A távolodó tekintet, ahogy józanul szemügyre veszi, vagy ahogyan álmában egymásba mossa az időtlenített emlékezet és a mulandó jelenlét ter(h)eit. A közeledő tél, amint át- meg átjárja a maradék három évszakot, mielőtt végleg beköszöntene. Oravecz Imre kilenc év termését

Csehy Zoltán Nincs hová visszamennem című kötetében a követhetetlen emel­kedésű költői magasságok, illetve a finoman szólva szalonképtelen, antipoétikusnak tetsző futamok között olyan telített szövegbeli légkört alakít ki saját kulturális be­ágyazottsága és a különböző művészeti ágakhoz kapcsolódó ismeretanyaga által, amely

„z események sajátos alakulása / folytán, távol került egymástól / az irodalmi és a köznyelv.” – szól az egyik kitétel Gál Ferenc új kötetéből, amely a szerző 2011-ben megjelentetett „visszatérő” verseskönyvének (Ódák és más tagadások) szerves folytatásaként kezelhető.

Lanczkor Gábor regényét olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy készülőfélben lévő vagy töredékben maradt, hosszabb lélegzetvételű elbeszélés vázlatfüzetét tartanánk a kezünkben.

Vajon eláll a korszakváltások lágy ítéletideje? Kit áztat, mit mos le a mindent lecsapoló emlékezet ránk eső része? – Bereményi Géza úgy tart fölénk esernyőt, hogy közben észre sem vesszük, hogy tócsák robbanak szét a talpunk alatt…

Krasznahorkai Lászó a tavalyi Prima Primissima-díj átvételekor köszönetnyilvánítás helyett egy kis történetet osztott meg a közönséggel. Egyik barátjáról beszélt, aki minden évben megnézi a Titanic című filmet, és minden egyes alkalommal abban reménykedik, hogy a hajó az utolsó pillanatban