KULTer.hu - A diktatúra természetrajza
123842
post-template-default,single,single-post,postid-123842,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A diktatúra természetrajza

Darvasi László: Magyar sellő

A Magyar sellő a Darvasi-novellisztika és a három nagyregény világképének újabb transzformációja. A szerzői szöveguniverzumot jellemző megoldás, vagyis a mindennapi és a természetfeletti együttes mozgósítása aktiválja azt a mágikus realista világot, amelybe az új regény elkalauzol bennünket.

A kötet rögtön három, a regényvilágot megalapozó mottóval indít, amelyek Kleist műveit, Örkény groteszkjét és a Magyar katolikus lexikon oratórium szócikkét vonják be a szöveg terébe.

A történet a német romantika idején játszódik egy különös szokásrend alapján működő kisvárosban.

Az idő és a térviszonyok kijelölése mintegy zárójeles, háttérként funkcionáló része a regénynek – ahogyan az egyik recenzens, Szalay Zoltán fogalmaz, a szöveg inkább dolgozik finom utalásokkal, és mutat a Darvasi-novellisztika felé, mint kelti életre a szerző korábbi nagyregényeinek konkrét történelmi referenciákhoz tapadó tapasztalatát. A regényvilág alapvetése a tér-idő koordináták megragadása helyett sokkal inkább egy általánosabb élmény leírása, a diktatúra működésének természetrajza, amelyben a mindent átható hierarchia a szereplők életét és sorsát meghatározó legfontosabb körülmény. A meg nem nevezett gróf úr, a mindenkori intéző (aki mindig a Henrik nevet viseli), az udvari költő (Livius Apollo) és a válogatott kínzásokban jártas tortúramester (Jeremiás Mozart) világa ez, amelyben a kisembereket főhajtásra és kődobálásra kényszerítik,

a kimondott valóságot hazugságnak, a hazugságot pedig realitásnak tüntetik fel.

A rendszerben való előrejutás, előnyszerzés, de sokszor egyszerűen csak a túlélés és a normalitás megőrzésének ára ebben a regényben a szó szerinti értelemben vett és szélsőértékig vitt „nyalás”, ami nemcsak megalázó processzus, de még csak nem is jelent garanciát semmire. Ebben a szorongató, kiúttalannak tűnő világban találkozunk az igazságkereső Kohlhaas Mihály alteregójaként értelmezhető Jonasszal, az egykor szebb napokat látott szénégetővel, fiával, Jakabbal, valamint a kisvárost benépesítő többi szereplővel.

Az egyes figurák különböző módon viszonyulnak a lét eredendő értelmetlenségének alaptapasztalatát hordozó világhoz.

Bár vannak lázadók, akik különböző módokon (felkelés vagy éppen öngyilkosság révén) próbálnak a hatalom ellenében cselekedni, a többség beletörődik helyzetébe, sőt, olyan is akad, aki egyáltalán nem gondol bele mélyebb összefüggésekbe. A kacskakezű Lujzával kapcsolatban a következőképpen fogalmaz a narrátor: „még a legegyszerűbb formában sem tudta azt elgondolni, hogy a teremtésben van valamiféle irónia. Nem jutott az eszébe, hogy a világ, úgy, ahogy van, nevetséges.” (127.) A létezés alapvető iróniájának, nevetségességének felfedezése, ha megoldást nem is, bizonyos fokú mentsvárat talán jelenthet a diktatúra világában élők számára.

A felcserélhetőség és pótolhatóság a regény alapfigurái.

Az első Henrik nevű intézőt Jonas megvakítja, azonban az utód, az új Henrik csakhamar hivatalába lép, és ugyanolyan szolgalelkűen végzi feladatát, mint elődje. A hatalom folytonossága tehát garantált – olyannyira, hogy míg az intézők között a Henrik név állandósága biztosítja a folytonosságot, addig a gróf úr neve sohasem hangzik el. Lényegtelen, hogy ki a gróf és ki az intéző valójában – a lényeg a funkció megléte, és a rendszer világértelmezésébe vetett feltétel nélküli hit, amely mintegy legitimálja az arctalan hatalom befolyását.

Az ismétlés, a folytathatóság a rendszer megdönthetetlenségéért szavatol.

Ebben a világban kap helyet a címadó magyar sellő is, aki azonban sokáig nem tűnik fel a regényben, csak a róla szóló diskurzus utal létezésére. A különös exportlény ugyanis megszökik szállítóitól, és a szöveg nagyon sokáig lebegteti annak kérdését, létezik-e valójában. Egyedül Jakab szólamaiból, a fel-feltűnő halszagból és a „halpénzekből” lehet sejteni az igazságot. A sellő csak a regény legvégén mutatkozik meg, megjelenése azonban egyszersmind halálát is eredményezi: a legfőbb hatalom felé engedetlen, szökött sellőt a mélybe temetik. Temetése konkrét és metaforikus értelemben is a mindenkori szabadság, a szabad akarat legyilkolásának, megsemmisítésének eseménye, a bárminemű szabadságvágy elfojtásának példája. A regény példaértéke eszerint az, hogy

a rendszer ellen valamiképpen lázadó, a szabadság lehetőségét hordozó lénynek – legyen az mégoly különleges is – nem lehet helye a gróf urak és Henrikek világában.

Hasonlóképpen nincs helye ebben a világban a valaha szebb napokat látott szénégetőnek sem: a hatalomnak kiszolgáltatott, hivatását már nem gyakorló, helyette gödröket ásó Jonas munkájába, sorsába beletörődik ugyan, de az igazság eltiprását nem tűri szó nélkül. A folyamatos meghazudtolás, a kisváros rendszerében normatív hatalomgyakorlási forma, vagyis a hazugság világrenddé avatása nem fér össze igazságérzetével – ő az, aki a regény egy pontján lázadást is készül szítani a rendszer ellen. A sellő és Jonas sorsa tehát egymás tükörképeként válik olvashatóvá: Jonas az igazság, a sellő pedig a szabadságvágy letéteményese – mivel tetteik arra irányulnak, hogy önmagukat a rendszeren kívül, annak ellenében fogalmazzák meg, szükségszerűen halálra ítéltetnek. A könyv azonban némi reményt is sugall: az élve eltemetett Jonas a mű zárlatában csodával határos módon ki tudja ásni magát a föld alól, a regény pedig az életet szimbolizáló fa ültetésének tervével zárul.

A diktatúra természetrajzának megragadására tett kísérlet poétikája azonban nem marad problémamentes Darvasi új regényében.

A mű ugyanis nagyon erősen olvasható politikai allegóriaként, vagyis a szöveg autonóm világának megteremtése csak korlátozott sikerrel jár. Bizonyos megoldások túlhúzása öncélúvá teszi a regényt, mert a gyakori obszcenitásnak és erőszaknak meglehet és meg is van a maga helye az irodalmi műben, ebben a formában azonban az olvasó gyakran érezheti úgy, hogy a kevesebb néha több lenne. A novellákból, Kleist-átiratokból összeálló regény mozaikossága helyenként hiányérzetet kelthet az olvasóban:

nem a kerek történet hiánya jelent itt problémát, hanem az, hogy túl sok elem marad szervetlen.

Doctorow és Hajnóczy prózai átiratai és számtalan színpadi adaptáció után Darvasi László is Kleist írásművészetéhez nyúlt vissza, és építette fel a szerzőelőd ihletésére új könyvének világát. Vállalását azonban meglehetősen nehéz átfogóan, egyértelműen értékelni: a korábban már közölt, különálló novellákként jól működő Kleist-átiratok regénnyé szervezve nem tudják teljesíteni a maguk által kitűzött célokat. A novellák között tetten érhető hiátusok, valamint a szövegek összefűzéséből adódó tematikus és motivikus redundancia zavaró momentum marad, amelyet nem képes feloldani a regényzárlat. A regényszöveg olvasástapasztalata nem tudja feledtetni a jelzett hibákat, a létrejövő nagy egész esetleges és funkciótlan megoldásait.

Darvasi László: Magyar sellő, Magvető, Budapest, 2019.

A borítófotót Burger Barna készítette.

Szántai Márk

szerző: Szántai Márk
honlap e-mail
Szántai Márk 1993-ban született Orosházán, 2012 óta Szegeden él. Jelenleg az SZTE BTK doktorandusza, kutatói érdeklődése elsősorban a 20-21. századi magyar próza vidékreprezentációjára fókuszál.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum