KULTer.hu - Elveszve a sodrásban
124650
post-template-default,single,single-post,postid-124650,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Elveszve a sodrásban

Glass Animals: Dreamland

A múlt évtized első felében a könnyűzenei színterek igen érdekes helyzetbe kerültek. Már az ezredforduló után is megkérdőjelezhető volt a „klasszikus” stílusbeli klaszterek létjogosultsága, amelynek eredményeképp a zenekarok közhellyé futtatták a határok lebontásának gesztusát, a 2010-es évekre azonban még a vártnál is nagyobb méreteket öltött ez a folyamat, melynek végkifejleteként ma már egy-egy zenész vagy zenekar stílusbeli meghatározása egyszerre tűnik kockázatos és fölösleges vállalkozásnak.

Mindennek természetesen bőséggel akadt pozitív vetülete, sorra bukkantak fel az izgalmasabbnál izgalmasabb stílusszintézist célzó projektek, amelyek akár már debütálásukkor is képesek voltak az autentikus megszólalásra. Például a 2010-ben alakult oxfordi Glass Animals, amely már 2014-es keltezésű első nagylemezével különleges utak felé nyitott az angolszász könnyűzenében. Górcső alatt nemrég megjelent harmadik lemezük, a Dreamland. A Glass Animals azon zenekarok közé tartozik, amelyeket nehéz skatulyák közé szorítani. Műfajukban viszonylag változatos elegyet alkotnak a dalaik,

az első két albumon jellemzően a brit gitárzene újabb vonulatait ötvözték markáns basszussávokkal, elektronikus zenei elemekkel,

így tettek némi kikacsintást például a trip-hop felé is, valamint – szinte elmaradhatatlan kellékként – pszichedelikus hatások ugyancsak beszűrődtek a hangzásukba. Azonban a csavart a felvonultatott stíluselemek esetében nem feltétlenül a mi és a mennyi, hanem a hogyan adja: a különböző motívumokat sikerült a srácoknak olyan egységgé formálni, amilyenre az extravagáns fúziók korában is felkapja az ember a fejét, az énekes-mindenes frontember,

Dave Bayley kellemesen poposra nyúló vokáljával pedig minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy rövid időn belül szélesebb közönségre tegyenek szert.

Ezen a ponton érdemes szót ejteni egy valamelyest ellentmondásos tényezőről, amely összefügg a stílusok vegyítésével: noha az első két albumról több dal is megtalálta a közönségét a populáris közegben, a zenekar jobbára megmaradt az indie szcéna hallgatóinak, ami meglepő, mivel

2014 óta egyre-másra tűnnek fel olyan előadók és dalok, amelyek valamilyen módon rezonálnak a Glass Animals megkülönböztető jegyeire,

így, ha nem is közvetlen és egyértelmű módon, de folyamatos hatással van a zenekar a tágabb zenei közegre. Mindemellett még az a veszély sem fenyegette a srácokat, hogy kifejezetten a lokális brit könnyűzenei színtérhez tartozónak könyveljék el őket, mivel hangzásukkal és stílusukkal ügyesen megmenekítették magukat a tipikus british indie(-pop) címkétől.

A Dreamland a zenekar harmadik albumaként azt a kevésbé hálás szerepet kapta, hogy valamilyen megoldással szolgáljon a kérdéses tényezőkre,

körvonalazva a zenekar hosszú távú terveit. Mindehhez képest az együttes meglehetősen kockázatos húzásként olyan koncepció mellett döntött, amelynek témája a visszaemlékezés, zenei elemei pedig részben szakítanak a korábbi anyagok – jobb szó híján – egzotikus hangzásvilágával. A végeredmény csaknem olyan ellentmondásos lett, mint maga a helyzet, amelynek a feldolgozását, illetve valamilyen megoldását kellett volna szolgáltatnia.

Bár a lemezborítók elemzése általában csak eltereli a figyelmet a lényegi tartalmakról, ebben az esetben nem árt egy pillantást vetni kezdésként az album borítóképére.

Ami első ránézésre feltűnik, hogy kísértetiesen hasonlít a 2010-es évek első felében felfutó vaporwave és seapunk stílusok vizuális megjelenésére, ami lehet persze a zenekar organikus stílusfejlődésének következő állomása – már csak azért is, mert az előző, How To Be A Human Being című albumon már jelen voltak visszafogottabb utalások a ’80-as évek esztétikájára. Ugyanakkor ez a képi világ lehet kifejezetten rájátszás is a vaporwave és seapunk stílusokra: előbbi éppenséggel egybeesik a visszaemlékezés és álmodozás koncepciójával, mivel a „kulturális újrahasznosítás” egy szélsőséges módozatát választja általában a zenei alkotásokban, ami erős nosztalgiafaktort hordoz.

Akármelyik is legyen igaz, az utóbbi években mindenképpen a mainstream színtérre átgyűrűző, ’80-as éveket visszaidéző motívumoknál kötünk ki, amellyel nagyjából képbe is hozza a hallgatóságot abban a tekintetben, hogy pontosan melyik közeghez pozicionálja magát a zenekar:

kissé későn, de a Dreamland lemezzel szándékozik a Glass Animals a szélesebb hallgatóközönség felé orientálódni.

Ennek természetesen megtalálhatóak a nyomai a hangzóanyagon is, bár nem annyira egyértelműen, mint azt elsőre gondolnánk. Mindenekelőtt leszögezendő, hogy a Dreamland kevés olyan mozzanatot mutat fel, amelyeket az előző lemezein védjegyévé tett a zenekar.

Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy a friss album írásában még nagyobb szerepet kapott a frontember, Dave Bayley, nem tudhatjuk,

ahogyan azt sem, hogy ezek az új ízek milyen hatással lesznek később a közönségükre. Mindenesetre első nekifutásra egy naprakész, trip-hop elemekkel tűzdelt popalbumnak ígérkezik az anyag, ráadásként pedig hallhatóan nem a stúdiómunkán spórolt a zenekar: az első másodperctől az utolsóig nagyon magas hangminőséget tartanak a dalok, amely már önmagában is elegendő ahhoz, hogy az első néhány szerzemény részleteiben elvesszen a figyelmünk.

Aztán valahol a nyolcadik, Melon and Coconut című dal körül eljön az a pont, amikor akaratlanul is rátekint a hallgató a képernyőre, leginkább azért, mert kíváncsi arra, hogy hol tart az albumon – ekkor jön a rádöbbenés arra, hogy még csak a felénél jár a számlista. Ezzel a hosszal még nem is feltétlenül lenne baj, ha az utolsó harmadhoz érve nem lenne ennyire feltűnő, hogy a zenekar, még a viszonylag új irány ellenére is az összes trükkjét ellőtte a lemez első felében. Pontosabban, nem is feltétlenül a Glass Animals dedikált megoldásai ezek. Inkább amolyan

kollektív motívumtára a kortárs fősodor dalainak, melynek kitüntetett elemeit nagyon sokan és sokféleképpen felhasználták már az elmúlt két-három évben,

és hiába kerülnek elő egy olyan sokat ígérő környezetben, mint a Dreamland, az utóízük elhasználtságuktól függően nagyjából ugyanaz: az unalom. Pedig valóban nagy kár ezért az albumért, kiváltképp annak tükrében, hogy a Glass Animals mindeddig nem tömeggyártásra berendezkedett alkotói hozzáállást mutatott: a How To Be A Human Being című albumuk után négy évet kellett várni a folytatásra, így ki tudja, meddig maradunk új dalok nélkül.

De azért is kár, mert minden negatívum ellenére érződik rajta az igyekezet.

Bár a Space Ghost Coast To Coast nem vállal sokat, a kellemes húzásával így is a dalsor egyik kiemelkedő darabja. Másik csúcspont az utolsó harmadban feltűnő Domestic Bliss, amelynek leginkább a szerkezetében rejlik a csábereje. Azonban ambivalens módon pont ennél a dalnál jönnek el azok a pillanatai az albumnak, amelyekben Dave Bayley énekén azt érezhetjük, hogy már mindent hallottunk belőle, és ez visszahat az egész lemezre.

A Domestic Bliss az a dal, amely esetén valamelyest hasonlít magára a Glass Animals, és ez nagyban köszönhető a jellegzetes éneknek,

ennek ellenére nehéz megszabadulni attól a gondolattól, hogy ezt is csak olyan fogásokkal tudta elérni a zenekar, amelyeket az előző két lemezen már untig használtak. Ezzel talán számoltak ők is az alkotás során, hiszen

az albumon viszonylag sok autotune fedezhető fel az éneksávban, amellyel Dave Bayley igyekezett csavarni egyet jellegzetes énekhangján.

Ez a fortély többnyire működik is, noha azt már ezen a ponton nehéz megítélni, hogy vajon önmagukban is jó ötletekként kerültek be ezek a megoldások, vagy már csak mi keressük minden részletben a változatosságot. A második vagy harmadik hallgatás alkalmával ugyanakkor feltűnhet, hogy az összesen tizenhat számos lemezről négy valójában átvezető hanganyag. Ezeknek a funkciója nehezen megállapítható, azon kívül, hogy felfedezvén őket leginkább az albumszerkezet bomlasztásában vesznek részt, dacára annak, hogy az ilyen közbeékeléseknek éppen a dalsorok strukturálásában kellene, hogy szerepük legyen. De még ettől függetlenül is kelletlenül hosszúra sikerült ez az album. Hiába, hogy a Glass Animals eddigi anyagai is a negyvenöt perces formátumot célozták meg, ez az időmennyiség egy ilyen jellegű dalokkal bíró popalbumhoz nagyon sok. Valahol itt mutatkozik meg az, hogy a srácok még mindig nem tudnak mit kezdeni az előbbiekben felvázolt helyzetükkel, ugyanis

a Dreamland egy igényesebb fősodorbeli popalbumként könnyűszerrel megállná a helyét, akár a legjobbak között is, ha rövidebbre és feszesebbre vették volna az anyagot.

Ehelyett egy kvázi retrospektív, popkulturális utalásokkal és – ebben a környezetben sokszor komolytalannak ható – elmélkedéssel terhelt albumot kaptunk. A személyesség ilyen típusú megnyilatkozásaihoz talán jobban illett volna egy lassabb tempót diktáló, de merészebb kísérletezést vállaló hanganyag, a már kiforrott stíluselemek megtartása mellett több eredeti Glass Animals-ízzel. Hogy ebből a kissé identitászavaros, két szék közé esett állapotából mi fogja felsegíteni a zenekart, az a jövő kérdése. Talán a negyedik album lesz az, amelynek az elkészítését remélhetőleg nem halogatják sokáig, hiszen a Dreamland világában idővel egyre nehezebben tudunk majd izgatottan elveszni.

Glass Animals: Dreamland, Polydor, 2020.

Borítófotó: Nme

Drávucz Zsolt

szerző: Drávucz Zsolt
honlap e-mail
Drávucz Zsolt 1997-ben született Szolnokon. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karának hallgatója. Aktívan foglalkozik zenével, a Keret blog állandó szerzője, de verseket is publikál.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum