Ha Stephen King korai munkásságát egyetlen érzelemmel kellene jellemezni, akkor az a horrorírói skatulya ellenére sem a félelem (vagy az undor), hanem a harag.

Milen Ruszkov könyvének első mondata annyira meglepett, hogy nem volt kérdéses: azonnal megveszem. Kicsit féltem ugyan, hogy az ütős kezdés után hogyan fog folytatódni, de mind a 330 oldala meggyőzött arról, hogy egy remekbe szabott pikareszk regénnyel bővült a

Egy férfias férfi igazi terepe a hadviselés. De mi van akkor, ha az élet más területein is csak a győzelem és a vereség alternatíváiban tud gondolkodni? Jászberényi Sándor új novelláskötete, A lélek legszebb éjszakája kapcsán ennek is nyomába eredhetünk.

Tolvaj Zoltán harmadik, Fantomiker című verseskötetét majdnem tíz év választja el az előző, 2007-es Törésteszttől. A könyv így egy hosszú költői korszak anyagába nyújt betekintést; talán ennek is köszönhető, hogy a szövegek többféle, rétegzett koncepció szerint szerveződnek, magának az

A Sátántangó paródiája vagy közéleti szatíra? Krasznahorkai László új regénye a szerző eddigi műveihez képest újszerű olvasásmódot kíván meg, a Báró Wenckheim hazatér úgy is izgalmas olvasmány és impozáns könyv, hogy tökéletességével szemben komoly kétségek merülhetnek fel.

John Williams amerikai írót mostanában kezdi a magyar olvasóközönség felfedezni, köszönhetően a Park Könyvkiadónak, amely a Stoner 2015-ös megjelenését követően tavaly Williams 1972-ben írott regényével, az Augustusszal jelentkezett, ismét Gy. Horváth László kiváló fordításában. Egy feledésbe merült hang újra hallható, és

Szabó T. Anna költőként szerzett hírnevet, de a tavaly kiadott Senki madara című kisregénnyel/felnőtt mesével, a szintén 2015-ben megjelent A Fűszermadár című meseregényével és új novelláskötetével, mely már egyértelműen felnőttek számára íródott, a kortárs prózában is helyet követel magának.

Fekete I. Alfonz első, kisprózákat tartalmazó kötete differens világokat jelenít meg, szövegeit mégis koherens kompozícióvá szervezi az egyes novellák és a különböző kulturális tradíciók között feszülő összetett kapcsolat. A mosolygó zsonglőr (nyelvi, esztétikai, irodalmi) teljesítményét hagyományszintetizáló és -újraértelmező jellegében

Háy János legújabb kötete sok tekintetben más, mint a szerző eddigi művei. Ezúttal országokról, városokról olvasunk, de a táj nem elképzelt, mint a csodálatos, burjánzó Xanadu, hanem valós, legalábbis bizonyos értelemben.

A Kun Árpádot eddig esetleg kevésbé ismerő érdeklődő talán azt gondolhatná a könyv címe láttán, a „megint” miatt, hogy valaminek a folytatásáról lehet szó. Igaza is lenne, meg nem is. Majd belekezdve a fikciót illetően ébredhet fel hasonló ambivalens