Izgalmas felütés a kötetkezdő idézet első sorának többértelműsége: „Behunyták szemüket a külvilág felé, mely mindig meg tud menteni mindentől”. A külvilág terei, vagy a képzelet tájai, melyik fenyeget, melyik nyújt biztonságot? A külvilággal szembesülni, vagy előle elzárkózni, melyik a

A gyászt tanulni kell. Akkor is, ha az apánk megérdemelte, amit kapott. Karl Ove Knausgård pedig tanul, hatrészes életrajzi sorozatának, a Harcomnak az első részében, a Halálban.

A regény körülbelül egy harmadáig az olvasó azzal a gyanúval élhet, hogy a galériatulajdonos-műkereskedő, Peter Harris története az úgynevezett „tiszta” és az áruba bocsátott művészet ellentétére fog épülni, aztán kétharmad tájékon Peternek a sógora iránti újdonsült vonzalma ad némi

Tolnai Ottó verseit és prózai szövegeit olvasva feltűnhet a bennük megszólaló naiv hang és őszinte érdeklődés, amely a jelentéktelennek tűnő apróságok alázatos számbevételében nyilvánul meg. Az enciklopédikus tudás általában poétikán kívüli érték, Tolnai Ottó mégis poétikai erénnyé teszi. Így

Éppen mászok ki az ágyból, mikor megszólal szobatársam ébresztője. Anélkül némítja el a telefonját, hogy kinyitná a szemét. Ez történhetett velem is: hétkor akartam kelni, fél tíz lett belőle. Már nem hitegetem magam. Két nap van hátra a 29.

Harmadik napja vagyok Szigligeten, és csak most jövök rá, ha az írószemináriumokról is szeretnék legalább egy-két bekezdésben tudósítani, sokkal korábban kell felkelnem.

Reggel, miután befejezem a tudósítást, az első dolgom megbizonyosodni afelől, amit Szabó Márton István mondott. Szerinte az egy dolog, hogy a legtávolabbi szálláshelyen lakunk, de a reggeli mindenért kárpótol.

Az első meg az utolsó nap a legfárasztóbb – szokták mondani a táborok és fesztiválok rutinos résztvevői. Negyven perce zötyögök a szigligeti vonaton, izzadok, a kezemben megmelegedett az imént felbontott sör, nincs ülőhely, hátamat a vagon falának vetem, és

Kinyitom a könyvet, és egy galériába toppanok. A bejáratnál Tandori Dezső szavai fogadnak: „Eddig a kép. Vagy éppen innen, / Innen a kép, mert eddig – eljut. / A pontos formában, a színben / oly némaság, hogy szinte halljuk.”

Otthonosan érezheti magát Orhan Pamuk Cevdet Bey és fiai című regényében az az olvasó, aki kedveli a klasszikus európai családregényeket. Időnként azonban egy másfajta ismerősségérzéssel is szembesülni vagyunk kénytelenek, és ennek már valószínűleg nem örül mindenki.