KULTer.hu - Téridő
123699
post-template-default,single,single-post,postid-123699,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Téridő

Tompa Andrea: Haza

Az olvasói rajongás és a kritikusi elvárás természete nehezen tud elvonatkoztatni többkötetes szerzők esetében a korábbi munkákban megteremtett világoktól, a kitüntetett témák, az elbeszélőtechnikák, a nyelvhez, az irodalomhoz, a valósághoz való viszony jellegzetességeitől, ismétlődéseitől és innovációitól. Kedvenc szerzők új kötetét hajlamos vagyok úgy kézbe venni, mint a visszatérés nagy lehetőségét a korábban nehezen elengedett világokba, és ezek a türelmetlen olvasói elvárások sokféleképpen tudnak megsemmisülni.

Nyitottsággal és kíváncsisággal követtem azokat a beszélgetéseket, előzeteseket, amelyek Tompa Andrea negyedik regényének megjelenését készítették elő, hiszen az elmúlt egy évtizedben kiadott három regénye – nagyon leegyszerűsítve és többek között – női elbeszélői, az egyéni és közösségi traumák,

a 20. századot meghatározó történelmi események feldolgozása, a városábrázolás vagy éppen a testi tapasztalatok nyelvvé alakítása miatt volt rám nagy hatással.

A hóhér háza, a Fejtől s lábtól és az Omerta különleges (mert nem egyértelmű, hanem komplikált feladatként megjelenő) összetartozása miatt is nagyon akartam, hogy a Haza hasonlóképpen katartikus erővel hasson rám, sajnos azonban ez nem történt meg, sem az első olvasás türelmetlen, kapkodó aktusában, sem az újraolvasás lassabb folyamatában.

A regény címe egyszavas vers, és minimum nyelvi probléma, személyre szabott komplexus, etikai állásfoglalás, politikai konfliktusforrás,

nemzeti identitás, irodalmi referenciahálózat, közhelyszótár, történelmi változó: és mindezek rizomatikus rendetlensége. Tompa Andrea az osztálytalálkozó eseménye köré szervezi az elbeszélést, amelynek névtelen főszereplőjét, egy regényírónőt egyes szám harmadik személyű elbeszélői hang követ az áttetsző tudat technikájával, amely egyszerre enged közel a figura gondolataihoz, érzelmeihez, s idegenít el tőlük a kívülről szemlélés távolságtartásával és kontrolljával.

A regény időszerkezete klasszikusnak mondható:

az első fejezet, az Elindulás ad helyet az alapszituáció felvázolásának, az útra kelésnek, miközben megkezdődnek a visszaemlékezések futamai az iskolára, a városra, a családra, a gyerekkorra, a felnőtté válásra, a szerelmekre, majd a regény végén kerül sor az osztálytalálkozó részletes elbeszélésére, a hazatérés szimbolikus eseményére, amelynek a lényege természetesen annak lehetetlenségében van. Hiszen már nem ott van a haza: az emlékező fejezetek éppen a gyermekkori-fiatalkori otthon elhagyásáról, a felnőtté válásról, az útkeresésről, az országváltásról szólnak, az egykori osztálytársak példáin keresztül is illusztrálva, akik mindig a főszereplő reflexióin, emlékein keresztül jelennek meg – az a narrátori hangként való elkülönítése a szereplőknek, amit a Fejtől s lábtól, illetve az Omerta mutat, ebben a regényben nincs meg.

Nyilvánvalóan nem érdektelen a regény önéletrajziságát faggatni, kérdés azonban, mire jutunk akkor, ha módszeresen térhez és időhöz kötjük a regény szereplőit, idősíkjait és helyszíneit.

Az elbeszélésben végeredményben zavaróvá válik az elhallgatás:

a főszereplő az országhatárt átlépve megy az osztálytalálkozóra, s visszaemlékezéseiben a két ország közötti ingázás viszonylagos gyakoriságára reflektál, valamint az egyetemi évek is azt teszik nagyjából egyértelművé, hogy a „hazaváltás” Románia és Magyarország, Kolozsvár és Budapest között zajlott, a rendszerváltás körüli években. A főszereplőnek nincs neve, ahogyan gyermeke is csak „a Fiú” említéssel jelenik meg az édesanyja közvetített gondolataiban. A két ország meg nem nevezése (holott más osztálytársak felnőttként választott új hazáit, például Svédországot vagy az Egyesült Államokat pontosan megjelöli), ugyanakkor mégiscsak sejtetése, véleményem szerint éppen a „haza-probléma” megfogalmazását ássa alá.

A kelet-közép-európai közös kommunista múlt, a nemzeti-kisebbségi problémák mint történelmi-politikai következmények, a nemzeti identitás összetettsége, kulturális és nyelvi vetületei persze sejtethetők,

az olvasó azonban rendszerint kíváncsi az olvasott irodalmi szöveg állásfoglalására, amelyre egy nagyregény éppen alkalmas lehetne. Úgy tűnik, hogy a Haza címben rejlő, kimeríthetetlenül rétegzett jelentéseket a regény elsősorban a nyelv és a tér összekapcsolódó kulcsfogalmaival kísérli meg kibontani, amennyiben az utazás mindig implikálja az idegen kultúrákkal és nyelvekkel való találkozást, s ezzel párhuzamosan az önreflexiót. Az osztálytalálkozóra utazásban, azaz a hazatérésben („Majd együtt autózunk haza. Egyébként ki az a mi? És a haza?” [11.]) válik feladattá annak megértése, mit jelent a haza, hol az otthon, miként épül be az identitásba az a tér, ahol születtünk, nevelkedtünk, tanultunk, ahol ideiglenesen tartózkodunk, ahová vágyunk, s ahogyan maga az utazás, a költözés is létrehozza és módosítja a hazához és/vagy az otthonhoz való viszonyt. Így válik a regény első fejezeteiben kitüntetetté (de a későbbi szakaszokban is visszatérővé) az emlékezésről, a megfigyelésről, az utazásról való reflexió („Hová lett belőle az útra kelés szenvedélye?” [5.]), amely folyamatban

a főszereplő gomolygó gondolatai sajnos túlmagyarázzák és közhelyesen közvetítik az említett – igazából ma már biztosan teljes mértékben hétköznapi – eseményekhez való viszonyt.

A látás mint a megfigyelés és a(z ön)megértés aktusának meghatározása is a leegyszerűsítő aforizmatikusságban reked meg: „Aztán felírják ugyanazt a szemüveget, pár éve már olvasószemüveget is. Sosem szokott rá egyikre sem, ritkán használta őket, nem érezte szükségét, hogy élesen lásson mindent, úgysem sikerül, a dolgok tisztán, egészen tisztán úgysem láthatóak. És a teljesség sem rajzolódik ki.” (13–14., kiemelés az eredetiben, B. K.) A haza(térés) sokfelé szétfutó fogalmának megragadását segítik az irodalmi hivatkozások, amelyek természetesen a főszereplő önmegértését is megalapozzák azzal, hogy sokszor választásként, a menekülés lehetőségeként jelennek meg, még akkor is, ha azt mondja „Brecht vastag szivarral a foga között: A művészet nem vigasz a meg nem élt életért.” (16.) Hősök és írók, többek között a hazatérő Odüsszeusz, a napóleoni Európában bolyongó Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov, az emigráns orosz írók, Nabokov, Brodszkij és Mamlejev (akitől azt tanulja, hogy „a visszatérés lehetetlen” [147.]), a nyelvet váltó Samuel Beckett olyan kapaszkodók a főszereplő számára, akiken keresztül megérthetővé válhat saját élete, országváltása, hazafogalma, az utazás, a haza és a nyelv problémája, s akik mindazonáltal meghatározzák tanulmányait, irodalmi-tudományos pályáját.

A regényben számos orosz és angol szófordulat, beszélgetéstöredék, irodalmi idézet jelenik meg,

részben azért, mert általuk a főszereplő azt reméli, hogy „elkerülheti anyanyelve csapdáit” (10.), részben felidézhetővé válik Tolsztoj orosz nemeseinek társalgása, részben pedig a nyelv(váltás) és a világtapasztalat kapcsolatára is fény vetül. Az orosz szakos tanulmányok, valamint a Péterváron részképzésben töltött egyetemi félév epizódszerű elbeszélésében az orosz emigráció irodalmáról szóló reflexiók keverednek a személyes élményekkel, amelyek végül mind egy irányba futnak: az anyanyelvbe zártság és az idegen nyelv megfejthetetlen titkai által megélt tapasztalatokról adnak számot. (A nyelv iránti feszült figyelem ugyanakkor érthetetlenné teszi, hogy a fekete légiutas-kísérőt miért nevezi az elbeszélő többször is teljesen reflektálatlanul néger nőnek, illetve a lábjegyzetben közölt fordítások helyenként meglehetősen pontatlanok.)

Az osztálytalálkozó olyan keretként működik tehát, amelyen belül a főszereplő emlékei és különféle (elsősorban családi és iskolai) kapcsolatai mentén lépünk be egy-egy epizódjellegű történetegységbe, amely a haza problémáját világítja meg újabb és újabb perspektívából. Ilyen például a gimnázium után Svédországba disszidáló osztálytársa, Csaba története, akivel az útjuk többször keresztezi egymást véletlenül. A kettejük közötti végtelen távolságot egymás iránti kíváncsiságuk hidalja át: a svédeket és az idegeneket általánosan megvető férfi trükközései és kreatív pénzszerzési módjai az európai jóléti társadalmak működését mutatja meg görbe tükörben, miközben beszélgetéseikben végtelenül nyitott a főszereplő életére, kutatásaira, olvasmányaira.

A számos további történetszál közül a Festőé arra mutat példát, hogyan válik a művész számára érthetetlenné, terhessé és teljesíthetetlen elvárássá a származás, az eredet:

az ugyanabból a városból származó idős férfi képein és a vele való találkozások segítségével a főszereplő megpróbálja megérteni a hazához, az otthonhoz, a múltból jövő szokásokhoz és az anyanyelvhez való rétegzett viszonyt. Különösen megrázó a Tanítónő története, akinek a lánya a főszereplőt korábbi hazautazása, egy könyvbemutatója alkalmával felkeresi, s az osztálytalálkozó után is ragaszkodik ahhoz, hogy a tanítványok meglátogassák egykori tanárukat. A demens asszony emlékezetkiesései, tudatvesztése, előtörő agressziója lánya irányában a kisiskolás eseményekkel kerülnek hirtelen egy közegbe az emlékezés folyamatában.

Az osztálytalálkozó a közelmúltban Szilasi László Harmadik hídjában (2014), illetve Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem (2018) című regényében – egy vidéki esküvő alkalmával – volt a cselekmény némiképpen erőltetett katalizátora, Tompa Andreánál azonban az oda való eljutás és a szorongva várt esemény kapcsán burjánzó, egyszerre epizodikus és tablószerű történetvezetés kap hangsúlyt, amely végül magában a találkozóban teljesedik ki. Igazából mindhárom regényben erős a középponti esemény esetlegessége, a véletlenek egyszerre fájó terhe és könnyed érdektelensége, amit a Haza egyik szereplője, Ari fogalmaz meg: „Nem érdekelnek azok az emberek, akikkel véletlenül együtt jártam iskolába. Vagy akár el is mehetek. Nincs koncepcióm még.” (181.)

Tompa Andrea az utazási regény műfajához közelíti Haza című művet

(de Szilasinál és Krusovszkynál is jelentős a visszatérés szimbolikus gesztusa), amennyiben a fizikai távolságok leküzdését az önreflexióval, az emlékekkel és olvasmányaiban tett utazásaival kapcsolja össze, ugyanakkor a középpontba helyezett probléma (otthon, anyanyelv, haza) sokféle megközelítése esetenként kidolgozatlan marad.

Az asszociációs szerkesztés számos esetben jelent szellemi izgalmat (például az orosz kultúra tárgyában), máskor viszont inkább felületes és közhelyes eredményt hoz

(például az osztálytalálkozó elbeszélésében az utolsó fejezetekben). A regényt összességében kiforratlannak érzem, amelynek ereje ugyanakkor talán éppen abban van, hogy a szétfutó, majd egyesülő szálak olyan problémákat vetnek fel a származás, a kultúra, a tanulás, a haza, a nyelv stb. tárgyában, amelyekkel a rendszerváltás és az ezredforduló óta folyamatosan szembe kell néznünk identitásunk sérülékenysége vonatkozásában.

Tompa Andrea: Haza, Jelenkor, Budapest, 2020.

A borítófotót Szőcs Petra készítette.

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum