Az egyik legnépszerűbb hazai rockzenekarnak számító Depresszió 2000 januárjában adta első koncertjét. Mostanra hat lemezzel, tizenöt videoklippel, három DVD-vel és egy válogatáslemezzel büszkélkedhetnek. Tavaly megjelent albumukhoz (Vízválasztó) már a második videoklipet forgatják. Ádámot a banda sikereiről kérdeztük.

KULTer.hu: Mióta gitározol és miért épp ezt a hangszert választottad?

12 éves korom óta gitározom, már akkor is szerelmes voltam a zenébe, kíváncsi voltam milyen lehet alkotni, kiállni a színpadra emberek elé, előadni valamit. Végül a nagybátyám hatására kezdtem el ezzel foglalkozni. Beiratkoztam egy tanfolyamra pár haverral, és olyan másfél évig eljártam rendesen. Aztán, mivel klasszikus tanfolyamra jártam, elkezdett untatni. Inkább otthon próbálkoztam tovább, könyvekből. Jóval később beiratkoztam az Akelás Pavelka Gyuszihoz, aki megtanított játszani.

KULTer.hu: A gitárleckék után hogyan kerültél a Depresszióba?

Még középiskolába jártam, amikor megismerkedtem az akkori basszusgitárossal, Rolanddal. Ő mutogatott nekem felvételeket, demókat, amik nekem nagyon tetszettek. Körülbelül abban az időben (vagy valamivel előtte) véletlenszerűen találkoztam Dáviddal egy szilveszteri partin, vicces fazonnak tartottam. Később egy suli-buli alkalmával volt közös fellépésünk, akkor ismertem meg Ferit. Később felhívott, hogy kellene nekik egy kisegítő koncertekre, mert két gitárral sokkal jobban szólna a produkció. Olyan egy hónapom volt felkészülni, rengeteget próbáltunk. A turné után pedig valahogy ott ragadtam…

KULTer.hu: Ha újrakezdhetnéd, akkor is itt játszanál?

Valószínűleg akkor is itt kötnék ki. Ez a zenekar a családom. Nincs más olyan dolog az életemben, amit ennyire szeretek.

KULTer.hu: A zenekar egy tagcserét is megélt. Hogyan fogadtátok az új jövevényt?

Soda ugyan csupán másfél éve játszik a zenekarban, de már 7-8 éve velünk dolgozik. Eleinte csak pakolt, meg a színpadon segített nekünk, aztán felcsapott fénytechnikusnak. Sőt, volt egy-két koncertünk, aminek a hangosítását is ő csinálta. Igazi mindenes. Vicces volt az első találkozásunk vele, hiszen akkor még ő is rajongó volt. Egy koncert után vette a bátorságot és odajött bemutatkozni. Felajánlotta nekünk a segítségét. Először csak nevettem az egészen, de Feri – mint aki már előre tud mindent – egyből rábólintott. Emlékszem mit mondott neki: „Rendben. Vágjunk bele! De nem férsz be a kocsiba…” Soda ennek ellenére elvállalta. Rengeteget utazott vonattal és busszal is csak azért, hogy segíthessen nekünk. Nem számított neki se pénz, se energia. Szerintem most már nem vállalná ezt… Később kiderült, hogy egész jól tud gitározni. Legalább annyira jól, mint pakolni. A Depresszió előtt ugyanis volt már egy zenekara, a Coax PM, amiben egész sokáig pengetett. Egyszer el is vittük őket a turnénkra előzenekarnak.

KULTer.hu: Te soha nem gondoltad úgy, hogy kiválsz és máshol folytatod?

Nem bírnék más zenekarban játszani, nekem mindig is a Depresszió lesz az első. Persze itt is voltak hullámvölgyek, de sose gondoltam arra, hogy kiváljak és újrakezdjem.

KULTer.hu: A legújabb videótok is úton van. Melyik számhoz készül a klip?

A Jön a reggel című számunk nagyon tetszett a rajongóknak, ezért ehhez szeretnénk forgatni. Mivel már az új album kiadásakor is nagyon ügyeltünk a minőségre, ezért ennél a videoklipnél is ezen lesz a hangsúly. Sajnos éppen ezért kicsit várni kell még rá… A korábbi tervek szerint már forognának a kamerák, de technikai okok miatt pár hónapot csúszunk. Mindenesetre annyit elárulhatok, hogy nem szokványos klip lesz. Nem játszani fogunk benne!

KULTer.hu: Az előző klip (Te vagy a szerem) egy pozitív dalhoz készült, és a látványelemek is feldobták: még egy Macintosht is megúsztattattok.

Az a forgatás nagyon jó buli volt! Egy leányfalui kis strandon játszottunk. Az ilyen forró nyári napokon a strand a legjobb helyszín. Ahogy megérkeztünk, ráhangolódásképpen rögtön be is vetettük magunkat a medencébe. Sajnos nem ez ment egész nap, de azért sikerült egy kicsit pihennünk is. Mikor négyórányi munka után a stáb végre felállította a színpadelemeket a vízben, elkezdődhetett a forgatás. Egy gumicsónakkal tudtunk beevezni a helyünkre, ami nem volt túl stabil. Eleinte nem is mertünk nagyon mozogni benne, féltettük a hangszereinket. A Macbook viszont nem volt mai csirke, csak hálni járt belé a szoftver. A Te vagy a szerem egyébként valóban pörgős, laza és vagány szám. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a zenekar feladta volna a régi imidzsét. A Depresszió mindig Depresszió marad. A név kötelez minket. Az életben viszont történnek jó dolgok is velünk, ezért nem érdemes mindig a fájdalomról énekelni.

KULTer.hu: Az évek során összegyűjthettél pár gitárt. Melyik áll a szívedhez legközelebb?

Gitárból akad nálam bőven! Nemrég a Hangszerarzenál jóvoltából Schecter gitárokhoz jutottunk hozzá, most azokat használjuk. Eleinte féltem tőle, mert nekem már megvolt a bevált márka, az ESP, de ahogy kipróbáltam az első modellt, megváltozott a véleményem. Ez most a kedvencem.

KULTer.hu: Mik a jövőbeli terveid?

A Depivel elindult egy újabb koncertsorozat. Persze emellett most jut időm másra is. Nagyon érdekel a dalírás, ezért elkezdtem jobban foglalkozni vele. Lassan a próbák is elkezdődhetnek, és újra beindul a gépezet. Nincs megállás!

Az 1989-ben született Lázár Bence András 2011-ben már második kötetével rukkolt elő. A PRAE.HU és a Palimpszeszt gondozásában közel negyven – lapokból már ismerhető – verse jelent meg könyv alakban. A

Persze kérdés, hogy a metszéspontot hol ejti, hogy sikerült-e elég mélyre ásnia, és kellően hidegfejű maradt-e a szerző a második kötet alkalmával. Még az útkeresés nyomait magán viselő, ugyanakkor kontemplatív, az élet-halál sorskérdését boncolgató versbeszéd tud delejezően hatni, nem feledve, hogy a vállalt mester, Radnóti Miklós kötete meglehet, egykor még a promiszkuitás vádjával kockáztatta az effajta megszólalás igényét. A deklarált előd sajnos nem volt olyan szerencsés, mint a nyolcvan évvel későbbi pályatárs: az Újmódi pásztorok éneke (1931) kapcsán szemérem elleni vétség és vallás elleni kihágás bűnvádjával illette őt az akkori főügyészség.

Kérdéses, vajon a költőutód nem csak a hétköznapokban csalódva szeretné-e a klasszikusok szellemét verseiben megidézni. Neki mégsem a katedráért és az életért kell a halállal küzdeni, mint Radnótinak. Az elődök közt bevallottan sorakoznak sokan mások is: Pilinszky, József Attila, Petri György és Szijj Ferenc, nem utolsóként pedig Kosztolányi. A temetői látogatás emléke közt „a nap csak egy tartozék, ahogy a márványtáblák is”. Lázár Bence Andrást leendő gyógyítóként izgatja az elmúlás és a lemart húsból utánunk maradt hit. Az egyszerű, mégis súlyos problémákat taglaló versbeszéd nem villantja fel könnyen a körüljárt, valaha volt legnagyobb sorskérdést. A halál csendben elkísér, mint egy jó barát, majd diszkréten elragad egy-egy ismerőst a versek legmélyén. A szemérem elleni „vétség”, ami a halál közvetlen színrevitelének, a kórbonctani alapszituációnak óhatatlan velejárója, nála sem maradt elhallgatott örökség. Pedig a nyelvi közvetítettség már-már rögeszmés belső világról, nagy útkeresésekről és belső bizonytalanságról mesél. Egy fontos témáról olvasunk, és olykor éppen ez okoz némi csalódást. A kórbonctan világa versről verse tárul fel, ahogy bejárja orvostanhallgatóként a patológia tudományát – pontosan úgy, ahogy a kötetcím azt ígéri is. Érthető, ha a lelki diagnosztika helyett inkább a feltárás érdekli, nosztalgia és megtört apátia jellemzi praxisát.

Gondolhatnánk azért, mert a kontúrok a kettős pályaív révén összemosódnak a költő életében is. Mindez a „kánonba kerüléskor”, a 2010-es Móricz-ösztöndíj körüli vitában látszott kikristályosodni. Úgy tűnik, a verset „hobbiként” művelőktől a szakma talán kész volt csendben elhatárolódni, ugyanakkor Lázár Bence András elköteleződött az orvoslás felé: terveiben a pszichiátriai és a patológusi pályakép választott hivatásként békésen elfér a költészet mellett. Arról, hogy a fenti botrány hogyan reprezentálja hazánk irodalmi közösségét, érdemes lenne a PIM és más kánonképzők szempontjait a szélesebb közönség elé tárni. Annyi biztos, egy vele készült interjúban kiemelt, „az irodalom nem maffia” kijelentése a jövőbe vetett jókora bizalmát is sejteti.

Az irodalom lefedettségével jelen írás nem kíván foglalkozni, legfeljebb egy mondat erejéig érdemes a régóta egyre növekvő számú prózaversírók egymással, önmagukkal vívott harcáról, a „későn ébredőkről” is beszélni. Arról az örökségről, aminek eredményeképp a prózavers a szonettet és a négysorosból eszkábált rímes verset az országban messze túléli. Köszönhető mindez Kassák Lajos szerkesztői nyitottságának és a sikerbe meneteléstől való ódzkodásának. Jellemző parabola, a nagy előd fricskája, mikor odalépett a Ma szerkesztőjeként a verselők elé. Nem szólt, csak annyit, mikor reklamáltak: „Uram, rímes verset nem közlök!”.

Az ő küzdelme köszön vissza a kortárs pályatársak, Kemény István, de akár Borbély Szilárd munkásságán is. Lázár Bence András mégsem panaszkodik, hiszen „pályakezdőként” verseit szinte minden létező lapban közlik. 2007-től olvasható sokak közt a Spanyolnátha, az Irodalmi Jelen Online és a Műút hasábjain. Alapítója lett – a Telep csoport mintáján létesült – Körhinta Kör nevű irodalmi csoportosulásnak, szeretné övéit, a szegedieket is megmozgatni. A szövegalakítás formabontó kísérleteit mégsem neki kell az értő közönségen „átégetni”: írószervezeti tagságai akárhogy is, de „belépők”, és fenntartják egy sikeres életút ígéretét.

Persze a szerző körül épült magánmítosz ezúttal is egy önbeteljesítő „gépezetben”, a kánonképzés tenyésztett kultúráján érlelődik nem megélhetési kényszerré. Lázár Bence András sajátos engedelmessége, túlzott simulékonysága a költői trendek felé ugyanakkor hagy némi csalódottságot az olvasóban. Hinni az érkezésben, elhinni, hogy élni „semmi különös” és keresni a test határait – e próbatételekkel néha beszűkül a tudat és a kapcsolt szövegvilág, amiben a jelent megidézi. Verseiből valahogy hiányzik a bátorság és a megélt élet is, a hétköznapok feszültségét, saját vezeklését mégis sikerült megírni. Mivel tendenciák a két megjelent kötetből még nem rajzolják ki, mivé fejlődik majd a pályája, és hogy fog-e vajon egyedi és markáns lírai hangot képviselni, a zárt formakészlet, a szekvenciák sora – mint Borbély Szilárdnál − és a pszichiátria nyelve kínálhatna a jelenlegi „haláltudatból” sikeres kitörést.

Az írás tétje nem csupán az, hogy felvállal-e egy kísérletező lírát továbbra is. Az elénk tárt sorstömeg néha elakasztja, máskor lazúrossá teszi az amúgy átgondolt „betegnyelvet”, a szenvtelen szövegszervezést. A kötött formák nekem hiányoznak, a finomhangolás okán néha elsikkad a lényeg. Pedig ha a szerző úgy dönt, marad az elemzésnél, használhatná az elődök bevált készletét. Mégis úgy tűnik, a verselés számára nem patológiás tünetsor: ami nem öli meg, az erősíti. Csakúgy, ahogy mi is tennénk a beteg nyelvvel küzdve boncasztal nélkül. Neki a vers, nekünk az olvasás marad balzsam és sebeinkre vegytiszta gyógyír.

Lázár Bence András: Rendszeres bonctan, Palimpszeszt – PRAE.HU, Budapest, 2011.

Eltelt már pár nap, mióta láttam a REÖK Palota Lennon-kiállítását. Hagytam, hogy leülepedjen az első benyomás hatása. Ami megmaradt: néhány oldalnyi jegyzet és a hiányérzet, hogy valami még mindig a levegőben lóg. Talán épp egy Péniszmadár?

Szegeden, a REÖK Palotában rendezett The Art of John Lennon című kiállítás szervezőinek nem titkolt célja az, hogy megismertessék a közönséggel az egykori Beatles-frontember képzőművészeti alkotásait. Lennon ugyanis a Liverpool Art Institute hallgatója volt, mielőtt komolyan a zenéléssel kezdett foglalkozni. A korpusz egy német gyűjtő, Michael-Andreas Wahle tulajdona, aki különféle Beatles-projektek és rendezvények kurátora is egyben.

Teremről teremre haladva egyre bővül a paletta. Először betekintést nyerhetünk Lennon úgynevezett vonalrajzaiba – ezt a technikát kifejezetten szerette –, ezekből egy egész sorozatnyi skiccet láthatunk, például a Magányos birkát, a Kétlábú lovat vagy a Kétszemű lábak című alkotást. A rajzok érdekessége, hogy mindegyik az Apple lemezkiadó levélpapírjára készült, és hitelesítőként megtalálható rajtuk Lennon első feleségének szignója is. A rajzok nagyon egyszerűek, néhol a címadó lény teljesen felismerhetetlen, mindet a kreativitás és a vidámság jellemzi, készítőjük mintha jelezné a nézelődőnek, hogy őt nem kell nagyon komolyan venni. Ezzel azonban erős kontrasztot képez az a John Lennonról készült portrésorozat, ami ugyanebben a teremben látható. Ezeknél a beállítottság és a merevség inkább eltávolít. Itt jegyzem meg, hogy a tárlat kompozícióját én magam kissé zavarosnak éreztem, a képek nem következtek egymásból, a rendező elv, a kurátori szándék nem volt teljesen tiszta.

Lennon művészetének legnagyobb erőssége a minimalizmus, személyes kedvencem például az az önarckép, mely csupán a művész általános ismertetőjegyeivel – hosszú haj és a jellegzetes, kerek szemüveg – dolgozik, hogy aztán a végeredmény egy alumínium sziluett által közrefogott lencse legyen. Hasonlóan minimalista az a „portré-sorozat”, mely a különböző ízekre adott reakciókat hivatott megjeleníteni. Ezt a stílust viszi tovább a Bag One-széria is, amely Yoko Ono és Lennon közös életéről szól, és melyet 1970-ben Londonban is bemutattak, de a képek sértő szemérmetlensége miatt a hatóság akkor elkobozta a műveket. Természetesen nehéz úgy John Lennonról beszélni, hogy nem kerül szóba második felesége, Yoko Ono, akinek néhány alkotása szintén helyet kapott a szegedi tárlaton. Számomra az ő fotói zavaró tudatossággal építenek a Lennon-kultuszra. Egyik képén például megboldogult férjének véres szemüvege látható.

Amit a kiállítás erősségének tartok, és amivel érdemes lett volna többet foglalkozni, az a Beatles-, illetve Lennon hatása a különböző művészeti ágakra. Aki ellátogat a REÖK-be, ebből is kaphat egy kis ízelítőt. Ennek a kontextusában említhető a két Warhol-szitanyomat és a zenekar tagjairól készült néhány karikatúra. Ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy a hatvanas években elkezdődött valami, amire reflektálni kellett, és úgy tűnik, ebben sok vizualitással foglalkozó alkotó partner volt, hiszen majdnem ötven év távlatából még mindig van igény ennek a korszaknak, ennek a jelenségnek a bemutatására.

Az, hogy egyáltalán beszélhetünk ilyen kiállításról, csak erősíti bennem a gyanút, hogy Lennon alkotásainak magva a kultuszteremetés, és a polgárpukkasztás volt. Semmiképpen nem szeretném csorbítani az érdemeit, de ő nem képzőművész. Még akkor sem, ha történetesen egy múzeumi térben sétálok a kiállított munkái előtt. Az is kétségtelen viszont, hogy alakjának elévülhetetlen szerepe van a képzőművészetben is, hiszen alkotásokat indukált, generációk gondolkodására volt hatással. Nem is beszélve arról, hogy a Beatles egy zenei mérföldkő, egy korszakot meghatározó embléma, egy életérzés. A kiállítás egyik legnagyobb hátrányának végig azt éreztem, hogy túl komolyan akar foglalkozni Lennonnal mint képzőművésszel, közben pedig – ha kizárólag a képekre koncentrálunk – egyszerű és vicces skicceket, gyerekrajzszerű litográfiákat látunk, meg egy kis meztelenkedést Yoko Onóval.

Elsőre én is komolyan vettem, aztán a végén minden a helyére került. Lennon a zenében, én a jegyzeteimben kerestem utat, hosszú idő telt el, mire ki bírtam olvasni az egyik kép címét, Péniszmadár. És vitának helye nincs.

A The Art of John Lennon című kiállítás 2012. május 6-ig tekinthető meg Szegeden, a REÖK Palotában.

A helyzet:

Az írók lusták. Már a nőkkel se foglalkoznak. A nők se velük. Illetve, mégis, valami különös lelki aspektus szerint. A nőknek mindig imponált az örökké kifejezés. Az író elszáll, írása megmarad. Az író szövege által elmerengenek hát kissé az öröklét lehetőségein.

Almás Áron, harmincnyolc évesen sem lett valami szép-, inkább csak közíró maradt. Ő már-már nem gondolt az örökkévalóra. Az idő régóta nem érdekelte, így valójában azt se tudta, hogy régóta-e, vagy inkább csak úgy általában. A nők se érdekelték. Úgy írt róluk, hogy azt se tudta kicsodák, ezzel tisztában volt, és nem is akart változtatni metódusán. Egy lapnál dolgozott, a belpolitikai rovatnál, és pontosan tudta, hogy a nőknek nem imponál a belpolitika. Akiknek igen, azok meg neki nem imponáltak soha. A belpolitikáról se sokat tudott, úgy volt vele, mint egy távoli rokonnal, aki titokzatos körülmények között él egy udvarház legbelső szobájában, bársony házikabátban pipázva titokzatos dolgokról levelezik, csak szüretkor jön elő, s aki végül rá hagyhatja a vagyonát. Vagy nem. Nem hagyja rá. Nem is kell, gondolta Almás Áron. A rezsit tudja fizetni, a sörre, borra való is megvan, megvan ő a hagyaték nélkül is. Megvolt még nő nélkül is. A nővel csak a baj gyarapodik. Ámbár néha az írt szöveg is visszabeszél, gondolkodott, de az meggyőzhető, rábeszélhető, újraírható; a szellemi munka stimulálta, legalább olyan volt számára, ha nem jobb, mint a szex.

Az utóbbi hónapokban azonban nem voltak gondolatai. Üres volt, kvázi kitöltetlen az idézőjelek és írásjelek között. Órák hosszat ült a monitor előtt, tüzelésre készen, kezeit a klaviatúrán tartotta, le ne maradjon az ébredő mondatokról. A söréért is csak nagy ritkán nyúlt ki a billentyűk közül, mintha foglyul ejtették volna a betűk. De a betűknek értelmük magukban semmi, ezt tudta. Hát leírt egy-egy mondatot. Néha. Hátha. Még az ostoba klampírozás is kiadhat valami elviselhető dallamot. De nem. A mondat vak maradt. Éhes, kielégületlen. Fejfájós-feszült.

Egy este, már sose felejti el, az utcáról beszűrődő lámpafényben – mert a villanyt sose kapcsolta fel –, a késő esti Híradó után unalmában felbontott egy Ászokot, és egyszer s mindenkorra feladta a próbálkozást. Többet nem ír. Nem is udvarol. Felment az internetre, keresett egy társkereső oldalt, bejelentkezett és vagy harminc nőnek elküldte erotikus verseit, melyekben buja fantáziák szerepeltek, természetesen szigorúan antik testtartással és forma szerint. Álnéven írt, persze. Aztán megitta a sört, kikapcsolta a televíziót, leoltotta a modern, alumínium asztali lámpát, amit a főszerkesztőjétől kapott egy jól sikerült riportja után, és aludni tért. Végre nyugodt, békés éjszakája volt, nem hánykolódott hamis álmok között, mint az elmúlt hetekben mindig.

A verseket még akkor írta, amikor nem haknitollnok volt. Hakni, mint a kevés – intelligensen belámpázott – stilisztikai látványossággal turbózott, elviselhetően torz hangvételű, unalomig ismert tartalom, jelentős közönség előtt. Nem is számított különösebb elismerésre a verseivel, a szerkesztők is rendszeresen visszaküldték, újakat írni azonban többé nem volt ideje.

Reggel, amikor végre, és nagy nehezen, hatalmas elhatározással lerúgta magáról a takarót, és az ablak szürke vitrinje felé fordulva felült, mindjárt eszébe jutott. Unott arccal, mintha látná bárki is, hogyan viselkedik, elment az íróasztalig. (Kiselejtezett, irodai darab a központi időkből.) Bekapcsolta a gépet, leült és várakozott, amíg a gép betölt. Aztán felment az internetre, a tárkereső oldalra, és megnyitotta a levelezést. Egy válasz érkezett, egy Chanel nevű, harminchat éves nőtől. „Almás Áron személyesen, vagy csak lopod a művészetét?”

Többször elolvasta, amíg felfogta végre. Aztán… először megijedt. Még az oldalt is bezárta. Annyira. Verejték lepte el a homlokát. Leleplezték. Leleplezték, hogy hazudott. Vagyis, rájöttek, hogy ő kicsoda. Szabályszerűen félt. Mi lesz, ha kiderül, Mi van, ha Chanel, ez a számára ismeretlen, feltehetően álnéven levelező nő valami távoli ismerős? Elterjed róla, hogy… Aztán, ahogy megpróbálta összeszedni a gondolatait, bizseregni kezdett mindene. Hiszen ismerik. Valaki ismeri a verseit. A vére előbb az agyába áramlott, aztán az ágyéka felé zubogott. Aztán vissza. Alig kapott levegőt. Tolvaj volt, önmaga megrablója, de művész is, akitől lopni lehet. Csöndesen jó lett neki.

Egyszerre érzett mindent. Szégyent, hatalmat, örömöt, kielégülést. Tudta, hogy az egész pont olyan, mint a farka, semmire se jó, és mégis. Bontott egy sört, megállt a fekete-fehér kockás keramiton, rágyújtott és dicsőséges arccal nézte a kotyogós kávéfőző alatt a pirosas barna lángokat. A lelkét elöntötte az elégtétel méze és a derű ecete. Olyan volt, mintha mártírhalált halt volna. Mindjárt máglyára küldik, leköpik, a gúny céltáblája, gúny íratok tárgya lesz, egy lefejezett, de a szelleme legalább fellázadt és ujjonghatott egy kicsit a magának elképzelt vérpadon.

A válasz:

Estére nehéz, vastag ködök ereszkedtek a város házaira. Szinte rádőlhetett az ember a sűrű félhomályra, s mintha ez a pára valahogy megülte volna az emberek gondolatait is. Almás Áron már úgy indult el hazulról, hogy tapasztalta, valami „nyomja az agyát”. Nem voltak emlékei erről az érzésről, de előkép nélkül is határozottan úgy érezte, mintha valami abroncs szorította volna a homlokát, a tarkóját, körbe, kissé lapos, fehér fülei fölött. Nem volt kedve színházba menni, de a kritikát, amivel soros volt éppen, mert a kultúra rovatban kitört a nyári szünet, mindenképpen meg kellett írnia. Hát ment. Kötelességszerűen, kissé kopott hangulatban, de ment előreirányzottan, nekidőlve a gyapjas szürkületnek, a saját lépéseit számolva közben, ahogy cipője koppant mögötte a kövön.

Nem mindennapi előadás volt ez a mai. A nézők irányíthatták a történetet, beleszólhattak a dialógus alakulásába, kellékeket javasolhattak, beadhatták vagy csak „bedobhatták” a színészeknek a jelenet alatt, ha úgy érezték, azzal, hogy „megzavarják” a játék írott menetét, valami új, valami érdekes helyzet bomlik majd elő. Almás Áron helyet foglalt a nézőtéren, zakóját a combjára terítette, és szokatlan szigorúsággal az arcán, de egyébként már érdeklődve figyelte az üres színpadot. Kikapcsolta a telefonját, feltapasztotta rágógumiját a bal őrlőfogak fölé az ínye húsára, és hátradőlt. Mindenben előírásszerűen viselkedett.

Alig pár percig szemlélte csak a reflektorok fényében finom aranyszínben szemerkélő porszemeket, amikor, sorban egymást követve, bevonultak a társulat tagjai. Hamlet, Polonius, a Színészkirály… A Színészkirály kiosztotta a kellékeket, s közben Hamlet skandálta kissé patetikusra sikeredett modorban a játékszabályokat. A nézők feszengve, alig leplezett zavarral hallgatták, s valami izgalom, várakozás járta át mindannyiukat, merthogy igazán nem szokványos eset, ha egy „civilnek” egy előadásban szerepe lehet. Minden nézőnek egy kellék jutott. Almás Áronnak egy golyó. Fagolyó. Tömör, diófa, gyermek ökle nagy. Látott már ilyet, falun.

Aztán elkezdődött a darab. Almás Áron nyugtalanul ült székén. Nem tudta, mit kezdhetne azzal a fagolyóval. Egy fiatal lány kék szoknyában – ezt Almás Áron jól megfigyelte, lévén a kék volt a kedvenc színe – beadott Claudiusnak egy fotográfiát, éppen akkor, amikor az a második színben először megszólítja Hamletet. A Király megnézte a képet, majd, felismervén Hamlet atyjának ábrázatát, dühösen dobbantott, s kilépve a nézőtér első sora felé, megragadta a kék szoknyás lány kezét. Nézte egy darabig, szigorúan és állhatatosan. Aztán ízekre tépte a fotót, végül nyájasan elmosolyodott, s megsimogatta a lány arcát, mire az szemérmesen elpirult. Aztán folytatódhatott a dikció. Ez sem rossz, gondolta Almás, de valami jobb kéne nekik, valami mai, valami igazán erős. Unta már ezt a darabot. Unta a nagy kérdést, a „nagymonológot”. Amikor odáig értek a darabban, hirtelen eszébe jutott… A Hamletet játszó színész lassan előresétált, rágyújtott, s leült a földre a nézők előtt. Úgy kezdett bele. „Lenni vagy nem lenni…” Almás megforgatta a golyót a kezében, megemelte, majd egy határozott, erős és lendületes mozdulattal fejbe dobta vele Hamletet. A színész elakadt a szövegben, de nem fordult felé. Hökkenten ült kicsit, majd lassan, mintha az elunt koponya után nyúlna, úgy nyúlt saját feje után. A szemhéjából lassan szivárogni kezdett a vér. Elkente egy ügyetlen mozdulattal, ujjait maga elé tartotta, s csak nézte hosszan, mint aki eldöntötte végre e monológ végső kimenetelét. Aztán lábaival hátratolta magát, s egészen óvatosan arrébbcsúszott a második sorban ülő Almás felé, aki szenvtelenül, de egy agnosztikus kíváncsiságával figyelte lassú mozdulatait. Érdekesnek találta, hogy a nézők közül senki sem sikoltott, nem szólt rá, nem szörnyülködött. Talán nem mertek, talán helyette szégyellték maguk… Nem nagyon érdekelte. A színész se igazán, elvégre ő kérte, hogy avatkozzanak közbe bármivel. Hamlet, félig még háttal, lábával tolva magát lassan Almással egy vonalba ért. Már az állán csorgott a vér. Úgy fordult oda Almás felé, s valami nehéz, ködös, sűrű mosollyal, melyből alig törhet ki hang, úgy mondta lágyan: gonosz vagy. Aztán elfordult tőle, felállt, s csorgó vérét törölve mondta tovább: „… az itt a kérdés… akkor nemesb-e a lélek, ha…”

A vége hatalmas siker volt. A nézők állva tapsoltak. Almás Áron még sose látott ilyet. Még a zakója is a földre esett, úgy csapkodta a kezeit. Aztán visszakapcsolta a telefont, a rágógumit letolta a nyelvével az ínye húsáról, és valami boldog elégtétellel lépkedett fel a lépcsőn a székek között. Egyáltalán nem érezte gonosznak magát. Sőt… Valahogyan… jól volt. Megszűnt az „agyán a nyomás”.

És a kérdés:

Amikor egy este Almás Áron csak úgy pihenésképpen, ejtőzve, ámulva, lebegősen, tehát kissé mindentől undorodva ücsörgött valami koromfoltos, kiégett romkocsma teraszán, amely épületből kibombázták már a józan nagyravágyást úgy hatvan év előtt, s barátaival magukban azon búslakodtak fröccseik felett, hogy „miért”, miszerint „valóban lehetséges-e, de ugyanakkor mi okkal”, akkor, az utcai pult felől, kissé szédülten és áporodottan a Trombitás lány érkezett. Nem volt trombitája, csak valami fáradt szaga, az jött előtte, beszüremlett, mint az éjszaka a lányok fénylő combjai közé. Először elment mellettük, maga elé nézve, mintha nem látná őt, a többieket. Almás behúzta a nyakát, nem akart előtűnni, kezeit maga mellé eresztette, olyan tartást vett fel, amilyet még soha – egyáltalán nem akart magára hasonlítani. Aztán a lány megállt, s mintha akkor ébredt volna, felkapta fejét, megfordult és visszajött. És egyenesen Almás Áronnak rontva, nekiszegezte a kérdést a fáradt közírónak, hogy tud-e azonnal szállást adni vagy szerezni neki a ma éjszakára?

Almás zavartan ült még egy darabig, mint aki nem fogja föl, meg sem ismeri a Trombitást. A helyzettől végképp megriadt. Azért nekiveselkedett, s lassan felállt. Adott egy puszit. Még meg is ölelte a lányt. De nem tudta, tovább mit és hogyan tegyen. A salétromos falak közé zárt tömeg zsongása elbénította. Először szabadkozott. Aztán összeráncolta a homlokát. Az ember már csak ezekben a ráncokban bújik el. Pénzt kínált azután. Nem tukmált, csak érdeklődött, hogy van-e? Szerette volna megúszni valahogy. Zűrös csaj, zseniális, de zűrös, visszajár, pénzt kér, cigit, most szobát, hát mi kéne még, gondolta zavartan. Pénz nem kell, szoba, az igen, mondta a Trombitás halkan, fáradt vagyok. A kezéből most egy trombita lett, ahogy babrált a szája előtt; mozgékony tölcsér, kopott, fakó anyag. Kifizetem, tette hozzá gyorsan. Almás csak hebegett-habogott – szánta magát – hogy most nem megy, most nem tud, most máshol alszik ő maga is… lehet, hogy le sem fekszik már soha… Közben, ez látszott az arcán, már rágta a lelkét, már kezdte enni a lelkiismeret furdalás, hogy nem segít, pedig hát, végül is mibe került volna az neki? Körbenézett, látja-e valaki? De nem. Nem látta senki, mindenki ivott, nőzött, röhögött. El vannak ezek is foglalva magukkal, tűnődött Almás, és egy pillanatra úgy érezte, segíteni fog. De nem. Csak nem segített, mert önző volt ő maga is. Tudta jól.

Egyik lábáról a másikra állt, igyekezett nagyon zavartnak látszani, mintha fedelet keresett volna már ő maga is. Féltette, na, féltette Almás azt a kicsiny világot, ami megvolt neki, ami a világból – már anyagiakban – megfogható maradt. Nem sok, húsz négyzetméternyi haza. Bármennyi, lakásnak lakás. Féltette. Félt a zűrtől, volt neki is zűrje elég, félt a zűrös lánytól, aki bőrdzsekiben, zsíros haját hátrakötve állt előtte és nézett és várt, és a barátai is várták már a fröccsel, de nem mert rájuk nézni se, nem, hogy visszaülni hozzájuk, és csak nem tudott túllépni sehogy ezen az igen kínos helyzeten… Nézte a zűrös lányt, ahogy az nézte őt, és legszívesebben leköpte volna magát, egy-egy pillanatban a lányt is, amiért idejött, amiért rátalált, kiszakította a magyar kultúra feletti borongós hangulatú beszélgetésből, és szobát akart, mert nem aludt, mert fáradt, mert zűrjei voltak megint, és ő, Almás Áron, a nagytiszteletű zsurnaliszta nem tud szobát adni neki, mert nem akar. Nem akarja a zűrt, csak kurvanagy kultúrát akar, amiben valaki megoldja az ilyen zűrös zsenik zűrös ügyeit is, és ő nyugodtan ihatja a fröccseit. Hát köpjetek le bátran, gondolta. Ennyit ér ez az egész. A lány állt még, talán két kör piát is végig álldogált, hátha, de nem. Azután elment.

(Az este hátralevő részében csöndesek voltak, és békülékenyek. A hangulatukon az sem javított sokat, hogy mielőtt elpárolgott, még ketten feleltek nemmel a lánynak, tehát négyből hárman tagadták meg segítségüket, meg az sem, hogy némi tanakodás után végül is eggyel kevesebb bort ittak, mert szégyellték maguk…)

A Litera Itt van a város sorozatának legújabb estjén sok szó esett Kubiszyn Viktor egykori függőségéről, kicsit kevesebb az ebből született könyvről, és alig valami a városról, vagyis Budapestről.

Bár Jánossy Lajos, az est házigazdája rögtön az elején megjegyezte, hogy kissé rendhagyó lesz a beszélgetés, de azért lesz benne mégis, ami Budapesthez köthető, végül csalódottan távoztam, valami nagy hiányérzet maradt bennem a program után. Ez volt ugyan az első alkalom, hogy egy Itt van a város-beszélgetés tanúja voltam, összehasonlítási alapom tehát nem volt, s meglehet, nem is a legmegfelelőbb alkalmat választottam ki, ám mégis többet vártam attól, amit a cím ígért, több Budapestet.

A beszélgetés során, amely időnként meglehetősen vontatott volt, eszembe jutott egy ismerősöm, aki egyszer, még nagyon régen, büszkén hangoztatta, hogy ő mennyire szereti a tetoválásokat. De csak másokon. Izgalmas dolognak találta volna valamivel kilógni a sorból, de inkább csinálják mások, ő majd közben lelkesen figyelemmel követi az eseményeket, és szívesen meghallgatja, ha valaki más elmondja, milyen is tetoválással a testén élni. Mindez arról jutott eszembe, ahogyan Jánosssy Lajos kérdezgette Kubiszyn Viktort: egy kívülálló, ám az átéltek iránt kíváncsi ember érdeklődése irányította ezen az esten a beszélgetést, amely újra és újra a drogfüggőséghez tért vissza. A vendég, Kubiszyn Viktor, filmes újságíró és filmkritikus ugyanis aktív drogfüggő volt éveken keresztül, s ebből az élményanyagból született nemrég megjelent könyve, a Drognapló. A beszélgetés apropóját tehát ez a kötet adta (amelyet Jánossy határsértő könyvként jellemzett), ám már az első kérdések után látszott, hogy az eleven élmény vagy annak szövegszerű leképeződése közül melyikre is kerül igazán a hangsúly.

Persze a maga nemében érdekes volt a beszélgetés, például ahogyan Kubiszyn a rehabról mesélt. Arról, hogy nem olyan, mint egy pszichoterápia, (bár sor kerül arra is, de) nem a gyermekkor sebeinek, traumáinak feltérképezése az elsődleges feladat, mert azzal nem mennének semmire, akkor ugyanúgy nem alakulna ki az emberben a tisztuláshoz szükséges felelősségérzés, ha egyszerűen áthárítaná azt azokra, akik ezeket a traumákat okozták. Aki egyszer függő volt, az egyébként is ekként definiálja magát továbbra is, és ehhez az állapothoz viszonyítja tiszta életszakaszát. Egy (volt) függőnek az élete tulajdonképpen folyamatos határfeszegetés, hogy meddig bír elmenni, milyen hétköznapi vagy kevésbé hétköznapi tetteket vihet véghez, ami még nem árt, még nem vezet visszaeséshez. Kubiszyn szerint ez a kör egyre tágul az ő életében is, jó példa egyrészt, hogy droggal összefüggő témából írta szakdolgozatát, no meg példa rá természetesen a Drognapló is.

Két okból is. Egyrészt a munkamódszere miatt, ahogy megpróbált feleleveníteni (például az akkor kedvelt zenék hallgatásának segítségével) egy-egy korábbi állapotot, amit aztán gyakorlatilag automatikus írással jegyzett le. Másrészt az is nagy önfegyelmet, felelősségérzést, odafigyelést követelt meg, hogy az egyik addikcióból ne csússzon át a másikba, konkrétan a munkamániába.

Számomra érdekesebb lett volna ennél a témánál maradni, az élmény irodalmi szöveggé transzformálásánál, ám a beszélgetés újra és újra visszatért magára az élményre, annak forrásvidékére, ráadásul nem földrajzi, hanem inkább lelki értelemben. (De mégis, mikor van a pont, amikor a deviancia már nem felvett póz és kamaszos lázadás, hanem „becsúszik a bőr alá”?)

Persze közben mégis elhangzottak városrészek nevei. A deviancia kezdete, a tisztes úttól letérés első állomásának helyszíne, egy angyalföldi kocsma (Jánossyt mint kérdezőt az a motívum tartotta fogságban, hogy hogyan is van ez, egy kamaszfiú, aki már reggel a nyitáskor ott toporog a hely előtt), na és persze téma volt, ha csak rövid időre is, a nyolcadik kerület, azon belül is a Kubiszyn által Zónának nevezett közeg (Teleki tér, Népszínház utca környéke). Ám sajnos olyannyira rányomta bélyegét a beszélgetésre Jánossy makacsul egy-két motívumra, Kubiszyn egykori pszichés állapotának egy-egy jellemzőjére fókuszáló érdeklődése, hogy visszatekintve már-már úgy tűnik, másról szinte nem is esett szó.

Persze nem tudhatom, ha nem egy ilyen súlyos személyes múltat magával cipelő vendégről lett volna szó, miként alakulna a beszélgetés, hogyan állnak össze az arányok, és mennyire lenne benne természetes a privát életről csevegés. Annyi haszna azonban így is volt a könyvbemutatónak, hogy elhatároztam, elolvasom a Drognaplót.

Itt van a város – Beszélgetés Kubiszyn Viktorral, Budapest, Szatyor Bár és Galéria, 2012. február 7.

Hawaii a napfényes tengerpart hazája, kókuszdióval és bikinis lányokkal, egész évben tomboló forrósággal és virágmintás fürdőruhában flangáló félmeztelen, szörfdeszkás hapsikkal. Egy fenét. Alexander Payne és George Clooney most megmutatja, hogy az eddig csupán az utazási prospektusok távlatából szemlélt paradicsom is épp olyan átlagos, mint bármelyik másik hely, pálmafák és színes koktélok nélkül.

Payne furcsa bogár a szememben. Amennyire erőlködött a Schmidt történetében, annyira őszinte tudott lenni a Kerülőutakban. Schmidt road movie-ja sem rossz film persze, értjük a szürke kispolgár időskorra kicsúcsosodó drámáját, de az öregúr Jack Nicholson megmosolyogtató ügyetlenkedéseit túljáratták kicsit. A Kerülőutak Paul Giamattija viszont emberközelibb figura, a filmen átívelő bor-motívum pedig meglepő könnyedséggel simult bele a megkeseredett negyvenes nem mindennapi kiruccanásába. Payne legújabb rendezése valahol előző két filmje között helyezkedik el.

Az látszik, hogy Payne-nek vannak kedvenc témái, amiket szívesen használ fel újra és újra. Hol jobban, hol kevésbé alaposan bontja ki ezeket, attól függően, hogy mire szeretne éppen hangsúlyt fektetni. Az Utódokban a feleség halála utáni kettős érzelmek kerülnek terítékre, amit Schmidt története éppen csak érintett. Az egész sztorit átszövő kérdésfelvetés ezúttal így hangzik: megérdemli-e valaki csak azért a bocsánatunkat, mert meghalt? A helyzet kissé morbid, a gyász közepén mégsem ronthatunk neki dühödten a haldokló rokonnak. Illetve mégis, csak nem feltétlenül illendő, de hát az illem – mint tudjuk – sokszor csak köntörfalazás. Payne figurái sorra olvasnak be a külvilágból már mit sem érzékelő, inkubátorra kötött feleségnek. Ez először vicces, másodszorra talán még inkább, de harmadszorra önmaga paródiájává válik. Tény, hogy akkor is sokat nevetünk, de ez már csak görcsös erőlködés a néző megnyerésére. A Kerülőutakban nem volt szükség ilyesmire, abban a filmben látszólag minden zsigerből jött.

Hasonlóképpen visszatérő motívum az utazás, amire most a halálhír apropóján kerítenek sort a szereplők. Clooney összeszedi családját, hogy végigjárva Hawaii szigeteit, közben pedig mindenkivel közöljék a szomorú hírt. Hozzájuk csapódik egy meglehetősen széles vigyorral megáldott tapló, akiről kiderül, hogy nem is olyan tapló, de hogy a filmben mit keres, az számomra rejtély. Teljesen idegen az életszagú figuráktól, csupán további bizonyítéka annak, hogy Payne ezúttal nem képes megidézni azt a bús-vidám életérzést, amit korábbi filmjeiből ismerünk, és sokan közel érzünk magunkhoz. A gyerek tényleg vicces, de kilóg a sorból, egyszerűn nem illik a képbe.

Van még egy harmadik szál, a családi örökség, ami egy jókora földbirtok eladása körül forog. Mindez a drámától függetlenül fut, de jó hogy van, mert nemcsak mozgalmasabbá teszi a filmet, hanem összefűz néhány szálat, és tovább hangsúlyozza a mozi azon szándékát, hogy Hawaiit is főszerephez juttassa. Ezek szerint Hawaii belvárosa is épp olyan, mint bármelyik más amerikai város, ott is van kórház, aszfalt, meg autóút, nem csak tengerparti üdülők. Közben végig szól a jellegzetesen szigetvilági aláfestés, ami önmagában ugyan nem tetszene, de a filmhez tökéletesen illik.

Payne vagy nagyon jól vezeti a színészeit, vagy szimplán olyan szerepeket ír, amiben maguktól lubickolhatnak. Paul Giamatti és Thomas Haden Church kettőse szétfeszítette a vásznat, Jack Nicholson pedig lényegében egyedül vitt el egy filmet, most meg George Clooney alakítását kéne néhány magasztos szóval illetni. Nem kérdés, hogy az Utódok arról is szól, hogy George Clooney milyen jó színész. Ezúttal egy kicsit hétköznapibb figurát kell hoznia, és valóban aranyos, ahogy aggodalmas arccal futkorászik egy papucsban, vagy leskelődve kukucskál ki egy sövény mögül, de a sármját azért nem tudja levetkőzni. Talán nem véletlen, hogy a film egyetlen igazán őszinte jelenete az, amikor Clooney kisfiús mosollyal megcsókolja az ellenség feleségét. Mi is pont ezt tennénk.

Az Utódok bár dráma kategóriában nyert Arany Glóbuszt, mégis inkább egy vígjátékhoz áll közelebb. Szomorú, hogy valaki meghalt, de végső soron a hősök egy sor vicces szituációba keverednek, és a végkicsengés is végtelen optimizmusról tanúskodik, nyoma sincs Jack Nicholson könnyfakasztó drámájának. Itt morálisan helyes döntés születik a megörökölt vagyonról, a gyász összekovácsol egy szétesett családot, mindenki megbocsát mindenkinek, és azért el kell ismernünk, hogy Hawaii is igen szép közeg. Nincs is ezzel semmi baj, csak egy kicsit hiányzik a Kerülőutak csetlő-botló, folyton feszengő boldogtalan hőse, aki még ha boldog is lehetett a végén, alaposan meg kellett szenvednie mindenért.

Utódok (The Descendants), 2011. Rendezte: Alexander Payne. Forgatókönyv: Alexander Payne, Nat Faxon & Jim Rash, Kaui Hart Hammings azonos című regénye alapján. Főbb szereplők: George Clooney, Shailene Woodley, Matthew Lillard, Beau Bridges, Judy Greer. Forgalmazza: InterCom.

Ebben a fényben hátrálnak a lábak.
Ebben a földben idegen marad az eső is.
Kiszakad újra a kérődző állatok szíve:
erősen figyelem, mintha csak teregetnék.

Balról az érkező villamos zaja zúg, a csöndes sáv.

Merülés

A mélyben néma sünök,
óriás palackok ürülnek,
s te fulladsz.
Tapintsd ki a buborékokat,
légy kicsit érzéketlenebb.
Ennyi érzékszerv csak csalódhat,
szem, fül, orr, nyelv, test, elme gyászol
türkiz szín hajnalokat, holott odalenn
megáll az idő.
Visszatükrözöd magad, a felszín fojtó fénye álom.
És álom a mélység is,
surrogó halak tátognak hiába.
Valami apró állat szeme figyel a kövek között.
Egy teknős bóját billent, elindul feléd.

Porcelán

Nagy, forró köveken homoríts,
sugározzon a hő nyugtalan tovább.
Kimasszírozhatatlan nappalok felé mászik,
olajzöld páncélos lesz mindkét bogár.

Istenem, jóságod nem vitatja más, csak én.
Áporodott életek ütik fel fejüket,
durva gazt kivágni üres a kezem.
A szememet nézd, a többi lusta minta.

Te tudod, mire kering néhány liter vér.
A szívkörfogat lakkozott kanócra lobban,
apró kövek kristályosodnak mindkét vesében.
Félcsigolyányi különbség, hiába páros szervek.

Álmomban a gerinc kipattintható volt.
Közelről nem különb, mint a másoké, se rosszabb.
De hiába szűrtem át annyi éjjel,
már méhen belül roppantak a csontok.

Mintha szögeket ráztak volna.
Azóta lélegzetvisszafojtva élek.
Szilánkosra horpadt a belső táj,
felismerhetetlen fészek.

Boldogok szigete

Láttam a darvakat közeledni,
fölborzolt tollaik, szerelmesen.
Némán emelkedett fel a két test,
a lakásban csönd honolt,
pedig nagy súlyok keringtek.
A rögök teknősbékák páncéljába
kerültek, a sziget izmai ernyedtek,
feszültek, a nő csípője alá paplan került.
Az ablakból a lomb közé lehetett látni.
Szélesre tárt szárnyaik alatt kimerevített kép,
ahogy a lift megáll, a nő kilép.

A Csobánka-lírával való ismerkedésem egy rendkívül erős verssel, az Érintőkkel indult. Az ismerkedés azóta folytatódott, de az első élmény meghatározó maradt. Éppen ezért nagy kíváncsisággal és komoly elvárásokkal vettem kézbe Csobánka Zsuzsa második, Hideg bűnök című kötetét, s már a címlapnál azon töprengtem: megismétlődik-e az Érintők olvasásakor érzett szövegöröm?

A fülszöveg arra mutat rá, amit a kortárs költészet számtalan alkotásában tapasztalhatunk: „az érzelmek, a test, az identitás, a férfi-női kapcsolatok kíméletlen élveboncolása” történik ebben a könyvben is. Azonban nemcsak a jól ismert témák újraismétlését olvassuk, hanem ennél jóval többet. Már a kötet hossza is sejteni engedi, hogy a gyűjtemény sokszínű lesz: a kortárs verseskötetekhez képest a Hideg bűnök terjedelmes válogatásnak számít a maga 234 oldalával. Ennyi verset nehéz egyhuzamban végigolvasni – de nem elsősorban a terjedelem, hanem a szövegek kérdésfelvető ereje, nyelvi megformáltsága, változatossága miatt is. Ám egy-egy szünet után újra a kezünkbe kívánkozik a könyv, és a legvégén is találunk revelatív hatású mondatokat. A hosszú kötet magában foglalja az önismétlés veszélyét is, ám egyik legnagyobb erénye az, hogy az utolsó betűig ébren tudja tartani olvasója figyelmét. A nagy terjedelem azonban nem jelent aránytalanságot, a kötetkompozíció ugyanis a Balassi-kódexhez hasonlóan háromszor harminchárom versből áll, elején és végén három bevezetőként és lezárásként is funkcionáló alkotással.

A ciklusokra osztás egyben különböző témák csoportosítását is jelenti. A kötet bemutatójáról szóló két beszámoló is kiemeli, hogy először transzcendens lírát olvashatunk, majd a férfi-női kapcsolatok válnak hangsúlyosabbá, az utolsó részt pedig a gyermekről szóló versek alkotják (Vécsei Rita Andrea: Bűncselekmény hiányában; Sárközi Éva: Sorozaton kívül). Rövid összefoglalásként valóban megállják a helyüket ezek a fogalmak, ám a ciklusok között tematikus szempontból sem húzható éles határvonal. Az első ciklusban is találhatunk a két nem viszonyát boncolgató költeményeket, ilyen például a Kékszakáll és a Judit, amelyek párversként is olvashatóak. A második rész verseiben is felsejlik a transzcendens távlat, ez a jelenség már a mottóban is tetten érhető: „Istenné tettem egy férfit”. A három ciklus valóban a fenti kulcsszavak köré szerveződik, ám a kötet egészét a motivikus összefonódások jellemzik inkább. Ezek a motívumok hol rejtettebben, hol nyomatékosabban épülnek bele a szövegekbe – s a hangsúlyokkal történő finom játéknak is köszönhető, hogy a kötet nem válik egysíkúvá.

A tematikus változatosság mellett a kötet komoly erénye a nyelvi sokszínűség. Mizser Attila írja a Bog című kötetről: „Csobánka erőssége a mondat és a verssor: a predikatív viszonyok átrendezésével, a hiátusok pontos adagolásával meglepő tartalmakat képes kifejezni” (Mizser Attila: Csomópontok. Műút, 2009/15, 80.). A Hideg bűnökben is olyan mondatokat olvasunk, amelyek megragadnak a fülünkben, s nem tartom kizártnak, hogy egyik-másik szállóigévé is válik majd az idő folyamán, ilyen például az egyik cikluscím is: „Szabad vagy, rettegj”, vagy a József Attila-verssel intertextuális viszonyba lépő Az a szép régi férfi (231.) mondatai. Csobánka Zsuzsától nem kapunk kacifántos körmondatokat, bonyolult költői képeket, nehezen kontextualizálható kijelentéseket, ehelyett az élőbeszédhez közelítő, annál mégis cizelláltabb, pontosabb megfogalmazásokkal találkozunk. „Ne rólam beszélj, vagy magadról, csak hozzám” (Passió, 38.). Ez a sor a Csobánka-mondat több jellegzetességét is felmutatja. A költő szinte egy patikamérleg pontosságával adagolja a szavakat, szótagokat, s ebből a precizitásból csak ritkán zökken ki egy-egy sor. Emellett a sűrítéstechnika példájaként is szolgál: néhány nagyon egyszerű szóval mond el valami fontosat ember és ember közötti kommunikáció lehetséges problémáiról és annak megoldásáról is – s talán ugyanannyit el is hallgat. A bővített, összetett vagy többszörösen összetett mondatok is jellemzőek, de az idézethez hasonlóan a lényeg gyakran a mondat végére kerül, mintegy csattanóként is funkcionálva. Ez a mondat nemcsak a Passió, hanem A vörösruhás nő című vers utolsó sora is, s ezen kívül a kötetben számos visszatérő szintagma vagy mondat található. Ez a jelenség arról is árulkodik, hogy zárt szövegtérben járunk, ahol néha csak második olvasásra vesszük észre az ismétlődéseket, hiszen ezek nem funkciótlanok, és kiválóan illeszkednek a megváltozott kontextusba is.

A mondat mint nyelvtani kategória azért is kiemelkedő fontosságú a kötetben, mert a második ciklus egyik versének „főszereplőjévé” válik. A Mostoha mondat (122.) megszemélyesítések sorával indul: különös módon az „életre elhelyezhetetlen mondatok” tulajdonságokat kapnak, s a beszélő, cselekvő mondatokon át végül eljutunk a jelbeszédig, amely a csönd világában élő ember kapcsolattartó eszköze: „lassan tiszta leszek, mint a jelbeszéd, / a siketek nyelve”. Ez a hasonlat elárulja a kötet egyik érdekes paradoxonát is: a csend mint szavak, zajok vagy hangok hiánya meghatározó motívum ugyan, de legalább ugyanennyire lényeges a párbeszédre való törekvés is. A megszólítások sokasága olvasható megannyi kitartó kísérletként a másik emberrel történő kapcsolatteremtésre, de a „te” nem válaszol. Időnként azonban nem az embertárssal, hanem az Istennel próbál dialógusba lépni a lírai én. A Senki sem alszik a gyermekkor karácsonyaira való várakozás emlékét idézi fel, amikor minden alkalommal „valahogy és mégis lekéstem az Istent”, így „[m]arad a vesszőfutás, a jöttödre várni” (119.). A várakozás azonban nem telik eseménytelenül, hiszen a versekben olyan Isten képe rajzolódik ki, amellyel lehetséges a kapcsolatteremtés. Istent lehet inteni, hogy „vigyázzon az övéire” (Karúszók, 153.), észre lehet venni a létezését a festett üvegablakon keresztül (Hiteles hely, gótika, 157.), lehet dadogó imát intézni hozzá (A szinkrontolmács, 163.). Ám ahogy az emberi, úgy az isteni te is az aposztrophé alakzatának segítségével képződik meg: „Megszólíthatatlan vagy, / ne ints, vissza se kérdezz […] De ha vagy, és én elhiszem, / hogy valakihez beszélek, / lenned kell, lennem nekem.” (Bábel, 208.) Isten és ember bonyolult viszonya rajzolódik ki e néhány sor alapján. Bár a keresztyén teológia szerint a kommunikáció elindítója Isten, itt a viszonyrendszer megfordul: az első te kimondásával válik Isten létezővé az egyén számára, ám a te kimondásához előzetesen hit is szükséges. Innentől kezdve viszont a kapcsolat kölcsönös lesz: „Olvass, Uram, hadd olvassalak.” Isten és ember ekképpen leírt viszonya analóg a befogadó és a vers kapcsolatával, hiszen a közhelynek tűnő, de nagyon is érvényes megállapítás szerint nemcsak a befogadó olvassa az alkotást, hanem ez fordítva is igaz. A Hideg bűnök versei is olvassák az olvasót, ezáltal saját magunk újraértésére késztetve bennünket.

„Szürkén hajlik át az ér a bőrön, / ki tudja, hányszor fut neki, / hogy ágait, gyűrűit megszámolja”. (Érintők, 220.) A kötet olvasási stratégiájára is jellemző a többszöri nekifutás, de ez nem válik vesszőfutássá, s a versek nem is engedik meg, hogy csupán átfussunk rajtuk, hiszen a művek feletti töprengés a befogadási folyamat fő állomása. Nemcsak azon gondolkodhatunk, mit olvastunk, hanem azon is, hogy nyelvileg hogyan képződtek meg a papíron lévő sorok, a kötet ugyanis azt teszi lehetővé, ami talán a legnagyobb szövegörömet idézheti elő: a nyelv szépségeire való rácsodálkozást.

Csobánka Zsuzsa: Hideg bűnök, Kalligram, Budapest, 2011.

A KOLIN zenekar 2007-es megalakulását követően szinte rögtön dörömbölni kezdett az európai popzene kapuján. A trió olyan díjakat söpört be, mint az MTV EMA legjobb magyar előadója (2009, 2010), emellett pedig az MTV EMA legjobb európai előadójának is jelölték (2009, 2010). A zenekar Magyarországon egyedülálló gondolkodást és előadásmódot honosított meg. Linczényi Márkó nem csupán sikeres akar lenni, igazi popsztárrá szeretne válni. Az énekes-frontember szerint ez az itthoni zenei piacról lehetetlen feladat, ezért is kacsingat elsősorban külföld felé. Egy belvárosi kávézóban beszélgettünk arról, hogy hol tartanak a világsztárrá válás útján.

KULTer.hu: Az utóbbi időben csináltatok egy nagy költségvetésű 3D-s klipet és átálltatok az albumformátumról egy ajándéktárgyon alapuló terjesztési formára. Látszik, hogy keresitek a népszerűsítés leghatékonyabb módszereit, mégis úgy tűnik, fél éve kicsit eltűntetek. Nem éled meg visszaesésként azt, ahogy az újításokat fogadták?

Egyáltalán nem, fel voltunk erre készülve. Mi megpróbálunk egy külföld-kompatibilis produkciót külföld-kompatibilis eszközök segítségével közvetíteni, amivel eleve a nehezebbik utat választottuk, aztán vagy sikerül, vagy nem. Nagyon biztató visszajelzés volt az amerikai J. Walter Thompson reklámügynökség prezentációja, amiben az én ötletemet mutatták be, mint lehetséges stratégiát a zeneipar válságának megszüntetésére. Ez a terjesztési elv egy teljesen új felhasználási módot feltételez. Nem csak azt jelenti, hogy nem jelennek meg a zenék cd-n, ez egyben paradigmaváltás is. Az első „motivációs tárgy” egy KOLIN-os fejpántba épített 3D-s szemüveg volt. A tárgyhoz tartozott egy kód is, amivel az internetről le tudták tölteni az aktuális dalunkat, a szemüveggel pedig meg tudták nézni a 3D-s klipünket. A második egy vetkőzős toll volt, amit szintén letöltési eszközként funkcionált. Ez a JWT által összehívott konferencia azt bizonyította, hogy külföldön ezt értékelik, itthon meg eladtunk körülbelül hatvan darabot. Az itthoni visszajelzések annyira nem is érdekelnek, mert tudjuk, hogy ez egy összetett dolog. A 3D-s klip is annyira újdonság itt Magyarországon, hogy évek kellenek, amíg elkezdik értékelni. Még csak most kezdenek érdeklődni a 3D TV-k, játékok, bemutatók iránt, mert egyszerűen annyira nincs még itt ez a technika.

KULTer.hu: Hogy álltok a kritikákkal, amiket stílusotokkal, illetve azzal a mentalitással kapcsolatban kaptok, hogy a külföldi terjeszkedést részesítitek előnyben?

Igazából nem értékelik a hozzáállásunkat, inkább kritizálni szeretik. Amivel nincs is semmi baj, csak észre kellene venni, hogy például az itthon páratlan népszerűségnek örvendő Queen zenekar is ugyanúgy cirkuszt csinál ebből az egészből. Nem csak a zenére koncentrál, hanem továbbgondolja, és a fellépéseire színpadi show-val, fellépőruhával készül. Az egy érdekes hozzáállás, hogyha valahol máshol látunk ilyesmit, azzal elfogadóak vagyunk, ám ha valaki itthon próbálja meg ezt művelni, azt valahogy nem értjük. Én meg azt nem értem, hogy a zenészek hogy mehetnek fel az utcai ruhájukban a színpadra. Ez olyan, mintha a színészek a színházban a civil ruhájukban szerepelnének. A produkció messze túl kell mutasson a zeneiségen.

KULTer.hu: Nincs túl jó véleményed a magyar zenei piacról. Melyek szerinted itthon a jó és rossz példák?

Rossz annyi van, hogy azt felesleges kiemelnem. Igazából annyira könnyű dolgom van, hogy bárkit mondhatnék. Például kisül a szemem, ha az Eurovíziós Dalfesztivált nézem. Komolyan mondom, olyan mint egy kabaré, csak rosszul vicces. Jó példát azért nehéz mondani, mert sokakkal vagyunk jóban, akikkel nagyon szeretjük egymást és nagyon szeretünk együtt játszani, ezért már nem objektíven figyeljük egymás zenéit.

KULTer.hu: Mitől javulhatna a hazai helyzet?

Egészen addig nem fog javulni, amíg létre nem jön egy olyan piaci hozzáállás, egy olyan hosszútávú, globalista, civilizált és modern gondolkodásmód, mint az amerikaiaknál, akik azt mondják, hogy nekik megéri külföldi embereket alapítványokon keresztül támogatni a tanulásban, mert tudják, hogy az a szellemi tőke nekik fog utána kamatozni. Ha olyan infrastruktúrát tudnánk biztosítani, mint a svédek, akkor tíz éven belül olyan sztárjaink lehetnének, mint az ABBA. Ez nagy dolog lenne, de itthon még küzdeni kell azért is, hogy az emberek elfogadják, ha felöltözöl és színes ruhákat hordasz, és ezért még fizessenek is… Tehát egészen különleges gondolkodás az, ami itthon van. Ma Magyarországon művésznek vagy előadónak lenni szélmalomharc. Az is furcsa, hogy nekem járulékos munkákból kell fenntartanom magam, és olyan dolgokat kell keresgélnem, ahol a zeneszerzéssel tudok pénzt keresni.

KULTer.hu: Mit gondolsz a zenés tehetségkutatókról?

Egyre rosszabb a minőség, mert ezek azok a versenyzők, akik nem jutottak be az előző szériákba, így az egész folyamatosan hígul. Egyébként már az alapkoncepció is problémás, mert a csatorna olyan szerződéseket írat alá velük, miszerint csak az ő rendezvényeiken léphetnek fel és minden fellépés után jutalékot kell fizetniük. Aki komolyan űzi ezt a szakmát, az nem megy el egy ilyen műsorba, mert jól tudja, hogy a hakniból kell majd fenntartania magát. Aki elmegy, az pedig egy senkiházi, mert gyakran semmi zenei előképzettsége nincs, csupán megtanul egy tízszámos repertoárt, a nagyközönség pedig azt hiszi, hogy ez a művészet. Szerintem ez egy nagyon káros dolog, mert tegyük fel, lenne egy olyan, hogy „megaépítész”. Én jelentkeznék a megaépítészbe, és építenék egy házat, ami mondjuk összeomlana, és emberek halnának meg benne. Most itt a helyzet nyilván nem ennyire veszélyes, de pontosan ennyire kókler dolog.

KULTer.hu: Világsztárság?

Megyünk Dániába, ott lesz néhány koncertünk. Most azon dolgozunk, hogy olyan külföldi fesztiválokon szerepelhessünk, amiken keresztül esélyünk lehet külföldi menedzsmenttel és zeneműkiadóval tárgyalni. Egyértelműen külföld felé szeretnénk nyitni, de itthon is lesz koncert, van új dobosunk. Készül egy dokumentumfilm a zenekarról, amit mozikban is játszani fognak. Illetve készül egy nemzetközi színtérre való ún. EPK (Eletronic Press Kit) film, amivel elkezdünk házalni nagy nemzetközi kiadóknál. A magyar szereplés pontosan elég volt főpróbának. Mindent azért csináltunk – holografikus vetítésestől, 3D-s klipestől, mindenestől –, hogy ha majd ott leszünk élesben, minden rendben menjen. Két évem van még, amíg befuthatok, utána kiöregedtem. Senkit nem fog már érdekelni egy lassan középkorú kelet-európai fiú és a zenekara. Nagyon kell sietnünk.

A fotókat Nagy Zsuzsanna készítette.

Mi történik akkor, ha egy kortárs író szembenéz a történelmi hagyománnyal és a társadalmi problémákkal? Lehet-e hiteles írói feladatvállalás a „beépülés” és a mai állapotokról való „jelentés”? Spiró György harmadik novelláskötete már címével is elgondolkodtatott, hiszen a kém nem csupán pejoratív értelemben használható főnév.

A történelem állandóan „jelen van” életünkben, s az a tapasztalat, amit egy sorsfordító eseménysorozat közben átélünk, kihat későbbi gondolkodásunkra. Főleg, hogy az idő múlásával átrendeződhet értékrendünk, de a memória hiányosságait, kisebb-nagyobb kihagyásait is igyekszünk leplezni a tények és feltételezések egymás mellé helyezésével. A kötetnyitó Kocsiút éjjel című novella egy jól behatárolható történelmi korszakba vezet vissza minket. 1949 ősze van, a rádióban még nem lehet idegen nyelvű adásokat hallgatni. Rajk neve árulóként tűnik fel, ahogy a „spanyolosok” is rejtélyes csoportként vannak jelen. Az ötvenkilenc év múltán visszaemlékező én-elbeszélő próbálja felidézni a három és fél éves egykori gyermek-önmaga által éppen akkor gondoltakat. A rádióban közvetített Rajk-perről például ezt: „Nem lehet jó, ha valaki áruló, olyan lehet, mint a rosszalkodás meg az árulkodás, csak még rosszabb. (…) Csodálkozom, hogy egy áruló úgy beszél, mint a többi ember. De ha maga vallja be, akkor tényleg áruló” (8.). Egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel a felnőttben a múlttal kapcsolatosan, de mire eljut a tisztázásukig, nincs, akitől választ kaphatna. Már ebben a novellában is megjelenik a határátlépés problémája, ami a kötetben gyakran visszatérő motívum.

A szimferopoli kórházba kerülvén a Szovjetunióban újra és újra feléledő nemzetiségi konfliktusokba nyerhetünk röpke bepillantást (Lodku unyeszlo). Igaz, hogy az ukrajnai egészségügyi helyzet korántsem nevezhető kielégítőnek, viszont az NSZK-ba látogatva még ennél is furcsább dolgok kerülnek terítékre. A palikat itató asztalozó lányok, a bizarr showműsorok és a házas német férfiak perverzitása ironikussá teszi az országról szerzett első benyomást: „Ilyen hát az a bizonyos Nyugat, állapítom meg: csöndes, békés, tiszta, civilizált” (Tischdamen, 23.). Jellemző, hogy a Párizsban és Londonban beszerzett Ahmatovát, Cvetajevát, Mandelstamot stb. a Hegyeshalomnál lévő határátkelőn mindenféle komolyabb indok nélkül elkobozzák a vámosok. Az értelmiség-ellenesség tüntető bizonyítéka a következő megfigyelés: „Gúnyosan csóválták fejüket, és kajánul közölték, hogy ezeket bizony egytől egyig el fogják kobozni. Boldognak látszottak: lefüleltek két értelmiségit” (Hetvenkilenc augusztusa, 40.).

A Kémjelentés – a kötet címadó novellája – a rágalom és a diktatórikus rendszer természetét járja körül: a külföldi konferenciára meghívott előadót az egyik „magyar ajkú helybéli illető” feljelentette, miszerint ő egy kém. A hatóság mindenféle komolyabb alátámasztás nélkül elhitte a vádat, ezért az elbeszélőnek megalázó körülmények között el kellett hagynia az országot. A rágalom ellen nem lehetett védekezni, mert nem bírta el a rendszer. Viszont a hatalom mindenkor élvezi azt, ha meghajlásra és feltétlen odaadásra kényszeríthet egy zseniális filmrendezőt, aki még evés közben sem lehet nyugodt (Hajbók).

A „jelentések” persze a magyar társadalom visszásságait is górcső alá veszik. A bürokrácia útvesztőit nem egyszerű elkerülni: elég, ha a pályázati anyagból eltűnik valamilyen dokumentum, s az máris érvénytelenné válik. Nem marad más választás: egy sajátos Szabadságharcot kell vívni. Az ember vagy maga jár utána mindennek, és viszi el az anyagot a kijelölt intézménybe, vagy be sem hívják a felvételi vizsgára. A hatalmi pozícióval szintén meg kell tanulni bánni. A tiszta erkölcs és a felelősségérzet nem elég: be kell illeszkedni egy korrupt közösségbe. „Balek nem hajlott a jó szóra, meg sem értette, mit beszélnek, ők pedig félni kezdtek tőle. Ez az ember nem lop. Életveszélyes az ilyen puritán” (A két igazgatók, 129.)

Az identitás-probléma és a xenofóbia általános jelenség (A síromnál, Temetői járat, Amit a tanár mondott), ahogy a bevásárló központok polcain lévő minősíthetetlenül rossz (és mennyiségéhez képest feltűnően olcsó) bor is gazdára talál előbb-utóbb (EU-lőre). S egyáltalán nem meglepő, hogy a gyereket megalázó tanár díszpolgár lehet ebben a környezetben (Díszpolgárok).

Különféle történelmi léthelyzetek, töredékes családi legendárium, társadalomkritika, szenvedélyes vallomások. Talán ezekkel a kifejezésekkel jellemezhető a Kémjelentés, melyet – mint novellagyűjteményt – leginkább az alkalmi írások sokasága, illetve a túlzottan leegyszerűsített bírálat gyengít. Mert következtetésnek azért mégiscsak kevés az, hogy: „ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad” (Ország, 188.) Túl sok ehhez hasonlóval találkozhatunk, és hiányérzetünk támad: hol marad ilyenkor a kevésbé didaktikus, árnyalt kép, valamint a (fülszövegben előre felvázolt) bonyolult emberi viszonyok visszafogott ábrázolása? A hosszabb, művészileg hitelesen kidolgozott novellákban mindez megvan. Ezekért az írásokért érdemes kézbe venni a kötetet.

Spiró György: Kémjelentés, Budapest, Magvető, 2011.