Március végén adták át az idei Sziveri János-díjat, immár huszonnyolcadik alkalommal. A díjazott Kabai Lóránt (másutt k. kabai lóránt, kabai lóránt, Spiegelmann Laura) kisbetűs költő, szerkesztő, pultos, sokoldalú alkotó lett – nem méltatlanul.

„»eriodikával oltod magad« – olvasom a 2018/2-es Hévízben megjelent Miklya Zsolt-versben december 11-én 23:43-kor. Nem sokkal, csak néhány órával azután, hogy Herczeg Ákos felkért erre a »szép feladat«-ra, amelyről az anabázisát járó Lapis József lemondott. Valóban forró a helyzet.

Az első meg az utolsó nap a legfárasztóbb – szokták mondani a táborok és fesztiválok rutinos résztvevői. Negyven perce zötyögök a szigligeti vonaton, izzadok, a kezemben megmelegedett az imént felbontott sör, nincs ülőhely, hátamat a vagon falának vetem, és

2016 a versek éve volt számomra, egyszerűen szívtam magamba a verssorokat, rövid és hosszú költeményeket, egész köteteket. Nemcsak a kortárs lírát, bár a Szöveges kontent bejegyzéseit követve, a folyóiratok online felületeit pásztázva, a napindító vagy „jó ebédhez szól a

A Csáth Géza-díjat idén kabai lóránt költő, szerkesztő veheti át december 15-én, s a nyertes egy fél disznót is kap, amelyet a vállán cipelve kell eljuttatnia a díjátadó helyszínére. Az elismeréssel az alapítók a hazai díjazási rendszer és kulturális élet problémáira

Valamikor 1995 környékén egy ember kísérletet tett arra, hogy úgy hagyjon nyomot a külvilágban, ahogyan addig azt egyetlen művész sem tette. Kényszeres módszerességgel sokszorosította az egyik dohánytermék vonalkódját, azt celluxszalagokra rögzítette, a celluxnak kellő kifutást engedve, a zsebében egy

ponyvaregény kiver a víz a szaxofon hangjától, hát még jobban felcsavarom a potmétert, a bal sávot külön visszhangosítom, ha kiver, hát verjen rendesen. hagyjuk a hajcsavarót, rúzst, szemceruzát, háromnapos kocsmatúrád se legyek neked; francba a rímmel, cezúrával, kivel-mivel nézek

még a taps előtt találkozni kellene az úristennel, már ha van. megkérdeznék tőle jó pár dolgot. hogy mivégre. ha ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára

Mennyire lehetnek vagányok a históriák? Szórjuk bele őket egy csészébe, öntsük fel Nagy „Panda” Marcussal, keverjük el az őt kísérő csellóssal, Jánosházi Péterrel, majd hogy a pikantériáját megadjuk az egésznek, tegyünk hozzá két szinkronszínészt, Horváth-Töreki Gergelyt és Fekete Réka

Az élet nagy kérdései forognak kockán, amikor egy szögletes térben, három képkockában elmélkedik, fejteget, borzong vagy unatkozik egy kocka. Teszi mindezt addig, míg önfaggatózásaival sarokba nem szorítja magát. Egyedül van egzisztenciális krízisével, létezését úgy helyezi egyre újabb megvilágításba, hogy