Szabadesés A régi börtön az óváros közepén állt, így gyalog mentem az irodából. Átvágtam a Hauptsrassén, nagy ívben kikerültem a mongol utcazenészeket, elsiettem az elszántan fotózó turisták mellett, és a mellékutcákon közelítettem meg a várhegyet. A zömök, vörös téglás

Égéstermék Papbőgésre ébredek, vasárnap reggel fél tizenegy, a templom körüli póznákra aggatott hangfalakból üvölt a mise, elárasztja a lakótelepet. Nem emlékszem, hány éve vittem utoljára haza valakit, be akarom mutatni Nikkát, kispolgári szokás, mondta, de legyen, viszont én hozzánk

Britney Britney átoperáltatta az arcát, csörtetett a konyhába feldúltan Bardi Bandi. Gondolom, már egy párszor, mondta ő. Vasárnap volt. Délután háromig a tévét kapcsolgatta az ágyból, eddig bírta éhezés nélkül. Csirke ízű instant kínai tésztát készült csinálni. Nem, nem,

Vörös Először csak azért mentem a patakhoz, hogy tisztuljak. Letérdeltem a víz elé, belemártottam mindkét kézfejemet, majd végigtöröltem a tenyeremmel az arcomat, és ugyanazt éreztem, amit festés közben. Az ujjaim ecsetté változtak, ahogyan végighúztam őket a bőrömön. Ahová értem,

Plomba Nem tehetek mást, sóhajtott, majd, hogy ne hallja a készüléket, egy vízzel teli vödörbe hajtotta fejét, és úgy maradt a legvégső pillanatig. Hogy a szédülés valódi okát tényleg a történések baljós menetében kell keresnie, azután fogalmazta meg, hogy

„Nékem csak Budapest kell…” 1985. szeptember 3-a volt az a keddi nap, amikor Árpit visszadeportálták a fővárosba. Az egész olyan volt, mint egy fegyencszállítás. Egy kis, szovjet típusú mikrobusszal történt a fuvarozás, egy zord nevelő „kíséretében”, és a hosszú

Patkányok Mindig lefekvés előtt a legjobb a hálóban. Minden elöl van ilyenkor vagy legalábbis mocorog, fészkelődik, elöl akar lenni. Megpróbál kitörni az éles, csaknem árnyékmentes neonfényre. Az ajtó egyfolytában nyílik, csukódik, a székek ide-oda tolódnak, hol felborulnak, koppanó hangot

Ceausescu elvtárs-pajtás „Hozzatok ide nekem egy magyart!” – fordult Ceasescu elvtárs személyi titkárjához 1988. január 10-én. Apró szemei türelmetlenül csillogtak. Jobb kezének ujjaival dobolni kezdett hajónyi íróasztalán. Mintha csak azt várta volna, mikor lép már be az ajtón az

Emészthetetlen Evett. Utálta. Hogy muszáj. Hogy nem csak úgy vannak a dolgok, hanem muszáj őket csinálni. Ide rakja, oda tolja, amoda dugdossa, rádől. Dörömböl a gyomra a hűtőből. Tömni kell. A méla nyelv betonkeverőként forgatja a fogak között kulimásszá

Tárkony és az ébredés Tárkony, a nemköltő költő a hideg konyhában gubbasztott, és nagyon sajnálta magát. Olyannyira sajnálta, hogy még nyafogni sem volt kedve. Igaz, nem tudta, miért is kellene nyafognia, csak érezte, hogy valamiért nagyon, de nagyon-nagyon. Ásítva