent le lehet írni? Ez lehetetlen, és aki azt hiszi, hogy erre képes, az szerintem hübriszben szenved. Maradjunk a fotós példánál: íróként szerintem ugyanez a dolgom. Kimerevíteni és elkapni azt a pillanatot, amelyben úgy van jelen az egész, hogy nincs kibontva, mégis megmutatkozik. Rejtett tartalomként, szimbólumként, félszavakban, mint az Ottlik-képletben, amely szerint minél pontosabb, annál kevésbé önmaga, minél kevésbé pontos, annál inkább teljes.

Egy jól kiválasztott napban benne kell lennie egy év történetének. Ha nincs benne, rosszul választottam ki vagy rosszul mutattam meg a napot.

Rossz a kép. Viszont 365 többé-kevésbé jó képen kevesebb fog látszani, mint egyetlen jón, vagy olyan sok fog látszani, ami feldolgozhatatlan. A legszebb írói kísérlet erre amúgy Marcel Prousté, de még ő sem tudta megoldani, hogy a folyamatosan fókuszt váltó figyelem aktuális hatókörén kívül eső dolgokról is értesítsen. Igyekszem íróként úgy sűríteni, hogy egy-egy fejezet a szimbólumelven működjön. A szimbólum annyi jelentéstartalmat sűrít, amennyit voltaképp nem lehet leírni. Olyan jel, amely nem egy jelöltre vonatkozik, hanem egy jelölttartományra, ami voltaképp felfejthetetlen, annál is inkább, mert a szélei felé elmosódik, és számtalan más jelhez kapcsolódik. Szerintem szöveget így érdemes írni.

KULTer.hu: A regényed – jellegéből adódóan is – foglalkozik a generációk közötti viszonnyal és a különböző családtípusokkal. A szereplők olykor nem a szűkebb családi körüktől kapják meg a támogatást, a megértést; a szülők és a gyermekeik között több ellentét is feszül. Szerinted mit nevezhetünk családnak, mi tesz családdá egy közösséget?

Háromféle családtípust tapasztaltam meg: a sok generációs nagycsaládot; a modern, városi élet termékét, a kétgenerációs családot; és a mester körül kialakuló tanítványi körből létrejövő családot. Ennél több fajta családmodell is létezhet, de ezekről nem tudok hitelesen és személyesen beszélni. Ami a nagycsaládot illeti, életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy ilyenben tölthettem a gyerekkoromat.

Furcsa mód az úgynevezett lakáshelyzet, ami a szüleim generációjának életét tönkretette a Kádár-korban, engem mint gyereket megajándékozott a nagyszülőkkel,

nagybácsikkal és nagynénikkel való együttlakás élményével. A két hatalmas lakásban, egy házban való kényszerű összezárt, már eleve nagycsaládon túl itt találkoztak a többiek is, akik Németországból, a tengerentúlról vagy Horvátországból épp befutottak Pestre. Mindez biztonságot, szövetséget, otthont jelentett számomra, egy olyan közeget, amely áthidalta a vasfüggönyt és az egyéb határokat. Megajándékozott azzal is, hogy megértsem:

egy közösségben nagyon különböző embereknek kell együttműködniük.

Kiválaszthatom, hogy én kivel tudok a legjobban együtt élni, de az nem jelenti, hogy a legundokabb nagynénire ne kellene odafigyelni vagy őt ne kellene tolerálni. Kétgenerációs családban élni ehhez képest sokkal nehezebb volt, részben erről szól a könyv. Ha a két szülő nem fér össze, előbb-utóbb pokollá teszik egymás életét, folyamatosan egymásnak ütköznek, míg végül vagy felnőnek ebben a gyakorlatban, vagy elszabadul a gyűlölet. Ha a gyerekeik is nehezen működnek együtt a szülőkkel, akkor pedig újabb frontok nyílhatnak – de egy négyfős családban nincs ötödik, hatodik, tizedik, akivel cserébe összeférhetnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kétgenerációs család „rossz”. Lehet működőképes is, főleg, ha a szülők felelős, felnőtt emberekként vágnak bele, a Kádár-korban azonban ez szerintem sokaknak nem adatott meg, nem kaptak saját időt és teret felnőni, de már jöttek a gyerekek. A harmadik, általam ismert családtípus a mester mint apa/anya, egyfajta családfő körül kialakuló közösség.

Szerintem ez a fajta szellemi család a klasszikus család után a legfontosabb szocializációs közeg.

Sajnos nem pótolható az iskolával, mivel utóbbi szerintem személytelen jóállampolgár-gyártósor, semmi több. Egy-egy kivételes tanár körül jöhet csak létre ilyen kör, de akkor az valóban egy életre szól. Kár, hogy ma kevesen vannak mondjuk Kerényi Károlyok.

KULTer.hu: Egyfajta szubjektív nézőpontból láttatott történelmet olvashatunk, hiszen a szereplők személyiségére éppúgy hatnak a korszakok, a helyszínek, a beszélt nyelvek, ahogy a családi minták is. Emellett életük során különböző szerepekben próbálják megtalálni önmagukat. Mit gondolsz, mennyire tud megmutatkozni a valódi személyiségük?

Nem hiszem, hogy létezik valódi személyiség. Az emberek különféle genetikai és családi örökségekkel jönnek a világra, ezen kívül meggyőződésem szerint hordozzák összes előző életük terheit és eredményeit is, plusz adott körülmények közé kerülnek, adott lehetőségek közé, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy kijelenthessük, a most megszülető csecsemőnek van egy „igazi” formája, személyisége, amit, ha szerencséje van és jó nevelést kap, jó környezetben kibonthat.

Az ember élete az utolsó percig tartó tanulás, hol jó, hol rossz döntéseket hoz, hol jó, hol gonosz ember válik belőle, és szépen gyűjti a karmamagokat,

forog, pörög a létkerékben. Az egyetlen valódi határátlépés ebben, amikor minderre rádöbben. Onnantól szellemi úton jár, amelynek ha lehet, még több buktatója van, de ott már nem a családi örökség, vagy a gyerekkor emlékezete lesz a meghatározó. Onnantól magáért felelős, minden egyes pillanatban minden döntéséért. Ebben az utóbbi könyvben Júlia eljut ide. Borka, az ikrek édesanyja nem. Lehet persze, sőt érdemes is azon elmélkedni, hogy a felelős felnőtté, szellemi emberré válás határátlépése egyáltalán megadathatik-e annak, akitől elveszik a tanulás lehetőségét vagy rossz társadalmi szerepekbe kényszerítik, amelyben folyamatosan megalázzák, szétzilálják az önképét, esetleg nyomorog. Egyszóval nem a valódi személyiséget érdemes hajszolni, olyan valószínűleg nincs. Hanem inkább

a szellemi ember útján érdemes járni, aki esélyt ad magának a hazatalálásra önnön magasabb lényébe.

Ily módon a körülmények – család, neveltetés, nyelvek stb. – csak addig fontosak, amíg az ember le nem dobja azokat, mint egy felesleges hátizsákot. Hogy milyen eséllyel jut el oda, hogy ledobja, abban, azt hiszem, valóban szerepet játszanak a körülmények és az adottságok. De egy biztos: akkor kezdődik a valódi út, amikor ledobja.

KULTer.hu: A műved épít a múltra és a történelemre, emellett napjainkban aktuális kérdéseket érintesz. Ilyen például a hit megélése, az Istenről alkotott képek különbözősége vagy a gyermektelenség megítélése, de írsz a boldogtalan házasságról, a veszteségek feldolgozásáról is. Miért érezted szükségét annak, hogy nyíltan beszélj ezekről? Mennyire feladata az írónak az efféle kérdésekben való megszólalás?

Szerintem, ha egy író nem beszél nyíltan, és nem beszél valóban fontos egzisztenciális kérdésekről, nem biztos, hogy érdemes írnia, de hogy az írónak bármilyen „feladata” volna, azt ennek ellenére sem hiszem. Ez a feladatdolog rosszul cseng, innen már csak egy lépés, amikor az írástudók hirtelen kompetensnek érzik magukat szociológusként, közgazdászként, focikommentátorként, de legfőképp politikai elemzőként.

Én úgy érzem, ezen kérdések nincsenek rám bízva, ami rám van bízva, az az ember világban való létének megértése és felmutatása.

Ez bőven elég. Ha viszont ezzel foglalkozom – nem is feltétlenül íróként, hanem egyszerűen gondolkodó emberként –, akkor hogy tehetném meg, hogy nem írok a hitről, a gyermekvállalásról és a gyermektelenségről, az istenképekről vagy a veszteségekről? Hát erről szól az emberi élet, nem? Teljesen leegyszerűsítve az Isten és a teremtett világ-én-másik ember (többi érző lény) négyszögről szól minden. Az Istent az ateisták vegyék ki, úgy is működik. Persze lehet másról is beszélni, de szerintem felesleges.

KULTer.hu: A színek, a kontrasztok hangsúlyos szerepe jellemzi a regényt. A szereplők számára a világ olykor színesen, máskor szürkeségében mutatkozik meg. Ezek részben összeköthetők a gyermeki és a felnőtt világlátással. A gyermekkorból a felnőtt életbe való átmenetet szerinted lehet egyfajta kifakulásként, értékvesztésként értékelni? Ebből a távlatból beszélhetünk-e a kötetről mint fejlődésregényről?

Nekem úgy tűnik, hogy a gyerekekben még természetes egészként él a világ és az én, de ezt az egészet a társadalomba való bevezetés során minden erővel megpróbáljuk ripityára törni. Ennek a differenciálásnak természetesen van érthető és szükséges szocializációs vetülete, hiszen nem csinálhat mindenki azt, amit éppen akar, legalábbis amíg egy közös társadalomban élünk. Van azonban egy szerintem szükségtelen vetülete, olyan szabályok és hiedelmek átadása, amelyek nem többek, mint továbbörökített sérelmek, félelmek, elkülönülések, mániák, tévedések és még sorolhatnám. Ezekből az emberek nagy része egy idő után azért nem mer kilépni, mert ezek a csoportidentitások és szokások biztonságot adnak, és beépülnek a vélt identitásba.

Vannak azonban, akik vállalva azt, hogy szabálytalanokká válnak, kilépnek az ilyesféle korlátok közül.

Ebben nekem a buddhizmus segített, másnak talán a Védák, vagy a kereszténység, vagy a zsidó vallás vagy akármi más fog. Amikor mindazokat a vélt sérelmeket, mániákat, félelmeket, elkülönüléseket, amelyek a gyerekkorban még megélt teljes egész érzetét eltorzították, sikerül lepakolni – ami akár évtizedekbe is telhet –, immár magasabb, megértett szinten kínálkozik visszatérés az egység állapotába. Persze ez elég sok áldozattal is jár, de a téveszmék letétele szerintem nem feltétlenül egy folyamat eredménye, inkább egyetlen adott pillanathoz köthető határátlépés. Igaz, az idáig vezető hosszú utat nevezhetjük fejlődésnek – kár, hogy ennek a fejlődésnek a végpontján az áll, hogy az ember belátja, felnőtt élete nagy részében teljesen felesleges dolgokkal foglalkozott. Ha viszont felébred, akkor van esélye – Hamvassal szólva – normális emberré válni. A kötetben legalább három ember felébred: Júlia, Eszter és Dorka. A többiek nem, de szerintem a papírvárosokat és installációkat gyártó nagybácsi, Les is közel áll hozzá.

KULTer.hu: Bár a Hóesés Rómában a harmadik köteted, a könyvek önmagukban is olvashatók, hiszen ahogy említetted, nem időrendben követik egymást az események, így nincs kötött olvasási sorrend. Korábban prózakísérletként beszéltél a trilógiádról, melyben egy szöveg három részre válik szét. Visszatekintve hogyan értékeled ezt a vállalkozásodat? Ezáltal lezártnak érzed a történetet?

Az azzal való kísérletezés, hogy ne önálló regényeket, köteteket, hanem egyfajta szöveg- vagy történetuniverzumot teremtsek, korábbi kísérlet, mint maga a trilógia. Egy soha meg nem jelent novelláskötettel kezdődött, amelynek a darabjai 2000 körültől jelentek meg. Az volt a koncepció, hogy van egy fősodor, amelyben három furcsa figura csetlik-botlik az ezredfordulós Budapesten és Isztrián, valamint Olaszországban, és a különféle szituációkban felbukkanó mellékszereplők, például egy presszós lány, egy BKV-ellenőr vagy egy horvát barátnő mind kapnak egy-egy melléknovellát, így nemcsak a három főszereplő élete elevenedik meg, hanem mindazoké is, akikkel összetalálkoznak. Ez a novelláskötet azóta amúgy új darabokkal egészült ki. Amikor az első regényt, Az Andalúz lányait írtam, már foglalkoztatott, hogy miként lehetne ezt a szerkesztési elvet a regényre adaptálni.

Először az az amúgy nem túl eredeti ötletem volt, hogy a két lány, Eszter és Dorka meséljék el mindketten a közös történetüket,

hiszen ha két, teljesen eltérő habitusú szereplőt ugyanabba a közegbe helyezünk, nyilván más fog velük történni. Így lett a tükörregény. A lányok ugyanazt a dolgot – például az apjukhoz való ambivalens viszonyukat – teljesen máshogy élik meg. Aztán a második kötet írása közben ez a szembeállítósdi már kevésnek tűnt. Akkor kezdtem el azzal játszani, hogy miközben Dorka elmeséli a maga verzióját, kibontakozik a család története is, mintha megszólalna az összes ős is a háttérben. Amikor a Dorka könyve is megjelent, úgy éreztem, hogy

sikerült megcsinálnom, amit akartam: keletkezett két koncentrikus történet, amely akárhonnan olvasható,

akinek úgy tetszik, kezdheti az Andalúzzal, akinek úgy, kezdheti a Dorkával, az origó nem változik a két regényben. A harmadik könyvben végül is Júlia történetét bontottam ki, és a korábbi regényekben feltűnő Andalúzét, a lányok édesanyjáét, ami alkalmat adott a kétféle női életút összevetésére is. Természetesen ez a könyv is olvasható önálló kötetként, a Kádár-kori női sors és a disszidens női sors regényeként. Egyelőre lezártnak tekintem ezt így, de ha úgy adódik, számtalan szálon újra el tudok indulni a történetben.

A borítófotót Szolnoki Csanya Zsolt készítette.

Gál Kitti

szerző: Gál Kitti
honlap e-mail
Gál Kitti 1998-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetemen szerzett magyar alapszakos diplomát. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2020. aug. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum