KULTer.hu - Szabó Virág kisprózája
124691
post-template-default,single,single-post,postid-124691,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szabó Virág kisprózája

Apa intézi

Néptelen az út, se kamion, se autó, mentőautó végképp nem jár.

A háromnapos borostáját dörgöli, szőrtől szőrig sercennek a bőrkeményedéses ujjbegyek.

Az erkély hét és fél méter hosszú, tizennégy komótos lépés. Az első negyedórában számolta, hányszor sétált faltól falig, de elunta.

A virágállványhoz érve néha megáll, újratölti a bögréjét. Kora tavasszal szokott rá, hogy a gyerek pikachus bögréjéből issza a napi szükségest, így az asszony nem kötekedik. Mire kiszúrná, már amúgy is a múlté az ital.

A zsebéből meggyűrt cigarettásdobozt vesz elő, kihúz egy szálat, fél év kihagyás után is rutinosan pattintja fel a vihargyújtót. Fellobban a láng, csillan a szeme. Az első szippantás után kapar a torka, a füst vasreszelékként ingerli köhögésre. Elfelejtette már, milyen érzés. Nagy slukkot szív, még nagyobb kortyot küld utána a papaborból. Felsóhajt, így már könnyebb.

Az ujjai közt ropogtatja a dohányt, miközben folytatja az értelmetlen járkálást. Lebámul az erkélyről, a szemközti iskola ablakait fürkészi. A nyaka halkan reccsen irányváltáskor, a tekintete kitartóan az épületre szegeződik. Az otromba betonfalak körvonalai egy pillanatra elmosódnak, éppen csak megszédül.

Erkélybaktatás közben a cigarettacsikk megperzseli az ujjait, ledobja hát a mélybe. Egyik hörpintést a másik követi, az alkohol gyorsan elfogy. Lecsapja a bögrét a virágállványra. Az alján a kerámia megreped, a törésvonal levágja Pikachu villámalakú farkát a fenekéről. Nem számít, eurós boltból vett vacak, majd vesz újat. Már úgysem menő a Pokémon.

A palack az állványon a harmadáig van papaborral. Tölt, belekortyol, kirázza a hideg a másnapíztől, tovább indul. Gyerekeket keres szemben, hiába, az iskola hetek óta üres.

Az erkély sarkából látni az utca végén elterülő idősek otthonát, nem jut eszébe a neve, arany, alkony vagy olajág. Belefagy a fordulatba, egyre csak az otthonra mered, az erek megrepednek a szemében, bevérzik. Az otthon csendes, minden ablaka zárva, egy lélek sem ácsorog az üvegtáblák mögött. Nem mintha bárkinek inteni vagy köszönni akarna.

Ismét köhögnie kell, helyette viszont rágyújt, újabb slukknyi füstöt és óriás kortyot nyel. Fel sem tűnik neki, hogy cseppek csorognak a szájsarkából, vörös csíkot rajzolnak a borosta alatt a szürke bőrön.

Nem mered tovább az otthonra, inkább az iskolát nézi, de már nem látja. Várja a hangokat, a mentőét és a rendőrét.

Mögötte, a szobában elhal a köhögésre tett erőtlen kísérlet, tollpárna nyomja el. Apró arc veszik el benne, rövid hát feszül meg az erőlködéstől, mindössze halk nyöszörgésre telik a gyereksírásból.

Az anya szeme szárazon mered a picurka testre. Megnyikordul az ágykeret, amikor lassan visszafordítja maga felé az arcocskát. A kezén perceg a bőr, ahogyan az ölébe veszi a lavórt.

Az erkélyre is kihallatszik a puha csobbanás, a víz csituló csöpögése, a tompa sóhaj, miután a rongy enyhülést hoz a lángoló homloknak.

Odakinn ismét elindul a láb. A bal kar zsibbadni kezd, de nem tűnik fel azonnal. Az ujjak nehezen mozdulnak, nem hagynak maguk után szúrós bizsergést.

Nagyot nyel, szavak helyett artikulálatlan hangokat fojt magába. A dobozból új cigarettát húz, az ajkára illeszti, jobb kezének ujjaival lobbantja fel a lángot. Erősen ráharap a szűrőre, amikor a tűz megcsípi az orra hegyét.

Lenéz az útra, fel az iskolára, egy téves pillantás erejéig még az idősek otthonára is, hogy azután gyorsan a fákra szegezze a tekintetét. Azt se tudja, melyik milyen, csak a salakpályája fölé magasodó nyárt ismeri fel.

Sosem érdekelte a helyi élővilág, most mégis lecsillapítja kissé, hogy az egymást kergető szárnyasokat figyeli. Az utca visszhangzik a madárkiáltozástól. A magasban szállnak, keringnek a rebbenő tollak, töredező ágvégek hullnak a strandköves udvarra.

A szarkák ellen drukkol, mégis a galamb az, aki végül elrepül.

A háta mögül, a szobából gyér köhécselés és törülközőöblítés hallatszik. Az anya kivár, a kicsi már tudja, hogy a hátára kell feküdnie. A fehér homlok felett barnán csillognak a nedves pihecsomók. Az anya kicsavarja a rongyot, körmei hangtalanul karistolják a kezet, bele-beleakadva a száraz bőrbe. A kicsi arc felnéz, keresi az anyatekintetet. Az anya mosolyog, bizonytalan csókot nyom a forró homlokra és visszateszi rá a borogatást. Értelmetlen szavakat suttog, miközben a paplant igazgatja a kis testen.

Az utca néptelen. Abbahagyja a járkálást, az egyik lábáról a másikra áll, miközben a papabor maradékát tölti ki a bögrébe. Az anya mozdulatával párhuzamosan próbálja kicsavarni az üveget, hátha. Két kortyra hajtja fel az italt és megnyalja a repedésvonalat, hogy egy csepp se vesszen kárba.

Az utolsó cigarettát is meggyújtja, hogy aztán szarkarikkantásonként kört süssön a bal kézfejére.

Egyre az utat kémleli.

A mellkasa szűkül, más már nem jut be füstön kívül.

A szobában a gyermekköhögést hörgés váltja fel. Amikor az is elhal, csend helyett altatódal-dúdolás és szipogás. Nyikorog az ágy, ahogyan a gyermek az anyakarok közé bújik. Az anya kinéz az erkélyre, konok pillantást és szép szavakat remél, de csak görnyedt hátat és beesett vállat lát.

A mentő az utcába ér, bekanyarodik az idősek otthonának parkolójába.

Borítófotó: Wikipedia

Szabó Virág

szerző: Szabó Virág
honlap e-mail
Szabó Virág 1993-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanult kommunikáció- és médiatudomány szakon, majd később elvégezte a Werk Akadémia szépíró kurzusát. Egy szabadúszó kommunikációs tanácsadókból álló csapatban dolgozik. Jelenleg az első novelláskötetét írja.

KULTprogramok

<< 2020. Sze. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum