Gary Ross filmje olyan, mint a Battle Royale, az 1984, a Truman Show és Az ötödik elem összekeverve, felrázva, és néhány ókori Rómára való utalással felöntve. Érdekes próbálkozás. Könnyen kisülhetett volna belőle valami nagyon eredeti is. Csakhogy a bizarr jövőkép, illetve a modern szórakoztatóipar kulisszái pusztán háttérként szolgálnak egy unalmas és eléggé kiszámítható történethez.  

A groningeni Rijksuniversiteit Jason Mittellt látta vendégül, aki a kortárs televíziózás narratív poétikájáról készülő új tanulmánykötetéről beszélt az érdeklődőknek, mely Complex Television: The Poetics of Contemporary Television Narrative címmel lát majd a közeljövőben napvilágot.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem filmes tanszékén, február 28-án átadott Fehér György-díjat a Muhi András és – a Berlinaléról Ezüst Medvével hazatérő – Fliegauf Benedek párosa nyerte. Ők lettek tehát az elmúlt év legtöbb értéket szolgáltató rendező-producer duója. Muhi Andrással és Mécs Mónikával, a Csak a szél producereivel Fehér Györgyről, a Filmalapról, valamint Andy Vajnáról beszélgettem.  

Monokli. Erről a polgári világot idéző látszerről kapta a címét a Pesti Színházban március közepétől játszott, a nagyszerű drámaíró, Molnár Ferenc jeleneteiből és tárcáiból Fesztbaum Béla által rendezett darab. A Monokli várhatóan nem fog csalódást okozni egyetlen nézőnek sem. A szórakozást társadalomkritikával és az emberi gyarlóságok számba vételével vegyítő előadás véleményem szerint az évad egyik figyelemre méltó bemutatója.  

A 2012-es DESZKA Fesztivál sokrétű programjában egy Kocsis István szövegén alapuló, az egyik leghíresebb magyar matematikus, Bolyai János figuráját megidéző monodráma is helyet kapott. A XIX. században élt zseni alakjának kibontakozása közben számos, a XXI. században is aktuális kérdés kerül elő: a hetven perces előadás a hasznossági-logikai elven alapuló racionalizmus és a transzcendens világ kapcsolatát boncolgatja.  

A Godot Galériába, Tamási Claudia fiatal festőművész Ismeretlen művek című tárlatára kaptam meghívót. Hamarabb elindultam, legyen időm nyugodtan megnézni a kiállított darabokat, mielőtt a terem látogatókkal telik meg.  

A Millefiori délután néhány percre zárva, a bejárati ajtón ott a tábla, rögtön jövök, várni kell. Este állok Tamási Claudia képei előtt a Godot Galériában, és úgy érzem, most várnom kell, talán tréfál velünk a művésznő, jönni fog, addig is nézzük a kirakatot, az elfordított festményeket, a tükör elé állított képet, amelynek szintén a hátulját látjuk, de a tükör újabb képet hoz létre. Sőt ebben a tükörképben mi is benne vagyunk, ha akarjuk, ha nem.  

Így, felkiáltójel nélkül. Vagy címszereplőnk amott nem is Johnt, de Justint játszotta volna?! Csupán másodhegedűsként asszisztált ama kusza komédiázáshoz (John Tucker Must Die)? Akkor ezzel meg is villanthattam valamit a képességeiből. Vagy azok hiányából. Kiváló lovasunk, remek kardforgatónk aranylázát egyébként sem csillapítanák.  

Először a nemes lelkű vámpír esete a gondolatolvasó pincérnővel. Aztán jönnek a vérfarkasok, alakváltók, majd ha ez sem lenne elég, tündérek és boszorkányok, meg isten tudja, még mik. A vámpírokban buzog a szexuális vágy, az emberek pedig boldogan hagyják, hogy valaki megharapja őket. Néha persze előkerülnek a karók és ezüstök is.  

A színeket keresem, miközben Krajcsovics Éva kiállítását nézem a Karinthy Szalonban. A fehér falakon első látásra színtelen világ jön velem szembe, azonban ha figyelmesebben járom körül a tárlatot, rögvest rátalálok a megbújó koloritra.