KULTer.hu - A nyúl és a vadászpuska
124543
post-template-default,single,single-post,postid-124543,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A nyúl és a vadászpuska

Milyen állat? – Az állatok irodalmi és nyelvelméleti reprezentációjáról

Az irodalmi művek biopoétika felől történő megközelítése az elmúlt időszakban egyre nagyobb érdeklődésre tart számot. Az utóbbi években hazánkban az irodalomtudománnyal foglalkozó elméleti szakemberek közül is sokan fordulnak ezen irányba, felépítve egy olyan teoretikus keretet, amely függvényében konkrét műalkotásokat interpretálhatnak, irodalom- és kultúratudományi, filozófiai kérdéseket helyezhetnek új perspektívába és válaszolhatnak meg.

Embernek és környezetének, embernek és állatnak a viszonyrendszerei, kapcsolódási pontjai már az „emberlét” kezdetétől fogva a mindennapi érdeklődés tárgyát képezték. Ezt az eleve adott érdeklődést mélyítették el méginkább az ókori görögök, hogy aztán a skolasztikus gondolkodáson keresztül a modernitásig majd a posztmodernig eljutva – elsősorban Derrida munkásságát alapul véve – megszülethessenek az irodalomtudományon belül olyan irányzatok, mint az animal studies, critical animal studies, human-animal studies, posthuman studies (10.).

A Milyen állat? – Az állatok irodalmi és nyelvelméleti reprezentációjáról című tanulmánykötet hiánypótló alkotás a magyar irodalomtudományban,

hiszen a szerzők olyan kultúratudományi kérdéseket tesznek fel, melyek megválaszolása elősegíti a fentebb említett teoretikus keret kiszélesítését, megszilárdítását. A kötetben tizennégy tanulmányt olvashatunk, nagy részük az Eszterházy Károly Egyetem és a Fiatal Írók Szövetsége által évenként megrendezett tematikus konferenciák 2019. évi előadásainak írásos változata.

A szövegek az irodalomtól a mozgóképig, a romantikától a kortársig vezetik az olvasót,

sokszor megalapozva konkrét műértelmezéseket állatról és emberről való ontológiai okfejtésekkel, filozófiatörténeti problémák elemzésével.

A kötetetnyitó tanulmányban Eisemann György a romantika biopoétikai alakzatairól ad számot, illetve Madách Imre főművének egyik utolsó történeti színét vizsgálja. Szemügyre veszi, hogy a herderi életmű kezdeti szakasza hogyan határozza meg ember és állat különbségét, majd a későbbiekben Herder hogyan távolodik el korai felfogásától, s miként bomlik fel aztán a 19. században az addig egységesnek elgondolt humanizmus fogalma.

Mindez azt eredményezi, hogy az ember nem határozható meg egy univerzális kulturális alapról, csupán biológiailag.

Ekképpen elgondolva Madách eszkimóját és fókáját mindösszesen annyi különbözteti meg, hogy az előbbi eszközhasználó (20.). A nyelv hagyományos értelemben egy olyan antropológiai specifikum, amely kizárólagosan emberi, állat és ember különbségtételének egyik legfőbb kategóriája. Ezt az elgondolást bontja le Halász Hajnalka, aki szerint nem magától értetődő, hogy a nyelvnek „eredendően emberi természete van.” (28.) Ezidáig csupán Derrida és Paul de Man elemzései cáfolták tudományos alapossággal ezt a gondolatot, ugyanakkor

a herderi elgondolás egyik első kritikusa Nietzsche, aki fabula formájában beszéli el a nyelv genezisét (28.).

Halász a karteziánus hagyomány és Herder nyelvszemléletén keresztül jut el – a tanulmány szempontjából leginkább fontos – Nietzschéig, illetve az elemzést követően azon lényegi megállapításig, hogy az „állat-metaforáknak” mekkora jelentőségük van az ember autobiográfiájának létrehozásában, miközben az állatok („tulajdonképpeni jelöltjeik”) a nyelven kívül maradnak (43.).

Kulcsár-Szabó Zoltán performativitást középpontba helyező tanulmánya Austin előadássorozatának azon elemeire koncentrál, melyekben általános konvenciók nem biztosítanak semmiféle performatív beszédhelyzetet (45.). Austin példái sok esetben tartalmaznak állatokat, s számtalanszor utalnak vissza valamilyen irodalmi alkotásra. Esetünkben kiemelt fontossággal bír Anatole France 1908-as regénye, A pingvinek szigete, amivel kapcsolatban a szerző arra a megállapításra jut, miszerint Austinnál a különbségtétel emberi és állati között leginkább a „nyelvi intencionalitás megléte és hiánya közötti különbségtétel” (53.).

Így állatok esetében nincs értelme etikai dimenziót kapcsolni nyelvi cselekvésekhez (54.).

Bengi László a századforduló novellisztikájának állatábrázolásaival foglalkozik, elsősorban Gozsdu Elek és Bródy Sándor novelláiról értekezik. Megállapítása szerint a Gozsdu-szövegekben megjelenő állatok alakjai közös szemantikai hálót alkotnak, és egy sajátos összefüggésalakzatba rendezhetők, melynek két jelentős irányát különíthetjük el. Az étlen farkas, A veréb és a Madárpanasz az emberré lett állat kategóriájának nyomatai azon értelemben, hogy bennük ember és állat kapcsolata közé az ellenségeskedés hatására sem ékelődik nagy távlat. Az animalitás általános specifikációi sokkal inkább az emberhez köthetők, így pedig éppen az állat határozható meg az emberi tulajdonságok legfőbb hordozójaként, küzdelmük ember és ember küzdelmévé válik (58.). A másik irányvonal sodra az ember, aki ugyan állattá akar válni, de erre képtelen. Ebben az esetben az elemzés tárgyául választott novella a Sámson madara, ahol, ha az emberhez társulnak is humán attribútumok, ezzel párhuzamosan az állat is csak az emberi oldaláról definiálható.

Míg Gozsdunál az állatok sok esetben emberi módon látják a világot, addig Bródy esetében a némaság válik az interpretáció alapvető motívumává.

A Tersánszky-korpusz egyik kiemelkedő alkotásáról ír Hansági Ágnes. A Legenda a nyúlpaprikásról címet viselő szöveg már csak abból a szempontból is különlegesnek tekinthető, hogy a magyar közoktatásban is sokáig jelentékenynek mondható szerepet töltött be (71.). Egyik írásában már Móricz Zsigmond lerakta annak az értelmezési bázisnak a sarokköveit, amely aztán Schöpflin Aladáron, Rónay Lászlón, Olasz Sándoron stb. keresztül meghatározta a Tersánszky-szövegekkel való tudományos foglalkozások kiindulási pontjait. Hansági Ágnes rávilágít arra, hogy állat és ember kérdéskörének cizellált, többszörösen differenciált lehetőségét adja a szöveg, hiszen a regényben az állat képtelen animalitásában kiteljesedni, míg ember sosem tapasztalhatja meg az antropológiai teljességet (86.).

Két híres mesét (Békakirály és Vashenrik), valamint egy Gárdonyi Géza-novellát (Az állat az emberben) elemez Kusper Judit,

mely elemzések egyik legfontosabb kérdése a szubjektum és a lelki síkok elváltozása. A mesék az állatvőlegényeket és állatmenyasszonyokat felvonultató történetek kategóriái közé sorolhatók, ahol az átváltozás és átformálódás legtöbb esetben valamiféle személyiségbeli degenerációhoz köthető, s a történetek végső tétjévé ezen módosulás feloldása, a felborult rend helyreállítása, egy kedvezőbb lélektani helyzet és átmunkált identitás megteremtése válik.

Izgalmas a Gárdonyi-novella interpretációja,

amelyben arról olvashatunk, hogyan antropomorfizálja (96.), miként vetíti ki egy férfi a vágyait, amit egy nő gerjeszt benne, egy állatra (tyúk), és hogyan folytatódik le ember és állat között ember és ember játszmája.

Bednanics Gábor tanulmányának egyik alapvetése, hogy a költészetben oly sokszor szerepet kapó állatok megnyilvánulásai csak még inkább megerősítik azt az antropológiai nézőpontot, amelyben az állatok csupán az emberi tulajdonságok valamiféle visszatükrözőivé válnak.

Az állatias egyenlővé lesz a bestiálissal, ugyanakkor fel is magasztosul azáltal, hogy az ember mindezt uralma alá hajthatja (103.).

Bednanics fontos kérdései – Rilke költészetével és olyan médiumok tárgyalásával kapcsolatban, mint például a zene –, miként válik el egymástól állat és ember, hogyan illeszthető az angyal ebbe az ontológiai háromszögbe, valamint milyen szerepe van a nyelvnek e három entitás megkülönböztetésében (108.). Ehhez illeszkedik Nemes Nagy Ágnes két versének, A lovak és az angyaloknak, valamint a Távozó ideillő motívumainak találó elemzése.

Azt, hogy a lírahagyományban a madárének miért foglal el kitüntetett pozíciót az emberi kommunikáció és az állati hangképzés között, nagyívű tanulmánya első felében szemlélteti Pataki Viktor,

aki ezután azt vizsgálja, hogyan hatnak Oravecz Imre költeményei abban az időszakban, amelyben nem éppen a természetlíra az uralkodó irányzat (122.). Szemlélődésének alapja Oravecz A megfelelő nap című kötetének Madárnapló ciklusa, mely poétikájának legfontosabb kérdésköre – Pataki szerint – emlékezés és felejtés viszonyában tárható fel, hozzátéve, hogy az Oravecz-korpuszban „a madarak és a madárének vizsgálata a természetlíra, a nyelv, a kommunikáció és az emlékezés összefüggésrendszerében végezhető el.” (123.) A szerző foglalkozik a Tarna című szöveggel, részletes elemzését adja a Látogatónak és a cikluszáró Üzenetnek, illetve a Távozó fa című kötet Madárnapló ciklusát veti komparatív vizsgálat alá.

Mészáros Márton tanulmányában egy idáig keveset elemzett Kovács András Ferenc-vers, a Pictura et sententia című, Áprily-hommage-ként is olvasható művet vizsgálja.

A vers – Mészáros értelmezésében – ránézésre a klasszikus mintákat követi, amelyeket a pictura-költészet és a sententia-költészet megkövetel (150.), ezen felül azonban észrevehetjük, hogy a műben felsejlő Áprily-intertextusok madárnevei elsősorban puszta szavak lesznek, melyek „mintegy kipörögnek Áprily költészetéből.” (153.) Nagyon izgalmas a Vale című Áprily-vers, illetve a Kézjegy az égen című KAF-haiku akusztikai-grammatikai fejtegetése, kultúra és natúra szembeállításának mélyebb, nem magától adódó interpretálása.

Babits Mihály két versével (Ádáz kutyám, Az elbocsátott vad) foglalkozik Szentesi Zsolt,

aki rávilágít arra, hogy az Ádáz kutyám elsőre „zsánerszerű, naiv életképnek látszó szituációja” (161.) a befogadói odafordulás hatására hogyan bontja ki mélyebb rétegeit – elsősorban a perszonifikációk és antropomorfizáló jellegű elemek hatására (162.) –, majd miként válik a kutya–ember–Isten közötti viszony többszörösen áttételessé. Végül felvázolja, hogyan kerül kutya és gazdája egy nagyobb összefüggésrendszerbe, egyenrangú létsíkra, ugyanakkor miért vonható mégis ontológiai természetű különbség kettejük között.

Kosztolányi Dezső munkásságának egy szeletét járja körül Balogh Gergő, tanulmánya első részében filozófiai okfejtésbe kezd,

Heideggerre támaszkodva megállapítja, történetünk során az állat az ember hiányaként, „ontológiai negativitás alakzataként jelent meg” (176.), továbbá Giorgio Agamben bios és zoé fogalmának mély megragadására tesz kísérletet, illetve felvillantja a kutya kultúrtörténetét, népiskolai oktatásba való beemelését.

Meggyőző pontossággal írja le, milyen társadalmi változások által lett a kutyának sajátos pozíciója a 19–20. század tájékán.

Mindehhez illeszkedik aztán a Kosztolányi-versek részletes interpretálása, melyek közül a Hattyú halála címűt emelném ki, melyben a szerző híres kuvaszát foglalja versbe. Balogh felvillantja, Kosztolányinál miképpen oldódik fel, hogyan bomlik le az a fajta hagyományos antropológiai differencia, amely ezidáig az uralkodó nyugati diskurzusokban dominált (186.).

Tanulmányában három vers összehasonlító elemzését végzi el Lőrincz Csongor:

Rilke Der Panther és Schwarze Katze című, valamint Blake The Tyger című versét vizsgálja. Nagyon izgalmas annak kiemelése, miként válik Rilkénél „az animális dimenzió inszcenírozása” (208.) összefüggővé „a költői önreprezentáció viszonyainak bonyolódásával” (208.), illetve hogyan fogja közre maga a nyelv általi leírás a vers tárgyát (209.), hogyan képezi meg a versbeszélő nyelve a párduc fiziológiáját (213.).

Az amerikai kontinens déli felének izgalmas kultúrájába kalauzol el bennünket Urbán Bálint,

aki, miután betekintést nyújt a brazil epikai hagyomány olyan legendás lényei közé, mint a Cuca, Uiara, Acutipupu, illetve Lobisomem (227.), Guimarães Rosának a jaguáremberről szóló elbeszélését interpretálja, körüljárva a hibrid brazil identitás sarokköveit (231.), valamint számot vet azzal, miként bontja meg ez a fajta hibriditás egy kultúra rendjét (240.). A szerző egyik lényeges kérdése, miként zajlik a szubjektum metamorfózisa az elbeszélés központi figurájában, hogyan sorolja magát inkább az állatok közé, s ez hogyan közelíti lényét az agambeni utópia felé (245.).

A kötetet záró tanulmányban Smid Róbert a fentebb már említett antropológiai differenciát kultúrtechnikaként értelmezi,

rámutat, miképpen definiál a kultúrtechnika-kutatás „ontológiailag megalapozott(nak vélt) differenciákat” (248.), s jól átgondolt, részletes kitekintést adó szövegében a történetiség és nyelviség által többszörösen szembeállított állat és ember elkülönülését kívánja a médiumgenealógiákat segítségül hívva „kultúrtechnikailag szituálni” (249.).

Milyen állat? – Az állatok irodalmi és nyelvelméleti reprezentációjáról, szerk. Balogh Gergő, Fodor Péter, Pataki Viktor, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2020. (Új Alföld Könyvek – FISZ Minerva Könyvek)

A borítófotón Balogh Gergő (fotó: Hajdú-Bihari Napló), Fodor Péter (fotó: Szirák Sára) és Pataki Viktor (fotó: Áfra János).

Kispál Dániel

szerző: Kispál Dániel
honlap e-mail
Kispál Dániel 1988-ban született Salgótarjánban. Nógrád megyében járt általános iskolába és középiskolába, majd Egerben kezdte meg tanulmányait magyar alapszakon. Ennek elvégzése után magyartanár-etikatanár szakos diplomát szerzett. Jelenleg is Egerben él, doktorjelölt az Eszterházy Károly Egyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájában, illetve tanársegéd az egyetem Irodalomtudományi Tanszékén.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum