Vörös Először csak azért mentem a patakhoz, hogy tisztuljak. Letérdeltem a víz elé, belemártottam mindkét kézfejemet, majd végigtöröltem a tenyeremmel az arcomat, és ugyanazt éreztem, amit festés közben. Az ujjaim ecsetté változtak, ahogyan végighúztam őket a bőrömön. Ahová értem,

Plomba Nem tehetek mást, sóhajtott, majd, hogy ne hallja a készüléket, egy vízzel teli vödörbe hajtotta fejét, és úgy maradt a legvégső pillanatig. Hogy a szédülés valódi okát tényleg a történések baljós menetében kell keresnie, azután fogalmazta meg, hogy

„Nékem csak Budapest kell…” 1985. szeptember 3-a volt az a keddi nap, amikor Árpit visszadeportálták a fővárosba. Az egész olyan volt, mint egy fegyencszállítás. Egy kis, szovjet típusú mikrobusszal történt a fuvarozás, egy zord nevelő „kíséretében”, és a hosszú

Patkányok Mindig lefekvés előtt a legjobb a hálóban. Minden elöl van ilyenkor vagy legalábbis mocorog, fészkelődik, elöl akar lenni. Megpróbál kitörni az éles, csaknem árnyékmentes neonfényre. Az ajtó egyfolytában nyílik, csukódik, a székek ide-oda tolódnak, hol felborulnak, koppanó hangot

Ceausescu elvtárs-pajtás „Hozzatok ide nekem egy magyart!” – fordult Ceasescu elvtárs személyi titkárjához 1988. január 10-én. Apró szemei türelmetlenül csillogtak. Jobb kezének ujjaival dobolni kezdett hajónyi íróasztalán. Mintha csak azt várta volna, mikor lép már be az ajtón az

Emészthetetlen Evett. Utálta. Hogy muszáj. Hogy nem csak úgy vannak a dolgok, hanem muszáj őket csinálni. Ide rakja, oda tolja, amoda dugdossa, rádől. Dörömböl a gyomra a hűtőből. Tömni kell. A méla nyelv betonkeverőként forgatja a fogak között kulimásszá

Tárkony és az ébredés Tárkony, a nemköltő költő a hideg konyhában gubbasztott, és nagyon sajnálta magát. Olyannyira sajnálta, hogy még nyafogni sem volt kedve. Igaz, nem tudta, miért is kellene nyafognia, csak érezte, hogy valamiért nagyon, de nagyon-nagyon. Ásítva

Nem volt kedvem játszani Én is voltam a nagypapánál. Nem igazán tudok most mit mondani, mert a papa sem tudott mondani semmit ott az intenzíven. Nem akarom, hogy másoknak is olyan rossz legyen, mint nekem. Vagy mint a papának.

Az ékszerszóró Nyolc után pár perccel szálltam le a villamosról. J. sosem szólt, ha kicsit később értünk be a műhelybe, de szeretek inkább pontos lenni. Amíg a Pozsonyi úton gyalogoltam, a fejemben végigpörgettem az a heti megrendeléseket: egy achát

Nagypapának kell engem szólítani – Olivér, te vagy az? Látlak, gyere elő a függöny mögül! Ott vagy, mozog a függöny. Nagypapa feltápászkodik a kórházi ágyon, kihúzgálja magából a csöveket, majd leugrik. Megköti a katonai bakancsát, megigazítja az egyenruháját. Belenéz