KULTer.hu - Sultz Sándor: MAL’HABA
30353
event-template-default,single,single-event,postid-30353,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Sultz Sándor: MAL’HABA

2011. jan. 31. - 19:00

Pécs


Pécsi Harmadik Színház, Hajnóczy utca 41.


Pécsi Harmadik Színház„Sultz Sándor kortárs drámaíró, néhány évtizede tűnt fel furcsa világú, abszurd színműveivel, nem kényeztetik se a múzsák, se a színházak. Mindenki tud róla, mindenki ismeri, mindegyik darabjában „van valami”, de igazi sikert sose ért el. Neveletlen mostohagyereke ő az (alig létező) mai magyar drámairodalomnak.
Nemrég került kezembe – szinte véletlenül – MAL’HABA című darabja, s első olvasásra elvarázsolt. Realista tragédia, faluszéli környezetben – fogalmam sincs, miképp lehet színpadra vinni, hiszen még Móricz is leesik a mai színpadról –, Csörgheö Csuli a laptop mutatta tájban? A faluszél – akárhogy is – a világ peremét jelenti, a végeket, ahonnan nincs tovább. De mi volna az a tárgyi környezet, amely úgy jeleníti meg a véget, hogy azt a mai színpad ’elfogadja’? Hogy ne legyen nevetséges műtárgy a színi deszkán a budi, a kút, a tornác, a kerítés, a kapu? Miért van az, hogy ösztönösen elutasítjuk az efféle díszletet? Valóságként is alig fogadjuk el. Nemrég láttam a televízióban egy széthordott, lerabolt, kifosztott falut – nem akartam hinni a szememnek. Van ilyen? A kultúrház padlóját ma éppúgy eltüzelik, mint száz éve a feltört kastélyokét? A bútorokból most is aprófa lesz? Ez tényleg ma van, itt, minálunk, ahol egy másik csatornán ’sztárok’ főzik a ’vacsit’, s leszólják azt, aki nem tudja, mire való a halkés? (’Régi dicsőségünk – halkések az éji homályban…’ – idézte kajánul Esterházy, nem is sejtve még, hogy ’Szarajevo és Adidas’ közül milyen mélységekig zuhanunk, szinte szabadesésben.) A MAL’HABA ’hősei’ finoman szólva kulturálatlan, önmaguk verbális megfogalmazására abszolút képtelen szereplők, egy sosemvolt család örökre elfuserált lehetősége, megalázottak és megszomorítottak, a kommunikációs társadalomnak nevezett csődtömeg kommunikációképtelen, múltjuktól, jelenüktől és jövőjüktől egyaránt megfosztott áldozatai. Nagyapa, nagyanya, apa, anya, gyerek, barátok – és a sötétség. Sötétség bent és kint, hiába ragyog némelyikük bőrén divatos piercing. Gyűlölet, erőszak, végtelen butaság. Hajlamos az ember az ilyesmit magától messzire tolni – mi közöm hozzá? És éppen itt szól erősen a darab. Régen bevált dramaturgiai trükk: a nézők jóval többet látnak a hősökből, mint ők saját maguk. Ez a többlet működteti a legtöbb vígjátékot, ez teszi lehetővé, hogy mulassunk másokon. Ám Sultz darabja nem vígjáték. A többlettudás most nem derűt ébreszt, nem is puszta szánalmat, hanem kellemetlen felelősségérzetet. Hol a helyünk ebben a csonka képben? Honnan hiányzunk? Sultz világvégi példabeszéde másokról szól – miértünk. A kivesző szolidaritás dallama szüremkedik át a kataton monotónián. Egyébként is jó darab, remek szerepek vannak benne, s ezt kevés kortárs drámaműről mondhatni mostanában. Olvassák nyitott szemmel, s játsszák el, ha tudják és merik. Nagyszínpadi mű – nem merem külön szóban írni, pedig lehetne – elfogult reményeim szerint.”
(Horváth Péter)