Guido Vedovato magyarországi bemutatkozó kiállítása

Az olasz Guido Vedovato munkáit a világ számos múzeumában és galériájában megcsodálhatták már Amerikától Európán át egészen a Távol-Keletig, de egyedülálló alkotásait most először láthatja a magyar közönség. A művek varázslatos atmoszférája betölti a tárlatnak otthont adó Újpest Galéria családias kiállítóterét. Vedovato karakteres, egyedi stílusú alkotásai annyira eltérnek minden eddig látott, megszokott műtől, hogy azonnal ámulatba ejtik a látogatót. A színes, intenzív, élettel teli festményeket könnyű befogadni. Bár a művész saját élményanyagából merít, a képek nem öncélúak, üzenetük univerzális jellegű: a tradíciók ápolására és a múlt tiszteletére hívják fel a figyelmet.

Az Olasz Alpok világát virtuális skanzenként életre keltő festmények egyszerre játékosak és komolyak, könnyedek és tartalmasak. Vedovato művészetében két nagy témakör különíthető el: az egyik az észak-olasz falvak már-már archaikus életét, a másik pedig a települések körüli természetet, az emberek világát bölcs távolságtartással szemlélő állatokat mutatja be. „Tudom, sokan ez utóbbi képeimért rajonganak, de őszintén bevallom, én jobban szeretek embereket festeni. Ezen figurákból a parasztok és a hegyi emberek arcai tekintenek vissza, melyeken a barázdákat a kemény munkával töltött évek vájták. Hosszú szakállat viselnek, kezeik eltorzultak, s arcukon nincs mosoly – az élet sosem volt könnyű számukra.” – meséli a művész. Ez a két világ párhuzamosan létezik egymás mellett és csak igen ritkán érintkeznek. Ezért is különleges az Okarinás című festmény, ahol harmonikusan találkozik e két dimenzió.

Annak ellenére, hogy az összekevert és eltolt arányok miatt kissé szürreális benyomást keltenek a képek, összhatásuk mégis idilli. Az ember egyáltalán nem groteszknek látja a munkákat, hanem egy játékos, bájos mesevilágot fedez fel bennük.

Sokan a naiv művészetre mint valamiféle „másodlagos művészetre” tekintenek, Vedovato viszont tudatosan törekszik erre a kifejezésmódra, ars poeticájának szerves része eme ősi művészeti stílus ápolása és továbbvitele, csupán látásmódját lehet naivnak nevezni, egyedi stílusjegyei és kiváló technikája révén alkotásai minőségi művek, melyek megérintik nézőiket és üzenetük könnyen célba ér.

A megnyitón Guido Vedovato elmondta: nagyon örül annak, hogy hazánkban is megismerhetik munkásságát, s általa az olasz naiv művészetet is. A tárlat az Újpest Galériából Kecskemétre, a Magyar Naiv Művészek Múzeumába utazik tovább.

Guido Vedovato olasz naiv művész kiállítása 2012. május 27-ig tekinthető meg Budapesten, az Újpest Galériában.

A Csepregi Jánossal történő beszélgetéssel

Az elmúlt hetekben gyakran próbáltam visszaemlékezni, hogy én mint afféle félig-meddig kívülálló, aki nem egyetemi vagy éppenséggel középiskolai évei alatt, hanem sokkal később, felnőtt fejjel került igazán kapcsolatba ezzel az irodalmi közeggel, kit mikor ismertem meg személyesen a fiatal irodalmi élet szereplői közül. Csepregi Jánost kétségtelenül az egyik legelsők között kell említenem, s tény az is, hogy a Prózarázás hét fiatal írót bemutató sorozatának vendégei közül is vele adódott alkalmam a legtöbbet beszélgetni. Paradox helyzet, de talán éppen ezért éreztem úgy, hogy itt és most lendületét vesztette, és egy kicsit ellaposodott a rendezvénysorozat.

Könnyen előfordulhat, hogy azért, mert talán a házigazda, Falvai Mátyás is hasonló helyzetben volt, és ennek következtében, mintha nem igazán lett volna tétje ennek a beszélgetésnek. Hiányzott belőle a gewisse etwas, a megfoghatatlan plusz, s az olyan viccesnek szánt közbevetések is, mint hogy megmutatjuk a közönségnek, íme, ilyen egy kézirat, csak bugyuta, félresikeredett poénként maradtak meg.

Természetesen így is nagyon sok mindent megtudhatott, végeredményben egy szép kerek portrét kaphatott Csepregi Jánosról a közönség. Mindenekelőtt már kész, de még messze nem megjelenés előtt álló regényéről, Az amerikai fiúról volt szó. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulója az átmenet az ide és oda is tartozás élménye miatt izgalmas Csepregi szerint, ugyanakkor a szöveg a múlt felidézése, az emlékezet folytonos újraírása által nagyobb téttel is bír, minthogy csupán egy jópofa zsánerkép legyen a korszakról. A címszereplő amerikai fiú ugyanis viszonylag korán meghal a történetben, ami onnantól a falkavezér nélkül maradt fiúkról, az ő gyászukról és helykeresésükről szól. A gyász témája, mint ahogy az erre épülő verseskötete (Ímé, a test…, 2008) is mutatja, személyes élményből fakadóan, de mint általános emberi jelenség is rendkívül mértékben foglalkoztatja Csepregit.

Visszatérve az átmeneti korszak mindennapjainak, a tárgyi környezetnek, a szóhasználatnak a felidézéséhez, Csepregi elmondta, hogy nem a memóriája ilyen jó, komoly kutatómunkát is végez a hitelesség kedvéért. Példaként azt a Zenebutik adást hozta fel, amelyet neten nézett meg, majd be is épített a szövegbe.

Falvai kiemelte, hogy érdekes, ahogyan a narrátor nem ironizálja a mondanivalóját, hanem komolyan veszi az eseményeket és azok érzelmezését is, ami a gyerekekkel történik. Csepregi erre válaszolva jegyezte meg, az a jó a gyermeki képzeletben, hogy magától értetődő benne, hogy ha kilépsz a házad ajtaján, akár még egy nindzsa is eléd ugorhat.

A regényhez kapcsolódóan szó esett az azonos címet viselő blogról, ahol találhatók részletek a regényből, de szerepelnek álhírek és a közéleti eseményekkel kapcsolatos bejegyzések is. Bár olvasottságát az utóbbinak köszönheti inkább, azért akadnak, akik a regény sorsa iránt érdeklődnek.  (A kézirat egyébként jelenleg több nevesebb kiadónál van, szerzője várja a pozitív visszajelzést.)

A blog születésében inkább az álhírek iránti vonzódás játszotta a főbb szerepet, kevésbé a regény promóciója, ugyanakkor a közéleti, főként szociális témák iránti érdeklődés szorosan kapcsolódik Csepregi János civil munkájához is, ugyanis a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Arra a kérdésre, hogy mit kezd ennyi lehetséges témával, hiszen rengeteg különös történettel találkozhat munkája során, Csepregi elmondta, hogy nem tartaná fairnek azokkal az emberekkel szemben, akik súlyos tragédiákat élnek át, hogy életüket felhasználja írásaiban.

A beszélgetés során szóba került a Fiatal Írók Szövetsége és Csepregi jelenleg betöltött elnökségi, illetve korábbi sorozatszerkesztői posztja is. A Falvai Mátyás által használt „FISZ vezérkara” kifejezésre vendége legelőször úgy reagált, hogy mondjuk ki nyíltan, a beszélgetés mindkét résztvevője e körbe tartozik, s a hallgatóság soraiban is jócskán olyanok ülnek, akik aktívan részt vesznek a szervezet életében. Majd elmondta, hogy szerinte a FISZ-nek sikerült végre megszabadulni politikai stigmatizációjától, már nem a túlélésért küzd, hanem egy progresszív, nyitott szervezetről van szó, amely nem zárkózik be az elefántcsonttoronyba; egy olyan közösségről, ahol a közös ügyekért való együtt törekvés kerül előtérbe az egyéni világlátásban szükségszerűen jelentkező különbségekkel szemben.

Bár úgy tűnik, hogy Falvai Mátyás a sztereotípiáknak explicit módon nekimenő kérdései végleg elmaradtak, egyet mégis megtartott a korábbiak közül, nevezetesen hogy mitől próza a próza. Csepregi János szerint az a lényeg, hogy a szöveg, illetve a történet megérintse valamilyen módon az olvasót, egyszóval emberközeli legyen.

A hét beszélgetésből tehát már csak három maradt, következő alkalommal (május 10.) Darvasi Ferenc lesz Falvai Mátyás vendége a Púder Bárszínházban, majd őt követi Grecsó Krisztián (május 22.) és Bencsik Orsolya (június 5.).

Prózarázás vol. 4. – Csepregi János. Púder Bárszínház és Galéria, 2012. április 24.

A fotókat Bende Tamás készítette.

Szociális problémák és végső megoldások RPG-formátumban. A fiatal lengyel rendező, Jan Komasa sikerfilmje a virtuális világ mélyén rejlő fekáliáról beszél. A cyberspace kínálta protézisekről és pótmegoldásokról. Arról, hogy – valódi emberi kapcsolatok híján – milyen piszok nehéz dolog a talpra állás.

A sztori egészen egyszerű. Dominik (Jakub Gierszał) tehetős menedzser-szülők gyermeke, egy  klasszikus, menő tini-figura, akire kapásból azt mondanánk, hogy minden rendben van körülötte. Talán túlságosan is rendben, hiszen az elitgimibe is házi sofőr fuvarozza. Divatos szerelésben, afféle minta-emóként flangál az éjszakában. Közben eszes, értelmes srác, a közelgő érettségivel sincs láthatóan semmi gondja, sőt a csajok is ragadnak rá. Szüleivel viszont – akik két míting és üzleti tárgyalás közt jó, ha fel-felszusszannak – inkább csak tőmondatokban kommunikál. Azok meg legfeljebb a jövőjét tervezik, majdani karrierjét egyengetik. Másról lényegében nem is szól a családi élet.

Aztán történik valami, ami kibillenti egyensúlyából Dominikot, s amitől az egész film sodrása is megváltozik hirtelen. Az érettségi partin elcsattan egy csók, persze félig-meddig heccből, fogadásból. Dominik sokak szeme láttára smárolni kezd az osztály másik szépfiújával. Mindezt, noha csak pár másodpercig tart, kamerás okostelefonok sokasága rögzíti, másnap pedig már boldog-boldogtalan posztolja, megosztja, linkeli, lájkolja és kommentálja.

Először csak egy-két gejzírszerűen feltörő hisztinek lehetünk tanúi, aztán a főszereplő fokozatosan elvonul, majd végleg kimarad az iskolából. Innentől kezdődik a gyerekszobába zárt téboly, a lassú, szakaszos leépülés, amit Gierszał hátborzongatóan hiteles alakítása fantasztikusan ad vissza. A srác az internetre menekül. Rossz helyen, rossz időben rákattint egy véletlenül elmentett linkre, majd hirtelen egy rejtélyes csetszobában találja magát. Ettől fogva lényegében a számítógép képernyőjén pereg az élete. Kapcsolatba lép egy lánnyal – bizonyos fokig sorstársával –, aki lassanként egyre szorosabban próbálja a fiút magához, saját nyomorúságához láncolni.

Amikor a monitoron először megjelenik a homályba burkolt maszkos arc, a webkamera által  kitárulkozó „túloldal”, az szerintem a horrorok horrorja. Közben sehol semmi vér vagy félelemkeltő hangeffektus. Egyelőre legalábbis. Szerintem pont ez a film egyik fő erénye. Apránként, intelligensen és hatásosan – sokszor brutálisan hirtelen snittekkel – adagolja és vegyíti a mindennapok játékfilmbe illő, lassan hömpölygő, már-már sablonos elemeit, a legborzongatóbb momentumokat és az embert próbáló, kimondottan durva közelképeket.

Dominik lassacskán el is merül az online világban. Mindez képileg, dramaturgiailag is egészen hatásos: hosszú, szivárványszínekben lüktető szekvenciák villannak be, ahogy a fiú egyre mélyebbre süllyed a hívogatóan tarka kibertérben. Atlétatermetű hősök, orkok, ilyen-olyan robotlények, szuperlányok és szuperfiúk elkülönített birodalmát látjuk, egy animált online-látványvilágot, amely időről-időre, egyfajta párhuzamos síkként a filmvászon szerves részévé válik. Zártkörű fórum ez, tagjai napi feladatok, apró kis lépések útján közelítgetnek az egyedüli, végső célhoz: az öngyilkossághoz. Nicknevek és fantasy-karakterek mögé bújt testi-lelki nyomorékok, szociofób, depresszív, gyógyszerfüggő fiatalok, akik kölcsönösen hergelik, erősítik és manipulálják egymást.

Persze van a filmben jó néhány erősen didaktikus és eldolgozatlan szál is, például a bágyatag pszichiáternő esetlen karaktere, aki elbeszél a dolgok mellett, s csak arra jó, hogy kiosszon pár adag tablettát. Vagy a cselekményszövés következetlenségei, hogy például a szülők csak hetek elteltével szaggatják ki drótostul-csavarostul a falból a modemet, így próbálva elvágni fiukat új, digitális otthonától. Kimondottan ellenszenves szerep jut a minisztériumi tanácsos apukának, akinek fogalma sincs, hogy hol jár, milyen közegben mozog a fia. Amúgy a film során egyetlen alkalommal látjuk őt igazán „foglalkozni” gyerekével: a formatervezett kanapéba süppedve egymás mellett nyomkodják a játékkonzol gombjait, a böhöm nagy képernyőn pedig nagyban fut egy first person shooter zombiölő missziója.

A film kimondottan eltalált, józan keveréke a látványos, követhető, nem túl sok szálon futó játékfilmnek, és a megrázó, zsibbasztó, minden mozzanatában autentikus, dokumentumerejű drámának. Mindez okosan vegyítve az animált valósággal, a meseszerű epizódokkal. Szerencséjére válik, hogy nincs túlrendezve, túlcizellálva. A szemünk előtt végbe menő kóros elváltozás azért is lesz hihető, sőt átélhető, mert nem valami elvont, hermetikus artmozi-világban, nem is a mélyszegénység talaján, hanem a szürke jelenben, – a szürkéskék szűrőknek köszönhetően ténylegesen is hideg, acélos-ezüstös színvilágban –, a nagyvárosi mindennapok fokozatosságában bontakozik ki, és fajul aztán szomorú végletekig. Érdekes párhuzamokat eredményez az is, ahogy Dominik perspektívájából szemlélve egyre több kontúrt kap a távoli lakótelepen élő nevenincs tinilány, az öngyilkosjelölt sorstárs sivár élete is.

Amikor meg egy-egy jelenet teljes egészében, szabadon kifut, az őrjöngés, a paroxizmus, a bomlófélben levő elme spekulációi, apuka-anyuka szétesőben levő magánélete tárulnak elénk. Az utolsó másodpercek, amelyek szinte garantáltan libabőrös állapotba juttatják a nézőt, egy szomorúan frappáns vizuális kerettel zárulnak. A végső képsorokat egy videomegosztó portálon láthatjuk felvillanni, miközben már a színészek névsora fut. A háttérből még áttetszik a weboldal layout-ja, s mielőtt elsötétül a mozivászon, hallunk néhány pittyegő lájk-gombot és klikkelést.

Öngyilkosok szobája (Sala Samobójców), 2011. Írta és rendezte: Jan Komasa. Főbb szereplők: Jakub Gierszał, Roma, Gasiorowska, Agata Kulesza, Krzysztof Pieczynsky. Forgalmazó: ITI Cinema. (A filmet a XVIII. Lengyel Filmtavasz keretében, 2012. április 22-én vetítették Budapesten.) Fotók: © Studio Filmowe Kadr & ITI Cinema.

A

Az eseményre a helyi illetőségű filmes szakemberek mellett Budapestről, Kolozsvárról érkeztek előadók, filmrendezők, kritikusok, egyetemi oktatók és hallgatók, s talán ennek a sokszínűségnek is köszönhető, hogy aki ellátogatott a programra, biztosan nem tért haza csalódottan.

A háromnapos rendezvényt péntek délután egy kerekasztal-beszélgetés nyitotta, amelynek meghívott előadói Gulyás Gyula, Janisch Attila és Szabó Elemér filmrendezők, illetve Váró Kata filmes újságíró-tudósító voltak. A közel három órás disputa során terítékre került a magyar film egykori és mai társadalmi szerepe, szóba jöttek a filmkészítés gyakorlati és elméleti megközelítései, illetve a magyar és európai film készítőinek és befogadóinak helyzete. A beszélgetésből kiderült, hogy nem csak a magyar filmes alkotóknak, de a közönségnek is nehéz a dolga, a (film)kultúrát nagyban érintő financiális változások pedig csak részben okai a magyar film népszerűség-csökkenésének. A mai magyar mozi befogadójának át kell verekednie magát a kereskedelmi médiumok által felállított falakon, a műfajfilmek erdején, s csak nagy erőfeszítések árán juthat el a valódi (magyar) értékeket közvetítő filmes alkotásokhoz. Pozitív viszont – ahogy Váró Kata fogalmazott –, hogy a külföldi szemléken általában nagy érdeklődés és közönségsiker övezi a magyar filmet. Az újságíró emlékszik olyan alkotásra, amelyre napokkal a vetítés előtt elfogytak a jegyek, és amely teltházzal futott jelentős mustrákon.

A konferencia második és harmadik napján az alábbi hat szekcióban hallgathattak előadást az érdeklődők: Szerzői olvasatok – A fiatal generáció filmjei, Kelet-Nyugat, Kocsis Ágnes testvilága, Nyomozás/Temetetlen múlt, Pálfi György testmozija és Szerzői olvasatok – A középgeneráció filmjei. Az elhangzott szövegek kivételesen inspirálóak voltak, olyannyira, hogy az előadásokat követő hosszas viták miatt a tervezett időkeretet alig lehetett betartani. Több előadó mondandójából is visszaköszöntek Janisch Attila szavai, miszerint „a testfilm az, ami a testben játszódik”. A test, a testiség metaforikus értelmezései egészen kitágultak, már-már műhelybeszélgetés jellegűvé változtatva a konferenciát. Szó esett többek között a szinkronról mint a test jelölőjéről, az eltemetett/halott testekről mint a kulturális-társadalmi emlékezet lenyomatáról, a testről, amely a generációs törések jelölője, a testről, amelyen erőszakot követnek el, amit felnyitnak, s amit újra eltemetnek, a természetes és nem természetes test rajzolatairól, s a helyszínről mint a test kiterjesztésének lehetőségéről. A résztvevő úgy érezhette, az előadások egybeálló szöveggé vagy még inkább szövetté fonódnak össze, s egyedi olvasatokat hozva létre, közös nyelven kezdenek kommunikálni.

A filmmel foglalkozók számára olyan alkalom volt ez, ahol az univerzális gondolatok és a jellegzetesen magyar ábrázolásmódok találkoztak a test, a testiség fogalma körül. A konferencia végén résztvevő és érdeklődő számára egyaránt egyértelművé vált, hogy ezúttal elkezdődött valami Debrecenben, s világosan kirajzolódni látszott/látszik egy debreceni filmes műhely. Bátran kijelenthetjük, hogy Debrecen felkerült a magyar filmszakma térképére, és cultural studies alapú megközelítésével várhatóan sokáig és sok mindennel tágítja majd a filmes gondolkodás körét.

Test és szubjektivitás a rendszerváltás utáni magyar filmben konferencia, Modem, Debrecen, 2012. május 4-6.

Az nem én voltam, aki hívogatta őket –
én összesen úgy háromszor, vagy több lett volna?
És nem veszik föl, csak az édesanyja egyszer –
mukkanni se merek, vagy negyed évszázad kell,
hogy akkor aztán tényleg rászánjam magamat.

LXX.

Amint őt várom a Ponyvaregényben
rózsát szorongatva, pezsgőt hűttetve,
érkezik egy lány, aki mosolyog rám,
és idő kellett, mire ráeszméltem,
hogy ő már nem lehet ilyen fiatal.

LXXI.

Érdemem, hogy nem lettem mosóporügynök,
eltörpül a mellett, aki úgy vállalja,
amiként ő élheti egész életét,
mintha csak leckét akarna adni vele –
alig remélem, hogy méltó lehetek rá.

LXXII.

És volt a másik lány még a kezdet kezdetén,
mert ketten bújtak át szívem aranykapuján,
talán halkabb szavú, ott a kerítés mentén,
bal kéz felől néhány anyajegy mosolyog rám,
nagy egyetértésben, és látja az egyik is?

LXXIII.

Ő lent lakik a hosszú házak egyikében,
szelíden viseli sérülését, szülei elvesztését,
egyszer még meglátogatom a baleset után,
azóta van velem e zavart szomorúság,
és többé nem mondtam ki, le sem írtam a nevét.

LXXIV.

De kétezer-öt tavaszán,
mikor már újra és még
azon a környéken éltem,
„zu-rück, zurück-zurück”,
kizengték a fekete rigók.

LXXV.

Havat adott oda az ég,
s addig siklottam le, szaladtam is vissza
kimelegedve, más gyerek sarkában,
míg boldogan ránk sötétedett,
és Mama nem szólt, csak mosolyogva várt.

© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva

A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.

Láttuk már Visegrádot nyáron, gyönyörködtünk a Börzsönyben ősszel, és most május 4. és 6. között alkalmunk nyílt visszatérni a Mogyoróhegyi Erdészeti Központba, mely már harmadik alkalommal adott otthont az Ir(T)ás tábornak.

Első nap, amikor átszeljük az országot, és sikeresen megérkezünk

Hárman indultunk Szegedről, ásványvízzel, kevés ruhával, de annál több jegyzettel. A vonaton zötykölődve próbáltam használni a szövegkiemelőt, de a végén már a könyököm is zöld lett. Az úton nem történik semmi, a mellettünk ülő fiú Twittere folyton jelez, Gabi teleír egy füzetet, Ági beleönt valamit a teájába, azt mondja probiotikum, de sosem lehet tudni, az út végéig ő is csendben tanul. Aztán a Nyugatiban próbálunk jegyet venni, mellettünk egy bácsi leesik a bicikliről, a háttérben a rendőr meg írja a csekket, itt nem lehet tekerni. Átpakolunk a másik vonatra, az egyik állomáson ballagók szállnak fel, sörösüvegben viszik a virágot. Nagymaroson is ülünk egy órát, nézzük a visegrádi várat, aztán Visegrádon meg a nagymarosi vonatokat látjuk elhaladni a hegyekben. Közben begurul egy rabszállító, várja a kompot – mi meg a fuvart az Erdészeti Központba –, az egyik elsötétített, rácsos ablak mögül valaki nekünk integet. Mire a komp átkel a Dunán, mi meg lettünk örökítve egy külföldi turista fényképén, valamint már az ég is kitisztult, Kinga, a tábor szervezője ölelget minket. A csomagtartóba a sok Szívdesszert és Bögre azúr mellé rakjuk a csomagjainkat, közben Kinga boldogan meséli, hamarosan egy taggal bővül a család.

A táborban a lepakolás után három csoport alakul ki, egy-egy mentor irányítása alatt. Szabó Tibor Benjáminé egy háromfős csapat, Csapody Kingához kerültek az új táborozók, Babiczky Tiboré pedig a négyfős lánybanda, a tősgyökeres irtásosok, köztük én is.

Munka, Nyugalom, tábortűz

Nincsen tábor feladat nélkül: ősszel balladát kellett küldeni, most pedig a szerelemről írtunk, több-kevesebb sikerrel. A mi csapatunk Ottlikkal, Győrffy Ákossal, Rilkével és keleti tanmesékkel alapozott, majd egymás szövegeit kezdtük el tárgyalni. Házi feladat: írjunk a tábor végéig valami jót, röviden, örkényesen. Az esti vendégünk Bartis Attila volt, a beszélgetés elején szóba kerültek az első publikációk, melyek aztán önálló kötetben, a Lázár apokrifekben jelentek meg. Megosztotta velünk az alkotói módszerét, szerinte valami akkor lehet hiteles, amikor ő is átéli ugyanazt a folyamatot, melyet a regény szereplői. Be kell lépni az elbeszélésbe, és csak akkor szabad kijönni ebből a térből, ha a mű már lezárult. Így tette a Nyugalomnál is, és ezen a ponton áttértünk a karakterekre. Ez alapvetően nem egy önéletrajzi regény, a főszereplő csak annyira azonosítható a szerzővel, mint az összes többi szereplő. A regény anya figurája egyáltalán nem köthető egy valóságos anyához, az író elmondása szerint őt lepte meg a leginkább az, hogy egy ilyen zsarnoki, kegyetlen típust sikerült megörökítenie. A beszélgetés ezután lassan kezd feloldódni, meghallgatjuk az A séta című ezer oldalas kézirat sorsát, melyet Bartis Attila Kemény Istvánnal leengedett a Dunán. A megsemmisítés legjobb módja, ha már ugye a kézirat nem ég el. Maradt néhány megválaszolatlan kérdés, így a szalamandra esetére sem derült fény, és azt a kérdést sem hallottuk, melyet az író a legszívesebben megválaszolna, csak eddig még soha nem tettek fel neki.

Az este a tábortűznél folytatódik, itt meleg van, de a szemünk könnybe lábad a füsttől, és megégetnek a kipattanó parazsak. Előkerül egy gitár, a kezdeti hangos éneklés halkul, és már csak kevesen maradunk a tűz körül, amikor Bartis Attila halkan játszani kezd.

Szeminárium fagyival, este Királlyal

Reggel a fürdő előtt sorban állás fogkefével és törülközővel, reggelire kávé, tea – talán csak álmodtam, hogy valaki lekvárral ette a tojásfehérjét –, és egy aláírás a Nyugalomban: „Annának szeretettel!” A szemináriumokon csendben zajlik a munka, Kinga Tóth Krisztinát olvas, a feladat egy kilinccsel kapcsolatos szöveg megírása. SzTB csapata félrevonul, titokban zajlik a műhelymunka. Mi meg fagyit kapunk a mentorunktól és időt, hogy dolgozhassunk. Délutánra már minden padon jegyzetek hevernek, mi keressük a legjobb helyet az íráshoz, küzdünk a fehér papírral. Az utolsó szemináriumon olyan, a szövegekkel kapcsolatban felmerült kérdésekről vitatkoztunk, hogy vajon a kacsa tényleg fehér-e, és a dugó cuppanó hanggal válik-e el a borosüvegtől. Részben mindenre adtunk választ. Miután kiveséztük egymás szövegeit, egy tea mellett beszélgettünk a jövőről, irodalmi hatásokról, olvasmányélményekről, filozófiáról.

Este Király Levente költő csatlakozik hozzánk, a beszélgetést SzTB vezeti. Sokáig téma a Sárkányfű című folyóirat, a kapott válaszokból megelevenedik előttünk az a generáció, amelynek tagjai e folyóirat hasábjain publikáltak először, így például Grecsó Krisztián, Varró Dani, Cserna-Szabó és Karafiáth Orsolya. A lap, miután elvesztette legnagyobb támogatóját, megszűnt, nagyjából ekkor került Király Levente a Magvető Kiadóhoz. Kitért a kezdeti nehézségekre, melyet az okozott, hogy fiatalon – huszonhárom évesen – látta el a szerkesztői feladatokat. Körvonalazódik, hogy milyen a jó szerző, szóba kerül Kertész Imre precizitása, valamint kitér arra, hogy meddig terjed a szerkesztő hatalma, és hol ér véget az íróé. Zárásként az Énekek éneke című kötetéből, majd verseiből olvas fel.

Újra áttesszük a székhelyünket a tábortűz köré, melengetjük a talpunkat a forró kövön, hajolunk a parazsak elől, és felettünk a szuperhold még soha nem volt ilyen közel.

Jó utat

Én már csak reggel értesültem arról, hogy az éjszakai tábortüzezés hajnalig tartott, sokan nem jönnek le reggelizni, mindenki fáradt, de nekünk indulnunk kell. Elbúcsúzunk, akiktől tudunk, Kinga levisz minket a kompig és ígéri, hogy hamarosan a honlapon lesz a nyári tábor programja. Majd egészen Pestig nem történik semmi, csak összegezzük a hétvégén történteket. Miközben távolodunk, úgy kerülnek elő a táskámból a zölden kiemelt fénymásolatok és velük együtt a határidők, majd arra gondolok, még nem lenne késő visszafordulni. Már a Nyugatiban ülünk, amikor kapom az sms-t arról a hírről, amit már én is tudok: ott maradt a Nyugalmam.

Ir(T)ás tábor, Visegrád, Mogyoróhegyi Erdészeti Központ, 2012. május 4-6.

A fotókat Csapody Kinga és Szabó Tibor Benjámin készítette.

A Pókháló beszélgetéssorozat témája ezúttal Krasznahorkai László  Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című, a Magvetőnél idén megjelent interjúkötete volt. A szegedi Grand Caféban május 7-én megrendezett est moderátora, Milián Orsolya a szokott vendégektől, Mikola Gyöngyitől, Bombitz Attilától és Szilasi Lászlótól kérdezett.

A könyvben sem időbeli, sem tematikus rendszert nem találni, csupán érintkezési pontokat fedezhetünk fel egy-egy interjú között – állapítja meg Milián Orsolya. Őt általában ez a műfaj nem köti le, ennek ellenére méltatja a kötetet. Valójában az író, az olvasó vagy a kiadó szemszögéből érdekes egy interjúkötet?

A kötetet inkább könyvként kell kezelni − nyitja meg a válaszadók sorát Bombitz Attila −, hiszen a megjelenő egymásba kapaszkodó esszék azzal alkotnak egységet, hogy kölcsönösen játékba hozzák egymást. Nem egyszerű interjúkról beszélünk, nem puszta kérdezz-felelekről van szó, műfajilag ennél jóval összetettebb, ezt bizonyítja az írások retorikai sokszínűsége is.

Mikola Gyöngyi Parti Nagy Lajos nyomtatásban megjelent rádióinterjúit idézi fel. Mint mondja, egy ilyen kiadás új dimenziókat nyithat meg az értelmezésben. Mikor az ember azt hiszi, hogy végképp kivesézett egy témát, egy ilyen kötet ébreszti rá, hogy korántsem.

Az egymásba indázó szerkezet, melynek célja talán valamely organikus struktúra imitálása lenne, kiváló munka − mondja Szilasi − hozzátéve, hogy egy kortárs mű megértéséhez általában szükség is van valamiféle kontextusra. Annak ellenére, hogy a beszélő „prédikációi” nemegyszer arra késztették, hogy falhoz vágja a könyvet, mindenkit arra biztat, olvassa az írásokat.

Egy ilyen kiadás valóban felkelti a szerző személye iránt az érdeklődést, ugyanakkor az olvasat szabadságát is korlátozza. Megeshet, hogy az itt megszólaló szerzői hang hatja át ezentúl valamennyi olvasásélményünket. A Nem kérdez, nem válaszol írója az idézőjeles részekben nyilatkozik meg, fel is merül a kérdés: ki a beszélő? Mennyiben személyes jellegű, illetve mennyiben írói portré a kötet?

A magánéleti szál rövidre zárt, az olvasót csak az esszéket meg-megszakító idézetek figyelmeztetik, bár az író általános kérdésekről általában beszél, a szerző a saját véleményét hallatja. A Krasznahorkai-szövegeknek bámulatosan nagy az előtörténete, csak töredék, ami az írásokból kihámozható, hívja fel a figyelmet Bombitz Attila. A történet csak puszta illusztráció, nem az énről kíván információt átadni − véli Mikola Gyöngyi. A magyar tudatban erősen külön válik a valóság a fikciótól, a szerző személye a szövegben megismertektől. Krasznahorkainál azonban nem tudunk az író és a beszélő közé határvonalat húzni. Az író emelkedett, esszészerű nyelve keveredik az olyan személyes hanggal, mint a kolbásztöltésről írt visszaemlékezés, a két sík egyszerre működik.

Szilasi László némi humorral jegyzi meg, az interjúkötet tipikusan a kapitalista könyvipar vívmánya, a regények megírása közti kétéveket hivatott kitölteni. Ugyanakkor megerősíti, az interjúkötetet továbbra is jónak tartja, de az irodalmi kánon után nyökögő beszélőt szánalmasnak. A Nem kérdez, nem válaszol megpróbál egy írót felépíteni, aki viszont az olvasó számára egyáltalán nem érdekes. Magasan artikulált regényeihez képest ez a gyűjtemény az esztétikai mércét is alacsonyabbra tette. Krasznahorkai láthatóan úgy gondolkodik, a kérdésfeltevés aktusa magában hord egyfajta tiszteletlenséget is, a kíváncsiság az a hang, amire válaszolni érdemes. Többen felfigyeltek arra, ha a hozzá intézett kérdés túl konkrét, tiszteletlen, az író vívódva válaszol, ha válaszol. A beszélő a kérdéseket arra használja fel, hogy végeérhetetlen prédikációkba kezdjen, kritizál Szilasi. A beszélgetésnek még a lehetősége is belefullad az oráció tengerébe.

A megjelenő metafizikán túli gondolkodásban látja Mikola Gyöngyi a kötet címében is jelölt állandóságot. Az író Hamvas gondolatait idéző szólamokat pendít meg, „Európának vége van, mióta eltemettük az isteni világot”. Az interjúkötet három fontos érték hiányát állapítja meg. A szerelemét, amely az európai hagyományok révén, a szexuson túl egzisztenciális jelentőséggel is bírt; a szabadságét, melyről az egyén a belső értékhierarchiát felborítva önmaga mond le; végül a társadalmi tekintélyelvűségét.

Krasznahorkai keleti útjai kapcsán szóba kerül az élménybeszámoló, mely egy japán templom építéséből merít ötletet. Az írót elbűvöli a mester és tanítvány közti tisztelet, a hagyomány élő ereje, idéz Bombitz. Ugyanakkor a Magyarországon tapasztalható tradíciókat észre sem veszi, jegyzi meg Szilasi. Untató és nehézkes az a metafizikus látásmód, amely konkrétumokat akar ráhúzni a legkülönbözőbb dolgokra is.

„Egy nem létező nem vallás nem papja vagyok.” – hangzik a több olvasási irányt kínáló mondat. Hogy mit érthet a szerző a metafizikán túlin? A régmúltért folytatott szélmalomharcot? Vagy az egész csak puszta cinizmus? Talán a sokat emlegetett keleti gondolkodás egy lecsapódása? Az értelmezés lehetősége nyitva marad.

Egyszer egy kínai mester azt tanácsolta Krasznahorkainak, „László, hagyja abba az írást!”, egyből eltűnnek az apokaliptikus látomások, meséli Mikola Gyöngyi. Az európai embernek azonban sajátja az állandó önreflexiós kényszer, s bár ez paradoxon, de ugyanebben nyilvánul meg az egzisztenciális szabadsága is. „Az emberiség történetében sokkal több irodalom született már meglévő könyvekről, mint minden más egyébről a világon”. A mi szabadságunk az (ön)értelmezés aktusa, ez az, ami arra is késztet, hogy „huszonötször elinduljunk, még ha minduntalan ugyanabba a pontba érkezünk is vissza.”

Beszélgetés Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című kötetéről, Grand Café, Szeged, 2012. május 7.

A Transformers és a G.I. Joe után a Hasbro kifogyott a játékfigurákból, úgyhogy aprócska pálcikákkal játszható logikai játékából, a Torpedóból kerekített földönkívüli-invázós látványorgiát. A Csatahajó buta film, de van valami bája, amiért mégsem lehet rá annyira haragudni, és amiért még az idétlen mellékszereplőket vagy a dramaturgiai bakugrásokat is el lehet neki nézni, ha épp jó napunk van. Aki a Transformers-folytatásoknál sem hőbörgött, akár még rosszabb napjain is megnézheti.

A film előzetesei világossá tették, hogy itt zúzás lesz zúzás hátán, a megalkuvást nem ismerő haditengerészet bátor katonái és a menő páncélt hordó erőszakos gyarmatosításba kezdő E.T.-k között. Én azzal az elvárással ültem a vetítővászon elé, hogy ezeken a lövöldözős-robbantós szcénákon ne aludjak el úgy, mint a Transformers sokadik sivatagi jelenetén. Mondhatjuk tehát, a mérce igencsak alulra került, de annál kellemesebben csalódtam. A Csatahajó első negyven percében például semmi akció nincs. A film a karakterépítésre szánja ezt a részt, ami nem épp döcögésmentes, de legalább van.

Channing Tatum, Daniel Craig vagy Ryan Reynolds helyett Hollywood most a legújabb sztárjának szánt Taylor Kitsch-csel próbálkozik, de ezek a felülről jövő döntések nem igazán működnek, úgy tűnik, a kasszarobbantó filmcsillagokat egyelőre még mindig a közönség választja. Taylor már bukott a John Carterrel, és valószínűleg bukni fog ezzel a filmmel is. Amerikán kívül csaknem ismeretlen a neve, de a kudarcok után talán forgat majd néhány jó filmet is, mert a képességeihez nem fér kétségünk. Taylor pimasz karaktere leginkább egy tizenévesével vetekszik, állandó összetűzései felettesével, társaival és testvérével néha már fárasztóak, nemkülönben az, hogy a főnök lányával is úgy bájcseveg, mint a legnaivabb szerelmes kamasz. Ebből a szempontból a Csatahajó nagyon félrelőtte célcsoportját, mert azok inkább tizenhaton felüli férfiak lehetnek. Ennek tükrében Rihanna szerepeltetése is furcsa döntésnek tűnik, aki egy taszítóan férfias szerepben tűnik fel, és félbolond apjától idézget – mintha nem jelentené ki minden negyedik elmeháborodott, hogy az UFO-k így és úgy. A másik kötelező mellékszereplő egy kicsit idétlen, szétálló fülű, értetlenkedő katona, akit nem biztos, hogy a haditengerészet is jó szemmel nézett, mert ha tényleg ilyen flúgosok dolgoznának a seregnél, akkor lenne miért félnünk. Ettől függetlenül a film azért erőteljesen demonstrálja, hogy a haditengerészetnél milyen kúl az élet. Ha teheted, jelentkezz te is!

A  hős jellemfejlődése végül is abban nyilvánul meg, hogy megtanul felelős vezetőnek lenni, és a fináléban megkapja a csillogó kitüntetést, mellé meg a szokásos jó nő kezét. Az pedig ekkor már senkit sem érdekel, hogy esetleg gyászolhatna is a halott bátyja miatt. Taylor viszont annyira megnyerő arc, hogy a szerepének minden butaságát hajlandóak vagyunk elnézni. A  kötelező bögyös-szőke barátnő játékával sincs különösebb baj – nemcsak, mert szépen himbálóznak futás közben a mellei, hanem mert van neki rendes mimikája is, de tényleg! –, csak túl átlagos ahhoz, hogy új Megan Fox legyen belőle. Van még néhány „egyjelzős” mellékszereplő, de közülük csak Liam Neesont említem, akinek mindig jól állnak ezek az apa-karakterek. Karizmájával most is szétfeszíti a vásznat. Bár nem szerepel sokat, pár szavas mondataival a legjobb gegeket mégis ő szállítja.

A buta karaktereket kikukáztuk, jöjjenek a buta jelenetek. A film mintha nem bízna a nézőiben, és miután Tokióban több tízezer ember halálát okozza egy földönkívüli objektum, a kerekasztalnál ülő fejesek, politikusok és tábornokok a biztonság kedvéért visszakérdeznek még egyszer, hogy akkor ezek tényleg földönkívüli objektumok? Pozitívum azért, hogy most nem New Yorkot robbantják víz alá, hanem egy másik nagyvárost, és a hazafias flották sem csak amerikaiakból állnak, hanem nemzetközi összefogásnak vagyunk szemtanúi. A film tele van japánokkal, akik Pearl Harbor után most ismét Hawaii lebombázására kapnak parancsot, csak ezúttal az amerikaiaktól. A szituáció humorát szerencsére a készítők sem hagyták figyelmen kívül. Megtudjuk még, hogy az óceánon pár méterenként vízszintmérő bójákat találunk, úgyhogy radar nélkül is lehet torpedósat játszani. Az is szemet szúrhatott egyeseknek, hogy a haditengerészet nyolcvan fölötti veteránjai még nyugdíjas éveiket is a seregnél töltik, minden percben készen állva a haza hívószavára, úgyhogy rájuk még a legnagyobb világégések alkalmával is nyugodtan számíthatunk! Ez nyilvánvalóan valami tisztelgés akart lenni, mint a TF3-ban Buzz Oldrin szereplése, őszintének ez sem őszinte, de legalább nem olyan érdektelen.

Az ufókról időközben megtudjuk, hogy valamiféle ökoterroristák, akik az élőlényeket nem – így az embert sem –, csak a mesterségesen előállított tárgyakat, építményeket teszik a földdel egyenlővé. Hogy a természetet miért nem pusztítják, azt nem tudjuk meg, de úgy látszik, a piros náluk is a tiltás színe, a zöld pedig az oké-kategória. Buta űrlényes filmhez híven most is kiderül: ha hozzáérünk egy UFO-hoz, akkor garantáltan baljós látomásokat fog megosztani velünk. Nem baj, legalább a G.I. Joe páncéljuk (bár a számítógépes játékok szakértői lehet, hogy itt inkább a HALO-t említenék) van olyan brutális, hogy csillapítsa a Vasember-éhségünket, ha éppen az AC/DC acélos metál-betéteit nem találnánk elegendőnek. Ami viszont meglepő, hogy James Cameron óriásit bakizott a Titanicban, amikor az élére fordult monstrumról lezuhanó emberek belehaltak az esésbe, hiszen Peter Berg rendező és a Hasbro most megmutatja, hogy még a harmadik ilyen balesetet is karcolások nélkül meg lehet úszni.

Ahogy azt az írás eddigi része is hűen prezentálja, a Csatahajót csak akkor nem lehet elsüllyeszteni, ha nem akarjuk. Akik pedig a Crimson Tide-on, a Tengeralattjárón vagy az Atomcsapdán szívták magukba az anyetejet, valószínűleg ugyanúgy utálni fogják a filmet, mint a Top Gun szerelmesei a CGI-generált Pearl Harbort. A fizika törvényei most is érvényüket vesztik, de amikor egy hetven éves csatahajó kilencven fokos szögben befarolva salátává lövi az über-hi-tech Transformers-csészealjat, az már olyan Over-The-Top, hogy nehéz rá haragudni. És bár lényegében egy jó szavam nem volt eddig a filmhez, nézés közben csak néha zökkentett ki a logika hiánya, egyébként jól szórakoztam. A robotok vagányul néznek ki, a katonák tökösek, a többi meg úgyis csak tejszínhab. A végén még felcsendült a Fortunate Son, hogy akik esetleg többet vártak, azok is jó szájízzel hagyják el a mozit.

Csatahajó (Battleship), 2012. Rendezte: Peter Berg. Forgatókönyv: Erich és Jon Hoeber. Főbb szereplők: Liam Neeson, Taylor Kitsch, Rihanna, Tadanobu Asano, Jesse Plemons. Forgalmazza: UIP-Duna Film.

Az Apokrif ez évi első száma nemcsak Horror Pista munkái miatt tekinthető különlegesnek, hanem az országos terjesztésre való átállás miatt is. A negyedévente megjelenő lap borítóján egy besúgóval együtt a Kádár-korszakot idéző úttörők vonulnak fel, de a zavarodott világ, az ellenségesség atmoszférája a szám más illusztrációin is visszatér.

A lap tematikájában megfigyelhető egy közös vonás: gyakran éreztem a művekben a kritikát, a dacosságot, az elutasítást. A szépirodalmi rovat kezdő alkotása rögtön alátámasztja ezt a benyomást. Stolcz Ádám Ha sok pénzem lesz című versében a pénzhez és a hatalomhoz kapcsolja a függetlenséget és a megelégedettséget is: „Ha sok pénzem lesz / akkor mindenkire szarok”. Stolcz másik műve, az Én vagyok a kukásember szintén egy kiábrándító világba vezet: a versbeszélő egy kukásember, aki az „életedben guberál”, és mindent tud rólad, mert lát téged a szemetedből, megfigyel és kielemez. Az orwelli Nagy Testvért idézve a kukásember így fenyeget: „látom mit zabálsz, pedig / be se megyek sohasem a házba.”

Mizsur Dániel három verse nyugodtabb, hidegebb. Az Ár-apály finoman szemléltet egy ismeretlen pont körüli táncot. A költői én a címben jelzett jelenséggel azonosul: maga az ár és az apály, a közelítés és a távolodás, bár ő sem tudja, mi az a pont, mi az ismeretlen, ami köré felépül. Második művében – melynek címe Jobb dolgunk nem akadt – ellentmondásokra építi a reggeli kávézást. A költő harmadik versében erős metaforák fejezik ki az állandóságot, ilyen a „párkányhideg kockakő” vagy a „csonttá merevedett csésze”, s ezek mellett csak a déli harangszó jelent egy kis melegséget.

Tarcsay Zoltán Valavala című verse Kalevala-idézés. A rímes versben megismerjük Pisikur turulmadarat, aki megcsalja rút feleségét egy fiatal, szép nimfával. Mivel a feleségnek „mindeneknél több a hája, / szerteszét bugyog tokája”, Pistikur nem veti meg a szép Esperanzát, Juliskát, Piroskát vagy Erzsikét – vagy ahogy éppen szólítja a szeretőjét. Tarcsay a záró versszakban kedvelt toposzt használ: a mestert, a „vak poétát” idézi meg.

A szépirodalmi rovat első novellája Tamás Péter A stáblista után című műve, melyben az elbeszélő a halállal való találkozást komikusan (vagy inkább tragikomikusan) egy sakkjátszma keretei közé helyezi. A játék döntetlensége miatt a törvénykezésből ismert sablonszöveggel engedi el a Halál a főszereplőt: „Mivel Szilágyi úr a Mennyek Országába sem jogosult belépni, az Ezékiel 25:17 értelmében a köztes megoldás fog érvénybe lépni, ezennel tehát elrendeli Szilágyi úr azonnali deportációját a Tisztítótűzbe.”

A lapszám talán legerősebb verse a Fehér Renátónak írt Legalább senki című Palágyi László-vers. „Te félj! és légy óvatlan” – szólítja meg a költő a költőt, s az invokáció tematikája végigvonul az egész művön. A „légy az elszáradt szökőkutak koldusa” és a „maradj a szökésed rabja” oximoronokkal feszültséget teremt, s ezt a melankolikus hangulatot tovább erősíti. Fehér Renátó pedig Palágyi Lászlónak ajánlja az Abszint helyett című költeményét, melyben korszerűtlen mesehősről ír, aki – a Palágyi által kedvelt utazás motívumra építve – elszökik egy másik földrészre, közben a megszólaló itthon van, itt politizál, itt alapít családot, és nem is vágyik el innen. Ezt követően Lukács Flóra három verse közül kettő is idegen kultúrát idéz: az egyikben a tengerparton, szerpentinen, olívafák között jár, a másikban Taiwanról, buddhistákról és nejlon függőágyakról ír.

A végzet irányítja az ember életét a nem elégedett és a felhold című Braun Barna-versekben. Utóbbi hangulatiságát a házak előtti fák adják, melyek mint „földből növő puha ujjak” állnak, a kiszabott sors ellen pedig senki nem tesz (vagy tehet) semmit, helyette csak a belenyugvás marad. Egy erős hangulatbeli váltással Szalay Álmos A háló című novellája következik, melyben két bedrogozott fiatal próbál eltüntetni egy női hullát. De vajon tényleg ott az a hulla? És hogy került a csónak alá a háló? Egyáltalán miért vannak ők a vízparton? A néhol morbid humorral megírt mű egy olyan helyzetet mutat be, amiben a drog hatása miatt a gyilkosságot is szórakozásnak érzik a fiatalok.

Szabolcsi Gergelynek két verse szerepel a lapban: A perspektíva kérdéséről és az Elmondani. „A szavak hűtlen ágyasok” – olvassuk az utóbbiban, és ha „minden egyenes szétfut”, felvetődhet a kérdés: vajon a problémákat soha nem lehet megoldani? Ayhan Gökhan Előszó és Finn-magyar című munkáiban találkozásokról szól. Míg az elsőben a költői én a találkozásokra való felkészülés fontosságára hangol, addig a másodikban egy régi ismerőssel történt „siralmas” összefutásra emlékezik. Nyerges Gábor Ádám a könnyről ír a Himnusz a Nedvességhez A Szemben című versében: különböző élethelyzetekben szólítja meg, mindenütt megtalálja, bánatban, munka közben, allergiában és utálatban, de végül nem köszön el tőle, hiszen „jön még rád, ó, ennél százszorta is nedvesebb idő.” A szépirodalmi rovatot Bognár Péter verseivel zárja a lap. A szerző komikus képet fest Harry herceg kocsmázásáról, de előkerül még Iványi idősebb fiának meggyilkolása is, és ehhez kapcsolódóan egy ima, ami azt szolgálja, hogy a kisebbik Iványi fiú jó elnöke legyen az Állami Számvevőszéknek.

Az irónia, a rendszerkritika és a komikus hangvétel egyaránt jellemző Bognár verseire – ezt elemzi Evellei Kata a kritikai rovatban. A szerző kitér a Petri-díj idei nyertesének rendkívül széles skálán mozgó művészetére: szabad versek, virtuóz rímversek, filozofikus és játékos alkotások egyaránt szerepelnek a művek között. De felvetődik Evelleiben a kérdés: a későbbi olvasók vajon mennyit fognak érteni az utalásokból? A lapban szereplő három vers részletes és pontos elemzése során a szerző alaposan körüljárja a művek keletkezési körülményeit és történeti hátterüket.

Horror Pista (Máriás István) – az aktuális Apokrifben is megjelent – képi motívumairól veress dani méltatásában olvashatunk. „Magasztos, idealizált közegből ismerős tartalom trashbe oltva” – írja a szerző a dadaista, néhol szürrealista, első ránézésre ugyan nyugalmat árasztó, ám a tüzetes vizsgálat után a legkevésbé sem harmonikus képekről, Máriás István laza egységességet mutató alkotásait elemezve kiemeli a néprajzi formákat, a csontvázakat, a dínókat és a tankokat, valamint a Nagy Testvért is, aki a borítón osztogatja az egyenkendőket az úttörőknek. A szerző külön kitér az orwelli világ megidézésére, valamint Tara von Neudorf és Magritte műveire.

A kritikai rovatban négy írás szerepel: A Nova című Kálmán-novelláskötetről Reichert Gábor A (kannás)bor filozófiája címmel ír, ezt pedig a Bajnai Nóra verseit és a Bodor Lilla festményeit tartalmazó Vass Norbert-írás követi. „A versek és a képek szinte mozdulatlan, fényképszerű helyzeteket jelenítenek meg” – írja az iménti szerző, de kérdésként merül fel benne, vajon a képek megállnák-e a helyüket a versek nélkül is. Tinkó Máté Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című kötetének kritikájában kitér a múltidézés őszinteségére, az éles és hirtelen nézőpontváltásokra, az önreflexív kiszólásokra és a kötet koncepciójának bonyolultságára. A lap zárásaként Fehér Renátó írását olvashatjuk az Egy sor cigány című portrékönyvről, amiben huszonnégy roma származású magyar embert állítanak a figyelem középpontjába, s ezzel azt kívánják elérni, hogy az emberek belássák, „lám, igenis vannak rendes cigányok”.

Apokrif, 2012/1.

Az illusztrációkat Horror Pista [Máriás István] készítette.

Annak ellenére, hogy a trance az egyik legjelentősebb elektronikus zenei műfajnak számít, hazánkban nem tartozik a legnépszerűbbek közé. Ahogy szerte a világban, úgy itthon is léteznek trance közösségek, amelyek ugyan viszonylag kevés, ám annál fanatikusabb taggal rendelkeznek. Az egyik legnagyobb csoport a Trance Family (TF), amelynek alapítóját és vezetőjét, Mikó Norbertet kérdeztük a szervezetről, a tagokról, a jelképekről, a bulikról és nem utolsósorban a trance-ről.

KULTer.hu: Mikor kerültél a műfaj közelébe? Milyen okok és tényezők vezettek odáig, hogy a trance rabjává válj?

Lassan már tizenöt éve, az 1990-es évek végén kerültem közelebbi kapcsolatba a trance zenével. A műfaj rabja csak az idő múlásával lettem, amikor egyre több trance társaságot ismertem meg személyesen és az interneten egyaránt.

KULTer.hu: A trance leginkább az interneten él és virágzik, ez a felület szolgál fő fórumként a műfaj rajongói számára. Mi inspirált téged arra, hogy megalapítsd a magyar Trance Family csoportot? Hogyan és milyen körülmények között alakult meg a közösség?

Éppen akkor lett vége egy hosszú párkapcsolatomnak és emiatt menekültem a trance-be. A zene adott erőt ahhoz, hogy felálljak és menjek tovább az úton. Akkoriban léptem be egy kedves ismerősöm által a TranceParadise nevű netrádióba. Hirtelen megismertem negyven trance fanatikust, ami nagyon sok energiát adott. A rádió megszűnésével a társaság szétszóródott, hiszen már nem volt, ami összetartsa őket. Amikor a Facebook bevezette a csoportok létrehozásának lehetőségét, kaptam az alkalmon és létrehoztam a Trance Family-t 2010 októberében. Meghívtam azokat az embereket, akiket még a rádióból ismertem, így kezdődött el az egész.

KULTer.hu: Milyen változásokon esett át a csoport a megalapítás óta? Lehet-e valamilyen fejlődést tapasztalni a TF életében?

A csoportot eredetileg csak a szűk társaságnak csináltam, hogy kapcsolatban tudjunk maradni egymással. Csakhogy egyre többen lettünk és a Trance Family olyan meghatározó jelentőségűvé vált, amiről álmodni se mertem. A megalapítás után saját himnuszunk és jelképeink lettek, TF-es bulikat szerveztem és még sorolhatnám. Ma már több mint 450 tagunk van. A hazai trance bulikat szervező emberek felvették velünk a kapcsolatot, felkerült a logónk a plakátjaikra, ami hatalmas előrelépés a TF életében.

KULTer.hu: Melyek azok az okok, ami miatt a trance háttérbe szorult Magyarországon? A Trance Family hozzá tud-e járulni a műfaj itthoni népszerűsítéséhez?

A média tehet róla, mivel ezt a vonalat hazánkban nem igazán szokta játszani. Aki trance zenét akar hallgatni, az csak az interneten keresztül tudja megtenni, hiszen itthon nagyon kevés trance lemez kapható. Ez napjainkban már nem gond, hiszen lehet rendelni külföldről, de pár éve elég nagy problémát jelentett – talán pont ezért vagyunk elmaradva. Itthon nincs akkora kultusza a trance zenének, mint Hollandiában vagy Németországban. Szerencsére ez az állapot szép lassan kezd megváltozni, hála az internetes felületeknek.

Eredetileg egyébként nem az volt a Trance Family alapkoncepciója, hogy népszerűsítse a műfajt, de ma már ebben is tud segíteni. Jelenleg Magyarországon nincs még egy olyan csoport, ahol ennyi ember ismerné egymást, pont ezért különleges. Akik a haveri vagy baráti körükkel azért nem tudnak trance bulikba menni, mert a többiek nem szeretik a műfajt, azok számára ez a csoport sokat adhat. A tagok rengeteg hozzájuk hasonló emberrel ismerkedhetnek meg, akikkel később együtt mehetnek szórakozni. Nincs annál jobb érzés, mint amikor megoszthatod másokkal a boldogságod. Ezért is gondolom, hogy hozzá tudunk járulni a műfaj népszerűsítéséhez. A trance társaság pici, de pont ebben rejlik az ereje.

KULTer.hu: Vannak-e olyan hazai vagy külföldi fórumok, szervezetek, amelyekkel a Trance Family szoros kapcsolatban áll? Tapasztalható-e valamiféle konfliktus vagy rivalizálás a TF és más csoportok között vagy inkább a békére és az együttműködésre törekedtek?

Szoros kapcsolatban vagyunk a Sound of Cream szervezőivel és a Dream World Productions-szel, valamint a TranceGivingDay-jel – ők a legnagyobb hazai trance buliszervezők. Velük nagyon jó a viszonyunk. Remélem, a jövőben is az marad. Vannak irigy emberek, akik ezt az egészet sajnálják tőlünk és a hátunk mögött rossz dolgokat mondanak rólunk. Bár mindig a békességre törekszem, sajnos ez nem mindig valósítható meg. Nem szeretem, de el kell fogadni, hogy ilyen is van. Konfliktusok inkább egyes emberek, tagok között voltak, vannak és lesznek is, főleg a régi és az új trancerek között. Mindenki nem szeretheti egymást, de legalább tartsák tiszteletben a másikat.

KULTer.hu: Milyen eseményeken tudnak a tagok személyesen is találkozni egymással? Vannak saját, a Trance Family-hez kapcsolódó rendezvényeitek is?

Majdnem minden trance buli előtt vannak találkozók, „meetingek” a tagok számára. Ezeket a Facebookon hirdetem meg; ott beszéljük meg, hogy mikor és hol legyen. Az összejöveteleket inkább szabadtérre szoktam szervezni, hiszen ott többen elférünk. Az ilyen programokon beszélgetni szoktunk, az új tagok itt ismerkedhetnek meg a régiekkel. A meetingek nagyon jól szoktak sikerülni, hiszen akadt rá példa, hogy nyolcvanan, kilencvenen is voltunk. Ennyi embert nehéz lenne egy bárba vagy egy sörözőbe betuszkolni, így aztán mindig a szabadban találkozunk. Egy idő után a csoport tagjai szerettek volna saját Trance Family bulit is, így hát tavaly, nyár végén volt az első ilyen, Trance Family Nyárzáró Party címmel. Jól sikerült és sokan jöttek el, körülbelül 150-en voltunk. A dj-k a tagok közül kerültek ki, akik egytől-egyig tehetséges emberek, így ezzel ők egyben bemutatkozási lehetőséghez is jutottak. Ezt követte egy Mikulás-parti a Trance Family-vel és egy szilveszteri buli. Ezek rendkívül jól sikerültek és igencsak jó volt az események visszhangja is.

KULTer.hu: A Trance Family milyen jelképekkel vagy szimbólumokkal rendelkezik, amelyek a tagok csoporthoz tartozását és egységét jelképezik?

A közösség jelképei közé tartozik a Trance Family zászló, logó és karkötő, emellett rendelkezünk saját himnusszal és saját szervezésű bulijaink is vannak. A zászlót egy kedves tagunk csináltatta, aki minden trance buliba magával hozza, és ha tudunk, szerzünk is rá a híres dj-ktől aláírást. Büszkék vagyunk a zászlóra, hiszen a TF tagjai közül sokan ezeken a bulikon látták meg a zászlót és ezt követően kerestek meg bennünket, úgyhogy ez a védjegyünkké vált.
A karkötő meglepetés volt a tagok számára. Első lépésként egy tagunkkal terveztettem egy logót és kitaláltunk egy szlogent. A szín nem volt kérdéses, mivel a trance színe a kék. Felkerestem pár karkötőgyártót, ők pedig mintákat küldtek, amelyek nagyon tetszettek, így meg is rendeltem belőle kétszáz darabot. A karkötőket 2011 nyarán osztottam szét, ami hatalmas sikert aratott és mindenki akart belőle, hiszen lett valami kézzelfogható dolog, ami jelzi, hogy hová is tartoznak. Ezt követte a himnusz: erre pályázatot írtam ki, jó pár nevező művére lehetett szavazni, az alkotások persze névtelenül voltak versenyben. A győztes Daniel Rems szerzeménye lett.

KULTer.hu: A csoport nevében benne van a family, azaz a család szó. Ti úgy tekintetek magatokra, mint egy nagy családra? Ahogy egy családon belül, úgy itt is ki vannak osztva a tagok között bizonyos „szerepek”?

A Trance Family több jelentéssel is rendelkezhet: lehet összefoglaló név, hiszen ide tartoznak azok, akik szeretik a trance zenét, de lehet egy kis közösség, 40 ember, akik tényleg családtagként tekintenek egymásra. Mindenki mást keres és talál egy ilyen csoportban, sose lehet tudni, kinek mit ad vagy kitől éppen mit vesz el. Igazából egyéni dolog, hogy ki hogyan tekint a TF-re, ki mennyire veszi a szívére vagy tartja fontosnak. Valamilyen szinten egy család vagyunk, hiszen naponta látjuk egymást vagy beszélünk egymással. Igaz, hogy csak interneten keresztül, de mára az lett a csoport célja, hogy ezek az emberek megtalálják önmagukat és a saját társaságukat. A „szerepek” soha nem lettek kiosztva, maguktól alakultak ki. Az enyém adott volt, hiszen én hoztam létre a csoportot, de idővel bizonyos emberek más szerepeket is betöltöttek az egyéniségüknek köszönhetően. Van például egy „TF-anyunk”, ő az erős és határozott személyiségével vált azzá. Akadnak olyanok, akikre jobban hallgatnak az emberek; ők olyan dolgokat írnak vagy olyan gondolataik vannak, amelyek másokból szimpátiát váltanak ki.

KULTer.hu: Mik a további terveid a Trance Familyvel kapcsolatban? Lehet-e valamilyen változásra számítani a közeljövőben a közösség életében?

Tervek mindig vannak, de nem szeretnék róluk beszélni, mert még nagyon gyerekcipőben járnak. Ha eljön az ideje, akkor megtudják a tagok, addig inkább titokban tartanám. Amiről tudni lehet, hogy folytatom a TF-bulik szervezését és hamarosan lesz is egy ilyen. Nagyon szeretném a közösséget valahogyan kiemelni az internet és Facebook adta korlátok fogságából, de ezt nem csak nekem kell akarni, ehhez a többiekre is szükségem lesz. Egyelőre semmilyen nagyobb változást nem tervezek, hiszen ha minden jól megy, akkor miért is nyúljak hozzá… Ehelyett inkább plusz dolgokkal egészítem majd ki.