KULTer.hu - Letűnőben
124091
post-template-default,single,single-post,postid-124091,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Letűnőben

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok

Az Áttetsző viszonyok című, legújabb Krusovszky-kötet szövegei jó érzékkel tükrözik az általános korérzést – legalábbis azt a világról alkotott képet, benyomást, melyet az aktuális problémákkal és tapasztalatokkal tűzdelt jelenünk megképez. A kötetben megjelenő egyéni észrevételek lajstroma egyszerre a posztmodern ember tapasztalatait is összegzi. A nyomasztó hangulatú, ám pontos és érzékeny megfigyelések emberi természetünk mibenlétét, mivé válását boncolgatják, miközben mély és kényelmetlen önvizsgálatra késztetnek.

A kötet fő gondolati magvát az éles civilizációkritika mentén kibontakozó végképzet jelenti, leginkább az ember és természet ellentmondásos, ám mégis oszthatatlan egységének körüljárásával szemléltetve. Az állatokkal és növényekkel való méltatlan bánásmód és az ebből fakadó rossz lelkiismeret valami egészen sajátos viszonyt alakít ki az ember és a Föld más élőlényei között: egy vélt vagy valós megvetés árnyékolja be a kapcsolatot,

az ember úgy érzékeli, a növény- és állatvilág egyszerre elszenvedi és megveti őt.

Ennek eredménye lesz az a nyugtalanító félelemérzés, mely során egy, a Zónáéhoz hasonló fenyegető és kiszámíthatatlan természet képe körvonalazódik, mely azonban – akárcsak Tarkovszkijnál – mégis ártalmatlan az ember számára. A diszharmónia azonban adott és állandó: félelem, idegenség, unalom jellemzi azt a legelemibb kapcsolatot, amely az emberi élet minőségét alapjaiban határozza meg („madarak bámulnak a fészkeikből, / hideg tekintettel követik, / ahogy odalent erőlködünk”  [Madarak bámulnak]).

A borító mesterséges, rideg környezetbe helyezett, emberi gondoskodást nélkülöző csupasz bonsai fája is ezt az eltávolodó, elidegenedő viszonyt illusztrálhatja.

A fa motívuma a kötet mind a négy ciklusában kiemelt fontosságú – szűnni nem akaró figyelmeztetésként emlékeztet ember és természet alapvető egységére annak krízise idején.

A fa és az ember több szinten is elválaszthatatlanok:

a fák ereiben vér folyik (Ha ilyen lesz a vége), a fák őrzik a szavakat, amelyeket a ma embere már nem ért (Arborétum), mi több, egy Homo erectus utáni csoport az emberi törzsfejlődés során úgy dönt, hogy Homo sapiens helyett fává fejlődik tovább (Spirál). A Szépen eltüntetnek című szövegben megjelenő „fadaráló”, a fák megsemmisítése innen vizsgálva metaforikus – egyidejűleg saját pusztulásunkkal is számolnunk kell. A fadaráló hangjától egymást nem értő emberek képe pedig („Beindították a fadarálót / odalent, most egy szót / sem lehet abból érteni, / amit egymásnak mondunk, / ha mondunk egyáltalán”) egy másik lényeges, a kötet által körüljárt problémára is rámutat: a kommunikáció csődjére, a valódi, mély kapcsolatok kialakításának lehetetlenségére.

Nem egy szöveg olvasható antiszerelmes versként;

az egymástól való elidegenedés („igazából csak te idegesítettél” [Faun]) éppúgy a jelen meghatározó tapasztalata, mint a természetben való otthontalanság („hogy nehéz husángjaikkal / kikergessék a bokrok alatt / reszkető szerelmespárokat, / de nekünk nincs mitől félni már” [A parkban]). Szerelmet legfeljebb a gépek iránt érzünk (Spirál), a szavak, az emberi beszéd devalválódása pedig nemcsak az emberi viszonyok leépülésére érvényes tünet („Küldött egy hangüzenetet, ami csak szuszogásból állt.” [Számozott mondatok]), hanem alapjaiban fejeződik ki általa emberi mivoltunk modern élménye. A Szüntelen motyogás című szöveg átfogóan mutatja meg ennek a jelenségnek a mibenlétét: a kezdeti dal, a beszéd egyfajta ősállapota, először ordítássá változik. Ezt a több szövegben is visszatérő artikulálatlan, jelzésérték nélküli ordítást a csend elviselhetetlensége szüli:

a csendben megélhető önvizsgálat, a megnyugvás elkerülése lehet a cél, hiszen olyan dolgokat találna az ember a mélyben, mellyel talán nem tudna szembenézni.

Az ordítás azonban még nem a végállapot: „végül pedig ez a szüntelen motyogás, / ha beszél hozzánk a világ, / így beszél, közelebb hajolok, / és nem értek belőle semmit.”

A természettel és emberekkel való kiüresedő (áttetsző?) viszonyaink bemutatása mellett a kötet a múlt értékeivel, azok berögzült megítélésével is leszámol. A valóság a műalkotásokra is rátelepszik, a múlt egy dicső korszakot reprezentáló objektumai és a jelen nyomorának kontrasztja (a reneszánsz kori szökőkútból pénzérméket gyűjtő szakadt férfi képe [Pompa]) a fejlődéselv valódi természetéről rántja le a leplet. Az égbolt („Megy le a nap, kotródik el” [Spirál]) vagy a földön túli szférák tisztelete pedig már mindössze egy letűnt kor körébe utalt, számunkra értelmezhetetlen attitűd („Az olümposzi pornófilm forog, / a mítoszok edénye felborult”, „csattog, hörög, szűköl a mennyország”  [Spirál]).

Figyelemre méltó az a finomság, amellyel a kötet szövegei ezeket a tematikus csomópontokat az egyes szövegekben összefűzik, egymásra játsszák.

Akárcsak a fák ledarálása (a természet pusztításának képe), és az ettől a zajtól egymást nem értő emberek (eltávolodás, kommunikáció csődje) összekapcsolásának, ok-okozati viszonyba rendezésének esetében, a mitológiai alakok kapcsán is érdekes átkötésekkel találkozhatunk. A mítoszokkal való „bánásmód” a kötet egy másik fontos gondolati magjával, a jelek torzulásának, rögzíthetetlenségének posztmodern jelenségével (lásd: motyogás) is összefüggést mutat. A Faun című versben például egy „kecskelábú hajléktalan” egyszeri felbukkanása váltja ki a faun alakját, a Minótaurosz című szövegben pedig a labirintust egy éjszakai szórakozóhely helyettesíti. Az eredeti jelentésétől, tartalmától messze került mítosz a Minótaurosz esetében a továbbiakban is érdekesen alakul, a talán Thészeusznak megfeleltethető én nem a Minótauroszt találja a korunkbeli „labirintusban”: „Egy idegen állat vár rám odalent, / és ez az állat én vagyok”. A Dagobah rendszerbeli barlangban tapasztaltakat idéző esemény talán nem is ebben tér el leginkább az eredetitől (a labirintus Thészeusz esetében is jelentheti önmagunk meghaladását, legyőzését), a tény viszont, hogy itt mindössze a túlordítás a cél, ugyancsak annak a bizonyos edénynek a felborulását példázhatja – az ordibálás jelentésvesztést szimbolizáló gesztusával karöltve.

A kötet másik erénye az a színes szerkezeti, formai repertoár, amely az egyébként nagyrészt azonos hangulatot árasztó szövegek egymásutánját fellazítja, szinte játékossá teszi.

A hétköznapok apró „tragédiáira” reflektáló egymondatos művek – amely forma többek között Weöres Sándor egysoros verseitől a polaroidokig már ismerősek lehetnek (Észrevételek, Számozott mondatok), a mondhatni a képvers kategóriáját súroló rövid és hosszabb versek (Egy irányba, Vers, Spirál), az akár tíz részből is felépülő versrendszerek (Áttetsző viszonyok) mind a formai sokszínűséget támogatják.

A gazdag formaiság mellett gazdag motívumrendszer és gondolatiság jellemzi a kötetet,

ugyanakkor metaszinten mégis ugyanaz az attitűd érvényesül, és minden egy irányba mutat – biztosítva az egységet és koherenciát –, ez az irány azonban a civilizáció összeomlását célozza.

Egy vég felé haladó feltartóztathatatlan menetelés rejlik a versekben, amely még akkor is megbújhat a sorok között, ha történetesen egy szerelemről (illetve annak beteljesülhetetlenségéről) szól a szöveg: „lábak / csoszogása akkor is, ha állunk” (Gólem).

A vissza-visszatérő eső, szél, homok képei pedig mind valaminek az elmosását, elsöprését, pusztulását vetítik előre.

Szép, tömör metaforája ennek a víziónak a namíbiai Kolmanskop nevű kísértetváros is, ahol a házakat belepő por példázza, hogyan veszi vissza a természet a civilizációtól azt, ami az övé: „Namíbiában mindenesetre szépen / el lehet múlni” (Kolmanskop). Érdekes továbbá, ahogy az eső motívuma a megtisztulás helyett sokkal inkább a pusztítás képévé válik, mintha már nem lehetne helyrehozni a világot a jelen berendezkedés alapjain. A kötet nyitóverse is ebbe az elgondolásba illeszkedik Noé bárkájának beemelésével, bár A te partod felé című szövegben az állatok helyett a különböző embertípusok apraja-nagyja, valamint a vélemény vagy hovatartozás mentén szerveződő ellentétes csoportok képviselői utaznak a bárkán – ami akár a ma virágkorát élő identitáspolitika kritikájaként is olvasható –: „az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták”. Noé bárkájának a jelen véleménybuborékokba zártságának élményét, illetve a jelen ideológiáit átörökítő szerepe kapcsán

egy igen bizonytalan (és talán nem sok reményre okot adó) távlat látszik kirajzolódni – mindenesetre a „mi lesz utána?” kérdése nyitva marad.

További kérdések merülhetnek fel azzal az abszolút negatív szemlélettel és végtelen pesszimizmussal kapcsolatban, amely a kötet majd’ minden szövegére jellemző.

A világ minden szegmensét keserűséggel konstatáló beszélő egy idő után mégiscsak monotonná, önismétlővé válhat.

Ez a világnézet akár Kölcsey Vanitatum vanitas című versét is felidézheti, amelynek hagyományos értelmezése kapcsán gyakran felmerül az irónia – épp a kivétel nélkül mindenről negatívan megnyilvánuló hozzáállás okán. Ám míg Kölcseynél egy versnyi terjedelemre korlátozódik a gondolatmenet, az Áttetsző viszonyok egy egész kötetnyi nyomorúságot vonultat fel. És bár valóban engedhetünk a jelen tényei miatt ennek a fajta világképnek, egyrészt felmerülhet, hogy épp a kivétel nélküliség hangsúlyozásával hívhatja fel a figyelmet saját ironikus voltára a kötet, másrészt

arra az elgondolásra is vezethet, hogy valójában nem maga a világ ennyire egyoldalúan rossz, hanem a megfigyelő szűrője nem enged át mást:

az én világhoz való hozzáállásának eredménye lehet ez a tapasztalatsorozat. Erre engedhet következtetni néhány olyan szövegrészlet is, melyekben akár Lao-ce vagy a buddhizmus egyes gondolatai is visszaköszönhetnek: például az „Akivel lehetne, azzal nem akarsz” (Számozott mondatok) szövegrészben, vagy két olyan kivételes esetben, ahol az akarat kiiktatódik, és a véletlen vezérli az embert: egy nyírfaerdőbe a beszélőt (Nyírfaerdő), vagy egy üvegházba az E/2. személyű megszólítottat („az üvegház, ahová véletlenül bezártak, / csodálatos hely” – Spirál). Mindkét esetben kivételesen pozitív felhanggal találkozhatunk, melyek a tiszta tudatosságot az akarattal szembehelyezve mutathatnak rá az előbbi fontos szerepére.

A kötetcím is sokatmondó lehet e téren, ugyanis az magára a viszonyra hívja fel a figyelmet, nem pedig a világ természetére.

Talán az „áttetsző” jelző sem kizárólag a ’tartalmatlan, felszínes’ jelentésekben nyerhet értelmet: legalább annyira a ’meglátható, átlátszó’, ennek kapcsán pedig a ’valóságban megmutatkozó’ jelentés is elfogadhatónak tűnik. Persze a kötetben vázolt konkrét viszonyok milyensége is számottevő, nemcsak a viszonyok általánosan értett valóságteremtő/pusztító természete. Az, ahogyan pl. az állatokhoz („szamarat bottal verni, / madarat kalitkába zárni, / kutya nyakába koloncot kötni”) vagy a szerelmünkhöz és önmagunkhoz viszonyulunk („a másikban önmagukat gyűlölték meg a magukra maradt szeretők”), valóban könnyen az összeomlás felé sodorhatja az emberiséget. Így talán a kötet didaktikus funkcióját se kerüljük meg: meglehet, hogy az Áttetsző viszonyok egy utolsó vészjelzés az összeomlás előtt. Bár ahogy a kötet egyik, Ha ilyen lesz a vége című szövege fogalmaz: „csak azt nem tudom, hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még”.

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok, Magvető, Budapest, 2020.

A borítófotót Áfra János készítette.

Szemán Krisztina

szerző: Szemán Krisztina
honlap e-mail
Szemán Krisztina 1994-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar-angol tanárszakos hallgatója. Az Alföld Stúdió tagja, írásai eddig az Alföldben és a Szkholionban jelentek meg. Érdeklődési területe főként a kortárs magyar líra, kutatási területe Enyedi Ildikó filmművészete.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum