Szvoren Edinát olvasni kicsit olyan, mint amikor este, fáradtan sikerül ülőhelyet találnunk a metróban, majd helyet foglalva, fejünket lehajtva hagyjuk, hogy körbevegyen minket a camus-i közöny. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ezekből az írásokból négy-ötnél többet elolvassunk egyszerre. Már

Balla D. Károly irodalomszemléletét, paradoxonoktól sem mentes szépírói, kritikai munkásságát bonyolultsága, besorolhatatlansága teszi érdekessé. Azt is mondhatnám, hogy ő a kortárs kárpátaljai magyar irodalom „fenegyereke” (persze itt elsősorban a „gyereken” van a hangsúly).

A társadalmi kihívások következtében a 21. században kialakult egy új költőtípus: az ún. „ügyvezető költő”. Vagy ez csak egy ügyes marketingfogás lenne? Nehéz kérdés. Nem is célom eldönteni, mennyire életképes ez a szószerkezet és a mögötte megbúvó tartalom. Egyetlen

Van egy kárpátaljai szerző. Van egy regény, amely felvállalja a kárpátaljaiságot. Torz tükröt tart elénk, de csak azért, hogy rádöbbenjünk: a határon túl is van művészet, van posztmodern és vannak társadalmi problémák, amiket meg kell írni.

Képzelj el egy hatalmas arénát, a fejed fölött ókori alakzatok, a falon furcsa geometriai metamorfózisok, a színpadon, a keverőpult mögött próféta jelmezbe bújtatott két lemezlovas, körülötted őrjöngő tömeg. Lassan megszólal a zene: Let the bass kick! Körülbelül így indul